Az ügy középpontjában az ügyvédi segítséghez való jogról szóló 2013-as irányelv áll, amely kimondja, hogy a gyanúsítottaknak és vádlottaknak a büntetőeljárás minden szakaszában joguk van ügyvéd jelenlétéhez, így a hatósági kihallgatások során is. A Bizottság szerint a magyar és a cseh szabályozás sérti ezt az elvet, mert általános jelleggel lehetővé teszi a kihallgatást akkor is, ha az ügyvéd nem érkezik meg időben.
Magyarország és Csehország ezzel szemben azzal érvelt, hogy az irányelv szerinti jog akkor teljesül, ha a hatóságok felajánlják az ügyvéd jelenlétének lehetőségét, és ha az ügyvéd nem jelenik meg a meghatározott határidőn belül, a kihallgatás folytatható.
A főtanácsnok indítványa azonban ezzel ellentétes álláspontot képvisel. Szerinte az irányelv általános jogot biztosít arra, hogy az ügyvéd jelen legyen a kihallgatáson, kivéve, ha a gyanúsított erről kifejezetten lemondott, vagy az irányelvben meghatározott kivétel alkalmazható. Ezért a pusztán határidőhöz kötött ügyvédi jelenlét nem elegendő, és az ilyen szabályozás sérti az uniós jogot.
A főtanácsnok kitért arra is, hogy a magyar jog nem tartalmaz külön rendelkezést az ügyvédi segítséghez való jogról való lemondás feltételeiről, például arról, hogy a gyanúsítottat tájékoztatni kell a lemondás következményeiről. Magyarország ugyanakkor azzal érvelt, hogy jogrendje nem ismeri az ilyen lemondást. Ćapeta szerint a gyakorlatban a gyanúsítottak dönthetnek úgy, hogy nem élnek a joggal, ami lényegében ugyanazt az eredményt jelenti, így a vonatkozó uniós követelményeket át kellett volna ültetni a nemzeti jogba.
A főtanácsnoki indítvány nem köti a Bíróságot: az Európai Unió Bírósága bírái most kezdik meg a tanácskozást az ügyben, a végső ítéletet később hozzák meg. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a magyar vonatkozású ügyekben szinte kivétel nélkül az indítvánnyal azonos tartalmú ítélet születik.
