Közöd? – Orbánék gazdasági évértékelése

A magyar kormány nem reformál, hanem újjáépíti az országot – büszkélkedett a kormányfő a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet megalakulásának 50. évfordulóján rendezett ünnepségen Párizsban, példáként említve az MTI beszámolója szerint az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetését, egy „teljesen új nyugdíjrendszer” létrehozását, a tízszázalékos társaságiadó-kulcsot, valamint az emberek meggyőzését arról, hogy mondjanak le egyhavi fizetésükről, nyugdíjukról. Utóbbi nehezen értelmezhető, feltehetően a Bajnai-kormány döntésére, a közszféra 13. havi bére és a 13. havi nyugdíj megvonására vonatkozik. Ami pedig a meggyőzést illeti, arról szó sincs: a kormány mindent erőből intéz el.

Rendvédelmi dolgozók demonstrációja. Azért a víz az úr

Stiller Ákos

Nem tűrt beleszólást a Nemzetközi Valutaalaptól és az Európai Bizottságtól (EB) sem, inkább veszni hagyott 3-4 milliárd euró olcsó hitelt, megszakítva a Bajnai-kormány által kötött megállapodást. Idén tavaszra kiderült, mi az ára a kéretlen függetlenségnek. Mivel nincs biztonsági háló, olyan erőteljes egyensúlyjavító, adósságcsökkentő és hosszú évekig tartó megszorító programot eszkábált össze, amely vetekszik a görög, ír és portugál válságkezelő csomagokkal. Pedig a Bajnai-kormány a megszorítások első, több mint ezermilliárd forintos adagját magára vállalta, és a visszaesés mesterséges tompítása helyett úgynevezett prociklikus – azaz a költségvetést stabilizáló, a versenyképességet javító és a kilábalás tempóját fokozó – gazdaságpolitikát alkalmazott. Ez jó alapot kínált a folytatásra. Csakhogy a Fidesz inkább kockázatos kalandokba bonyolódott, hogy fiskális mozgásterét növelje, majd miután mind az IMF-ről, mind az EB-ről lepattant, visszatért az eredeti nyomvonal közelébe.

Az áprilisban Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogram egészen 2015-ig restrikciós jellegű, ami már eleve a költségvetési bevételek növelését és a kiadások folyamatos csökkentését feltételezné. Ezt súlyosbítja az Orbán-kormány konoksága: mivel kitart az egykulcsos személyi jövedelemadó be- és a szuperbruttó kivezetése, valamint a társasági adó részleges csökkentése mellett, vagyis bevételei tetemes részéről lemond, máshonnan még több pénzt kell behajtania. Ezt a bankadóval, a különadókkal és a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával meg is tette. Ezekkel az eufemisztikusan „nem szokványosnak” titulált megoldásokkal azonban csak növelte az ellenszenvet maga iránt a pénzpiaci-befektetői klubokban és Magyarország fontos exportpiacainak kormányzati köreiben, ahol jó okkal vetették fel: szeretnék látni, mi lesz a büdzsével eme egyszeri bevételek nélkül. Ezt firtatta tavaly ősszel a Költségvetési Tanács is – le is cserélték azonmód.

Matolcsy György és Orbán Viktor. Ellenségképzés és ördögűzés

Túry Gergely

Merthogy Orbán Viktor kormánya belföldön is éppolyan makacs, mint a nemzetközi színtéren. Ráadásul a parlamenti kétharmaddal minden akadályt elhárított maga elől. A Magyar Nemzeti Bank felügyelőbizottsága, az Állami Számvevőszék, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete élére Orbán bizalmasai kerültek, a kormánypártok jelöltjei vannak többségben a monetáris tanácsban és a titkárságától, szakértőitől megfosztott, korábban független Költségvetési Tanácsban is. A Pénzügyminisztérium megszűnt, az Alkotmánybíróságtól elvették azt a jogosítványát, hogy a költségvetést-társadalombiztosítást érintő törvények jogszerűsége fölött őrködjék. A gazdaság-, fiskális, foglalkoztatási és jövedelempolitika teljhatalmú formálója a Matolcsy György vezette Nemzetgazdasági Minisztérium lett, amelynek sem jogi, sem gazdasági-pénzügyi értelemben nincs ellensúlya. Fékje még kevésbé. Ott döntenek olyan, nem kifejezetten gazdasági jellegű kérdésekről is, mint a tankötelezettség korhatárának leszállítása 15 évre, a korkedvezményes nyugdíjak szociális ellátássá alakítása vagy a főiskolai-egyetemi férőhelyek csökkentése három év alatt 53 ezerről 30 ezerre; bár még egyik sem tekinthető lefutott ügynek.

Elveszítették befolyásukat a Fidesszel rokonszenvező, ám realitásérzéküket megőrző közgazdák, mint Mellár Tamás, Bod Péter Ákos, Chikán Attila vagy Csaba László. Szapáry György elfogadta a washingtoni nagyköveti megbízást, amelyet egy személyre szabott törvénymódosítás után foglalt el. A párt fő pénzügypolitikusa, az Országgyűlés költségvetési bizottságának korábbi elnöke, Varga Mihály háttérbe szorult. Tavaly szeptemberben kifejtette, szerinte Magyarországnak mielőbb csatlakoznia kellene az eurózónához, ám vele szemben Matolcsy halogató felfogása diadalmaskodott. Matolcsy pedig egy vak ló bátorságával húzza maga után a gazdaságot. Ez extra erőfeszítést követel tőle, mivel egyik lába a féken van: a bankadó a hitelezést, a különadók a jövedelmező szektorok fejlesztéseit, beruházásait fogják vissza. A motor pedig olykor üresben pörög, amennyiben az adóváltozással megtámogatott magas jövedelmű magánszemélyek, valamint kis- és középvállalkozások többletjövedelméből nem feltétlenül lesz többletkereslet, többletberuházás, többletfoglalkoztatás. Mindez elég ahhoz, hogy folytatódjon a kilábalás a 2009-es mélypontról, de a Matolcsy által megálmodott 5-6 százalékos tempóhoz feltehetően kevés.

A különadók „azokra a szektorokra lettek kivetve, amelyek a pénzügyi-gazdasági válságot a legegészségesebb állapotban vészelték át” – ismeri el a konvergenciaprogram. A jövedelmező területek megkopasztása a tervgazdasági gyakorlatra emlékeztet. Az értékteremtő munka idealizálása, a termelés és a szolgáltatások szembeállítása marxista allúziónak hat. A szüntelen hivatkozás a közérdekre, az ellenségképzés és ördögűzés a pártállami időket idézi. Ahonnan a kormány pénzt von el, ott gyanúsítgat is: megbélyegzi az állítólagos munkakerülőket, táppénzcsalókat, a rokkantságukkal visszaélő nyugdíjasokat, a mohó pénzintézeteket, az extraprofitra hajtó közműszolgáltatókat és gyógyszeripari cégeket. A gazdaság teljesítményére a vádaskodás is visszaüt, mivel senki nem lehet biztos benne, hogy legközelebb nem ő kerül célkeresztbe. Terjednek az őszintétlen hűségnyilatkozatok, a kormánytól való függés miatt a kritikus hangok elcsendesülnek. A velejéig hazug „szociális konzultáció” és az államadósság csökkentésére tett önkéntes felajánlások pedig már-már a hatvanas évek légkörét idézik.

HVG

Az ajnározás egyre vadabb megnyilvánulásokra és egyre irreálisabb ígérgetésre csábít. „Kipateroltuk az IMF-et” – büszkélkedett Matolcsy a Széchenyi Gazdaságfejlesztő Társaság előtt, és arról ábrándozott, hogy 2018-ig a GDP 50 százalékára viszik le az államadósságot, ami kétségkívül világra szóló teljesítmény volna. A társaság elnöke, Horváth Tivadar – a kehidai termálfürdő és szálloda tulajdonosa, az első Széchenyi-terv kedvezményezettje – erre azzal licitált rá: ha 300-400 ezer jómódú személy befizetné minden családtagja után az államadósság rájuk jutó, fejenként 2 millió forintos részét, akkor az adósságrátát 40 százalékosra lehetne csökkenteni. A konvergenciaprogram szerint az államadósság 2010 és 2014 között 80-ról 67 százalékra mérséklődik – csakhogy ennek több mint fele a magán-nyugdíjpénztári vagyon likvidálásából jön össze. Hasonló többletforrás hiányában a 2018-ig megvalósítandó további adósságcsökkentés vagy rendkívül gyors növekedést feltételez, vagy állandó megszorításokat, netán valamiféle vagyondézsmát – esetleg ezek kombinációját.

Pedig már a Széll Kálmán-terv is meglehetősen kíméletlen. A legnagyobb veszteség a legkiszolgáltatottabbakat éri. A munkanélkülieket, akiknek csak három hónapig jár támogatás. A közmunkásokat, akik közül a legtöbben csak napi 4 órát dolgozhatnak. A segélyezetteket, akik a közmunkásoknál is kevesebb támogatásra számíthatnak. Az alacsony keresetű kisgyermekes családokat, mert a családi pótlék nem nő. A korhatár alatti és rokkantsági nyugdíjasokat, akik mai ellátásuk helyett szociális juttatásban részesülnek majd – vagy abban sem. Egyáltalán: a nyugdíjasokat, akik az infláció mértékét meghaladó bónusz minden lehetőségétől elesnek. A bővülő szociális juttatások listája jóval rövidebb: ezen a tehetős családok gyermekvállalásának növekvő támogatása, a gyes időtartamának visszaállítása három évre, a közműdíjak némelyikének befagyasztása, az egyenes ági öröklés adómentessége szerepel – meg persze az ugyancsak adómentes pálinkafőzés.

A „munkaalapú társadalom” kiépítésének első szakaszában azok sem reménykedhetnek számottevő többletjövedelemben, akiknek van állásuk (leszámítva a magas jövedelműeket, akik minél többet keresnek, annál többet nyernek az adóváltoztatással). A közszférában az illetmények a következő két évben sem nőnek, a nettó keresetek csak a szuperbruttó kivezetésével emelkedhetnek. Az alacsony keresetek az adójóváírás megszüntetésével tovább veszítenek értékükből, bár ezt tompítja, hogy a kormány ismét ígéretet tett a nominális jövedelem csökkenésének kompenzálására. Elvárja ezt a munkaadóktól is, amire, bár semmi jogalapja nincs, szükség lehet, hiszen kormányzati kalkulációk szerint a munkavállalók az adójóváírás megszűnése miatt 2012-ben 180 milliárd forint, 2013-ban további 50 milliárd forint jövedelemtől esnek el. Az egészségügyben, a közösségi közlekedésben és az önkormányzati rendszerben végrehajtandó pénzkivonás részletei még alig-alig rajzolódtak ki.

Túry Gergely

Az újraelosztás ilyen mértékű csökkentését a nemzetközi szervezetek nem is várnák el a magyar kormánytól – és főleg nem ebben a szerkezetben. A jövőre beütemezett 550 milliárd forintos, egy évvel később 900 milliárdosra hízó egyensúlyjavító csomagra egész egyszerűen azért van szükség, mert az elmúlt egy évben bezsebelt extra bevételek elfogynak. Azok, amelyek kivetésével a nemzetközi szervezetek nem értettek egyet, vagy azért, mert fékezik a gazdaság felpörgését, vagy azért, mert az uniós jogszabályok alapján diszkriminatívnak, versenykorlátozónak minősülhetnek. Efféle aggályainak megfogalmazásán kívül Brüsszel a saját stabilitási szabályrendszerének betartásához ragaszkodik, az IMF pedig az államháztartás finanszírozhatósága alapján ítélte meg a kormányzati célokat. E feltételrendszer mellett az Orbán-kormány grandiózus adósságcsökkentési terve önkéntes vállalásnak tekinthető.

Ha a 2018-ig megálmodott erőltetett menet célba ér, bizonyos értelemben igaza lesz Matolcsynak: az már más Magyarország lesz. Az ő képzeletében egy adósságaitól megszabaduló, alacsony adóterhelésű, Kína versenyképességével vetekedő gazdaság szerepel. Az elmúlt egy év gyakorlatából és a konvergenciaprogram céljaiból olyan társadalom képe rajzolódik ki, amelyben az állam onnan és akkor von el jövedelmet, ahonnan és amikor csak akar, még visszamenőlegesen is, amelyben nincs biztonságban a tulajdon, titkolandó a profit. Amelyben a munkaerőpiac végtelenül rugalmas, a bérszínvonal alacsony, az állástalanok és a járadékosok kiszolgáltatottak az államnak, az időskorúak gondjait pedig gyermekeikre testálják; ezt egyébként az új alaptörvény is előírja. Ez a gazdaság valóban inkább keleties, mintsem nyugatias jellegű.

FARKAS ZOLTÁN