Jogszabályi megfelelés az akkumulátorgyártás hulladékkezelésében – mit ír elő az EU és Magyarország?
A szabályozás egyre szigorúbb, a megfelelés jogi kötelezettség és stratégiai kérdés is.
Négy éven belül a második recesszió: nem éppen sikerpropagandába illő mérleg, főleg mert mindkettő a keresetek erőteljes értékvesztésével is jár. Az infláció belekavart a jövedelmi viszonyokba, méghozzá kíméletlenül, miután hatásainak tompítására a kormányzat semmiféle erőfeszítést nem tett. Ellenkezőleg, maga is fűti a drágulást. A 2011 áprilisában összeállított konvergenciaprogramban az idei évre 3,4, majd a kormányzati ciklus végéig egyenletesen 3 százalékos inflációval kalkulált. Egy évvel később, az új változatban viszont 2012-re már 5,2, 2013-ra pedig 4,2 százalékot prognosztizált – és még ekkor is lefelé tévedett.
Budapesti piacon
Túry Gergely
A gazdaság 2009-ben csaknem hét százalékkal zsugorodott, a keresetek pedig 3,4 százalékot veszítettek értékükből. Nem arányosan: a közszférában dolgozók elbukták 13. havi járandóságukat, és ez történt a nyugdíjasokkal is, ami rögtön 7 százalék mínusz, a versenyszféra bérei viszont lépést tartottak a drágulással. Az idén a GDP 1–1,5 százalékkal csökkenhet, a keresetek vásárlóereje pedig a január–júliusi időszakban átlagosan 3,6 százalékkal zuhant; a fő vesztesek ismét a közszféra alkalmazottai. E szektorban voltaképpen 2009 óta bértömegstop van érvényben, amit a kormány a minap 2014-ig prolongált, sőt szigorított: jövőre senki nem kaphat egyszerre bért és nyugdíjat. Kivétel az egészségügy, ahol összekapartak valamennyi forrást a korrekcióra, és ezt jövőre is beígérték. A pedagógusok béremelését viszont épp a napokban halasztotta el Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, hogy bő 70 milliárd forint kiadást áttoljon a 2014-es büdzsébe.
A keresetek reálértékének csökkenését már alig tompítja a kormány szociálpolitikai csodafegyvere, az adórendszerbe épített gyermekkedvezmény. Az idei első félévben még a többgyermekes családok is mínuszban voltak, a kétgyermekesek 2 százalékot, a három vagy több gyermeket nevelők 3,5 százalékot buktak. Tavaly még vastagon nyertek az adókedvezményen – már amennyiben azt maradéktalanul igénybe tudták venni, mert elég sokat kerestek hozzá –, de ez egyszeri hatás volt. Ugyanakkor a tradicionális családi pótlék egyre veszít értékéből, 2009 óta szintén be van fagyasztva, és feltehetőleg a politikai ciklus végéig így is marad. Ez a sorsa a szociális jellegű juttatások többségének is – már amelyiket nem csökkentették, mint például a táppénzt vagy a tartósan állástalanoknak folyósított támogatást. A közmunkások bére is apad – jelenleg nyolcórás munka után nettó 47 ezer forint havonta –, és egyre jobban elszakad a minimálbértől. Sőt a létminimumtól is, ami egy személy esetében 2011-ben csaknem 76 ezer, háromtagú famíliában fejenként közel 62 ezer forint volt.
Az alacsony munkajövedelemből élők pozícióját az egykulcsos adó bevezetése, az adójóváírás megszüntetése rontotta számottevően, hiába emelte meg a kormány a minimálbért és rendelt el béremelést, amihez költségvetési kompenzációt is adott. Az eredmény: a vállalkozások bérszintje tartósan megnőtt, ami, miként azt a jegybank jelentése megállapítja, szintén inflációs hatású.
A közgazdasági álmoskönyvek szerint recessziós időkben jól jöhet némi infláció, legalábbis elvileg, mert jobban támogatja a kibontakozást, mint a defláció. Általános árcsökkenés esetén ugyanis a profitkilátások egyre bizonytalanabbak, ami a beruházások halogatásával, végső soron a válság mélyülésével járhat. A magyar helyzet azonban több szempontból is sajátos. A beruházások történelmi mélyponton vannak, a lakossági fogyasztás és a kiskereskedelmi forgalom csökken, a meghatározó nemzetgazdasági ágazatok teljesítménye visszaesik, jó esetben stagnál – csak az infokommunikáció kivétel –, vagyis nem képződik többletjövedelem. Az államnak azonban szüksége van arra, hogy bevételeit felturbózza, ha nem akarja a közkiadásokat az eddigieknél is brutálisabban visszanyesni. Ehhez adódik az adóssághatás: ha a megtermelt GDP mennyisége csökken, mint az idén, a bruttó államadósság folyó áras GDP-hez viszonyított arányán csak az infláció szépíthet.
Pékáruk egy Tescóban
Túry Gergely
Így aztán a Nemzetgazdasági Minisztérium javaslatára az Országgyűlés egyvégtében emeli az adókat, sőt újakat agyal ki. Ezt tükrözik a legutóbbi inflációs adatok. Miközben szeptemberben a fogyasztói árak átlagosan 6,6 százalékkal haladták meg az egy évvel korábbi szintet, változatlan adómértékeket feltételezve a drágulás csupán 4,1 százalékos. Vagyis az áremelkedés nem az üzleti szektor bevételét gyarapítja, nem lesz belőle többletbér vagy beruházás, hanem a költségvetést hizlalja. Az általános forgalmi adó év eleji, két százalékpontos emelése úgyszólván maradéktalanul beépült az árakba, éppúgy, mint a jövedékiadó-tételek növelése, ami a szeszes italok, dohányáruk árszintjét átlagosan a hatodával lökte fölfelé. Nem bagatell összegekről van szó. Áfából az idén kereken 600 milliárddal tervez többet beszedni az állam, mint tavaly (összehasonlításképpen: családi pótlékra stabilan 450-460 milliárd forintot költ). Jövedéki adóból alig 40 milliárd a többlet, de az érintett cikkcsoportokban az árak megugrását feketebeszerzéssel vagy némi önfegyelemmel kompenzálni lehet, amit a költségvetés szép csendben be is kalkulált.
A kényszer új ideológiát szült: a kormányfő utólag tudatos döntésnek állította be, hogy a foglalkoztatást terhelő adók csökkentését a forgalmi adók növelésével kívánják ellensúlyozni. Ez nem új elem, élt vele a második Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány is, ám Matolcsy György miniszter költségvetési apparátusa tökélyre fejlesztette a megoldást, így Európa legmagasabb forgalmiadó-kulcsával büszkélkedhet. Ha azt vesszük, hogy az ágazati különadókat sem a gazdálkodás eredménye alapján, hanem az árbevételre, a bankadót pedig a pénzintézetek főösszegére vetették ki, létrejött a világ egyik legkülönösebb adórendszere: ahány ágazat, annyiféle kulcs. Ráadásul a kormány Brüsszelben lobbizik egy extra magas forgalmiadó-kulcsért is, luxuscikkekre. Ha valaki netán jelentőséget tulajdonít a piacgazdaságban a szabályozórendszer normativitásának, és úgy véli – miként a tankönyvekben áll –, hogy létezik kapcsolat a profit és az erőforrások allokációja között, akkor e fejleményeket elborzadva szemléli. Ha lehet, minél távolabbról. Feltehetőleg ez a motívum is felvillan abban, hogy „a multik” Magyarországon működő leányai egyre kevésbé hajlandók újra itt befektetni a profitot.
A piactorzító adózás ily módon visszaüt a beruházások csökkenésében, ez pedig az idei recesszióban és az ezt követő, borítékolhatóan tartósan stagnálásközeli állapotban. A különadók önmagukban is inflációs hatással fenyegetnek. A gyógyszerár-támogatás csökkenése, a telefonadó, az egységes biztosítási adó, a pénzügyi tranzakciós adó és az elektronikus útdíj bevezetése „az infláció emelkedése irányába hat” – állapította meg a Magyar Nemzeti Bank legutóbbi jelentése. Bár az idei áfaemelés árszintnövelő hatása 2013-ra kifut a statisztikából, belépnek ezek az új adótételek, amelyek alapján a jegybank jövőre is 5 százalékos pénzromlást feltételez. Ha pedig a költségvetési hiány mértéke körüli huzavona a nemzetközi szervezetekkel nem oldódik meg, újabb bevételnövelő intézkedésekre lehet számítani.
Bár kormányzati büszkélkedés tárgya a rezsiköltségek leszorítása is, ezt a törekvést a statisztika csak módjával igazolja vissza. A vezetékes gáz egy év alatt 7,4, a palackos 8,9 százalékkal drágult, a villamos energia viszont csupán 3 százalékkal. E területeken a hatóság szava dönt, az árak nem a szolgáltatók versenye alapján alakulnak. A járműüzemanyagok csaknem 16 százalékos drágulásában a világpiaci áraknak és a forint árfolyamának az alakulása is közrejátszik; utóbbi újabban erősödik, mert a piac bízik a közeli IMF–EU-megállapodásban. Az átlagot meghaladó mértékben, 7,5 százalékkal nőtt az élelmiszerek ára, amelynek emelkedése már tavaly is csaknem 3 százalékponttal gyorsabb volt az átlagosnál. Ebben részben szintén világpiaci tendenciák köszönnek vissza, és feltehetőleg közrejátszik benne az importnál drágább magyar termékek beerőltetése a hipermarketek kínálatába. Ez a nyomás mesterségesen megtörte azt a korábbi, már-már közhelyes tételt, hogy a magyar vásárló rendkívül árérzékeny.
Az infláció a háztartások vagyonát sem kímélte, már azt a hányadát, amelyik nem aranyban vagy termőföldben van, hanem, amint az tipikus, saját lakásban. Az FHB Bank lakásindexe szerint a 2000–2008 között megduplázódott lakásárak az idei első félévben, folyamatos csökkenés után, reálértéken tíz százalékkal elmaradtak a 2000. évitől. Az elemzők abban reménykedtek, hogy ez a mélypont, de korántsem biztos, hogy valóban így lesz. Az ingatlanforgalmazó Duna House minap megjelent lakásindexe például azt mutatja, hogy szeptemberben – az első félév minimális javulása után – újabb árcsökkenés következett. Így az átlagos lakásárak az ingatlanos cég kalkulációi szerint 2008 óta 16 százalékkal estek, reálértéken pedig nagyjából a válság előtti szint kétharmadán állnak. Lakása értékvesztését pedig sok család – amelyiknek ez az egyetlen vagyona – még a keresetek értékvesztésénél is rosszabbul éli meg.
