Az EU és az olaszok lázadása: leverni vagy megenni?

Tele szájjal bohócozzák Európa-szerte az olasz parlamenti választás igazi győztesének számító, a minősítésre előéletével rászolgáló (azóta első fokon egy év börtönre ítélt) Silvio Berlusconit, valamint a stand-up komikusként is ismert Beppe Grillót. Van azonban egy határ: amikor a kampányában nem először bakizó Peer Steinbrück, a német szociáldemokraták kancellárjelöltje tette ugyanezt, a Berlinbe látogató Giorgio Napolitano olasz államfő – akit exkommunistaként nem lehet azzal vádolni, hogy két kifigurázott honfitársa puszipajtása lenne – honfiúi büszkeségből azonnal lemondta a politikussal tervezett vacsorát. Pedig a helyzet nem is vicces, hiszen az olaszországi eredmény népszavazással ér fel az eurózóna perifériáján évek óta megkövetelt megszorításokról, amiket – a Berlusconi és Grillo által szerzett szavazatokat összeadva – az itáliaiak többsége elutasított. És igazán nem lelkesedik a demokratikus megméretésen leszerepelt Mario Monti volt technokrata miniszterelnök által diktált restrikciós tempóért az alsóházi mandátumok többségét megkaparintó, de patthelyzettel szembenéző baloldali Pier Luigi Bersani sem.

A Grillo által alapított és vezetett Ötcsillagos Mozgalom a legnagyobb párt a római törvényhozásban, mert az őt megelőző jobbközép és balközép alakulat politikai erők koalíciója. Az ő minden várakozást felülmúló sikerében és Berlusconi politikai feltámadásában szerepet játszott, hogy sok olasz szemében Monti a brüsszeli és a berlini diktátumokat végrehajtó, nyakukra ültetett kormányfő volt. Így termékeny talajra hullott, hogy Berlusconi hangoztatta: EU-bürokraták és német politikai vezetők által szervezett „államcsíny” áldozataként kellett 2011 végén távoznia a hatalomból. Nem segített az sem, hogy a választások előtt több német politikus is – nem túl elegánsan – megfogalmazta, miként kellene szavazniuk az olaszoknak.

Elegük van

A gazdasági mutatók alapján nem csoda, hogy az olaszoknak elegük van. A gazdaság teljesítménye a tavalyi 2,1 százalék után az idén további 1 százalékkal csökken, a munkanélküliség a válság előtti 6,1-ről 11,2 százalékra nőtt, a fiatalok körében 37 százalékos, és Monti adóemelései alaposan megnyirbálták a jövedelmeket. Mindeközben hiába sikerül 3 százalék alatt tartani a költségvetési hiányt, a restrikciós böjtnek semmi eredménye: az államadósság egyre csak hízik, és 1900 milliárd euróval elérte a GDP 126 százalékát. Azt pedig csak a közgazdászok emlegetik, hogy az olasz gazdaság a válság előtt sem teljesített jól, a növekedés lassú volt, a munkaerőpiac merev, a zárt szakmák megnyitásába Montinak is beletört a bicskája, az adóelkerülés magas. Akárcsak Görögország, Olaszország is arra használta ki a pénzbőség és az euró teremtette alacsony kamatkörnyezet időszakát, hogy a hatékonyságot nem követő bérkiáramlással rontsa gazdasága versenyképességét, amit most a valutaövezet kényszerzubbonyában szenvedve csak belső leértékeléssel, azaz a munkavállalókat sújtó megszorításokkal tud javítani.

Az olasz politikai bizonytalanság felélesztette a félelmeket, hogy az EU adósságválsága újult erővel tér vissza, ráirányítva a figyelmet arra: igazán egyik tüzet sem sikerült eloltani, csak a lángokat csillapították. Görögországot kizárólag az IMF–EU duójának aktuális pénzinjekciója tartja fizetőképesen, amihez az kell, hogy a rendszeresen Athénban vizitáló trojka, az Európai Bizottság (EB), az Európai Központi Bank (EKB) és az IMF szakemberei szemet hunyjanak a reformok vontatottsága fölött. Lisszabonban múlt hétvégén az utóbbi idők legnagyobb tömegtüntetésén tiltakoztak a megszorítások ellen, és a portugál kormány – akárcsak ír társa – a vártnál rosszabb gazdasági helyzet miatt szeretné elérni, hogy a neki korábban nyújtott mentőcsomag kondícióit a görögök javára módosított kedvezőbb feltételekhez igazítsák. Spanyolországban a GDP 6 százalékának megfelelő költségvetési kiigazításra lenne szükség, miközben az indulatok szintén magasra csapnak. Ciprus megmentéséről továbbra sincs megegyezés, és inog a korábban mintaországnak tartott Szlovénia is (erről lásd Ki viszi át? című írásunkat).

Engedménylesben

Az euróövezet nyugalmát hónapok óta az garantálta, hogy Mario Draghi, az EKB olasz elnöke tavaly szeptemberben kötelezettséget vállalt arra, hogy intézménye korlátlanul felvásárolja a bajba került euróövezeti tagországok államkötvényeit. A pénzpiacok lecsillapítására ennyi elég is volt, ám most azt kérdezik elemzők, mi lesz, ha működő és főleg reformképes kormány híján Olaszország nem tudja elviselhető feltételekkel kiváltani a lejáró államkötvényeit – Róma idei finanszírozási igénye 420 milliárd euró. Ilyenkor az Európai Stabilitási Mechanizmustól kell kérni a segítséget, amiért cserébe gazdasági és költségvetési feltételeket kell teljesíteni. Pont olyanokat, amilyenekre az olasz választópolgárok többsége nemet mondott, azaz könnyen a 22-es csapdája állhat elő, Rómának a segítségért olyasmit kellene vállalnia, amit politikailag nem tehet meg.

Választási információs poszter Rómában

AFP / Filippo Monteforte

A megoldás ugyanaz lehet, mint korábban: a szabályok kreatív értelmezése, politikai megfontolásokból. Már az IMF szakértői is belátják, hogy recesszió idején hibás erőltetni a megszorításokat, engedményeket kell tenni a gazdaságélénkítésért, illetve a munkahelyteremtésért, és újabban az EB köreiből is lehet ilyen hangokat hallani, amit felerősíthetnek az olaszországi „restrikcióellenes lázadás” hullámai. Különösen, hogy az EB friss, téli előrejelzése szerint az eurózónára az idén öt éven belül a harmadik recessziós év vár.

Megvan a körülírása is annak, miként engedhetnek a szigorból Brüsszelben. A vártnál súlyosabb gazdasági visszaesésre hivatkoznak majd, de megkövetelik, hogy a hosszabb távon megtakarítást hozó szerkezetátalakító reformok ne álljanak le, és akkor szó lehet a fiskális feltételek lazításáról. Ilyen indoklással kaphat felmentést költségvetési hiánya 3 százalékra csökkentése alól az idén Franciaország, amely 2003-ban, az akkor szintén túlköltekező Németországgal együtt egyszer már elérte, hogy ne indítsanak ellene túlzottdeficit-eljárást, noha a maastrichti szerződés azt indokolta volna. Gerrit Zalm holland pénzügyminiszter akkor arra figyelmeztetett, hogy a szabályok felrúgásának az árát az egész eurózóna fizeti majd meg – az adósságválság ezt beigazolta –, ám mai utódja beáll a sorba. Hollandia a minap világossá tette ugyanis, ő is az EB belátásában bízik, mert Mark Rutte kormánya nem tesz további lépéseket azért, hogy a vállaltaknak megfelelően az idén a GDP 3 százaléka alá szorítsa költségvetési hiányát.