Oszt, foszt, megoszt - az Orbán-kormány és a gazdaság

Minden elődjén túltesz a kormány a rezsiblöffel, pedig választások előtt a hatalmukat megőrizni óhajtó politikusok korábban is leleményesen kábították a publikumot. Horn Gyula ingyenes repülőutakkal kecsegtette a nyugdíjasokat, Gyurcsány Ferenc ötéves adócsökkentési és nyugdíjemelési programmal állt elő, és első kormányzása vége felé Orbán Viktor sem érte be kevesebbel egy 2012-es budapesti olimpia ígéreténél. Utóbbi nyomatékosítására éppúgy aláírásgyűjtést szervezett, mint mostani akciója mellett. Ráadásul az ellenzéki szocialisták egyiken sem találtak fogást, sőt a rezsicsökkentés végrehajtásáról szóló törvényt megszavazva tettestársai lettek a Fidesz–KDNP-nek. Ha a kiszámíthatóságot és a jogbiztonság hiányát kifogásoló külföldi befektetők netán ebből olvasnák ki, mire számíthatnak az MSZP – momentán elképzelhetetlen – választási győzelme esetén, akkor csak azt az amúgy is érlelődő következtetést vonhatják le: mielőbb el innen.

Nem sok önuralmat tanúsított a kormány: lenyúlta, olykor lenullázta a bankrendszerben, a biztosítási piacon és a gazdaság legjövedelmezőbb ágazataiban termelődött profitot; a gáz-, az áram-, a távhő-, az ivó- és szennyvízszolgáltatókat, hulladékgazdálkodásra és kéményseprésre szakosodott cégeket pedig törvényi erővel kényszerítette arra, hogy befektetett eszközeiktől és anyagi helyzetüktől függetlenül csökkentsék a tarifájukat (lásd Ez a sarc lesz a végső? című írásunkat a Magyar Gazdaság rovatban). Pedig Magyarországon nem ezek, hanem a távközlési és postai szolgáltatások, valamint a háztartási elektronikai cikkek a legdrágábbak, árszintjük a KSH szerint meghaladja az uniós átlagot (109, illetve 101 százalék). Az élelmiszerek és a háztartási energia ára egyaránt az EU-átlag 83 százaléka. A keresetek vásárlóerejéhez viszonyítva magas általános árszintet mérsékelni lehetne az európai összehasonlításban kiugró általános forgalmi adó csökkentésével, csakhogy a költségvetés egyetlen fillér bevételről sem mond le. Ezért jótékonykodik a kormány mások vagyonából, mások profitjából.

Kormányzati hirdetés

Horváth Szabolcs

No meg azért, mert a választások előtt csak így tudja – legalább részben – kompenzálni az elmúlt években általa okozott veszteségeket. Ezekből pedig van bőven (lásd Vesztesek seregei című írásunkat). Az önmagában nem példátlan, ha recessziós időkben romlik az életszínvonal, sőt ez többnyire elkerülhetetlen. Ez történt a csaknem 7 százalékos visszaesést hozó 2009-es esztendőben, amikor a Bajnai-kormány megszüntette a 13. havi nyugdíjat, a közszférában a 13. havi bért, és átmenetileg befagyasztotta a szociális juttatásokat. Csakhogy az ellenzékben emiatt vadul tiltakozó Fidesz a megvont járandóságokat nem állította vissza, a szociális támogatásokat tovább jegelte, némelyiket még meg is nyirbálta. A megszorításokat azzal fejelte meg, hogy egyre nyíltabban a felső jövedelmi csoportokat támogatta – a szegényebbek rovására. Ezt tette az adójóváírás megszüntetésével, a sarkalatos törvényben rögzített egykulcsos adóval, a devizahiteleseknek felajánlott fix árfolyamú végtörlesztéssel, a gyermekek után járó progresszív adókedvezménnyel, most pedig azzal, hogy a közszolgáltatási díjakat lineárisan, tehát a többet fogyasztóknak kedvezve csökkenti.

Ez az újraelosztás nem a véletlen műve – és nem is csupán a jövedelmi viszonyokra terjed ki –, hanem az új rend fő jellemzője. A mohóság a korábbi kormányoktól sem volt idegen, ők is elvonták a megtermelt jövedelemnek nagyjából a felét, ám az Orbán-kormány túltesz rajtuk. Brutálisan nagy összegre tette rá a kezét: a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlásával 3 ezer milliárd forintot, a tagdíjak továbbutalásának megszüntetésével legalább évi 420-450 milliárdot, a banki és az ágazati különadókból pedig négy év alatt több mint 1600 milliárdot kasszíroz. Ez a csaknem hatezermilliárd forint azonban gyatrán hasznosult, nem lett belőle sem bőség, sem gyors gazdasági növekedés.

A nyugdíjpénzek elvételekor Orbán azt ígérte, az államadósságot csökkenti belőlük, de csak az összeg egy részét fordította erre. Az átmenetiként meghirdetett különadók miatt három éve még ország-világ előtt szabadkozott, majd átkeresztelte és véglegesítette őket, s most egyenesen kérkedik velük. Amint ráérzett, hogy nem ütközik jelentős ellenállásba, úgy állította politikája tengelyébe a bankok, a multik megsarcolását, mintha nem tudná, hogy beruházás, fejlesztés, bér és hitel csak profitból lesz, és hogy az 1997-ben beindult, csaknem tíz évig tartó erőteljes gazdasági növekedés fő motorja a privatizáció, a tőkeimport és a hitelbőség volt. Ezzel szemben most államosítás, tőkekivonás és hitelszűke van napirenden, így csekély esély van számottevő fejlődésre.

Ezt a fordulatot a választások előtt nem a Fidesz lebegtette meg, hanem a Jobbik. Csak a szélsőjobb ígért „gyökeres alkotmányreformot”, az ő programja volt leplezetlenül protekcionista színezetű, beleértve a multiknak adott adókedvezmények felülvizsgálatát is – ezt a pontot a különadókkal a Fidesz még túl is teljesítette. A Jobbik fogalmazta meg a keleti külgazdasági orientációt és azt, hogy a segélyezés feltétele a munkavégzés legyen. Reklámadó bevezetésére szintén jobbikos képviselők tettek először javaslatot, még 2010 novemberében; a kormány csak azt követően hozakodott elő vele, hogy a Fidesz-közeli médiacégeknek három év alatt egyik nagy kereskedelmi televíziót sem sikerült megkaparintaniuk. A rezsicsökkentést is csak az után erőltette, hogy az E.On gázüzletágának visszavásárlásával megbizonyosodott róla, a közszolgáltatók külföldi tulajdonosai nem vállalnak nyakló nélkül veszteséget a magyar piacon. Ha profitreményeik végleg elszállnak, hajlandók eladni a céget a magyar államnak. Csak rá kell szorítani őket.

Két sarkalatos jobbikos igényt azonban nem vett át Orbán kormánya: nem kezdeményezte az uniós szerződés felülvizsgálatát és az államadósság átütemezését. Pedig lehet, hogy ma már ezeknek is volna olyan mozgósító erejük, mint az IMF vagy az Európai Bizottság elleni „szabadságharcnak”, „békemenetnek”, de az uniós támogatások elvesztését vagy a hitelezőkkel való nyílt konfliktusnak a görög válságból ismert következményeit nem kockáztatja meg. Hétezermilliárd forint uniós támogatás elég nagy pénz ahhoz, hogy Orbán ne mondjon le róla. A protekcionizmus más területein azonban leleményesen újított, ilyen például a piac lefölözése a köz érdekére hivatkozva. Az Orbán-kormány az üzleti szféra pumpolása tekintetében is új minőséget hozott: ahol pénzt lát, oda rögvest benyomul.

Fideszes aláírásgyűjtés 2002-ben

Fazekas István

A visszaállamosítás az energetikában a legfeltűnőbb, amelynek versenyelvű átszervezésével Brüsszel is csak kínlódik. Orbánnak ez nem okoz fejtörést, ő az egész vertikumot egyben szeretné látni – állami kézben. Ennek jegyében előbb a Mol részvénypakettjét vásárolta meg az orosz Szurgetnyeftyegaztól közel 500 milliárd forintért, majd az áramtermeléstől a rendszerirányításon át a teljes áramellátást átfogó Magyar Villamos Művek vette meg a német E.On magyarországi gázüzletágát 260 milliárdért. Ma már azt is törvény mondja ki, hogy biztonsági földgáztároló csak a magyar állam tulajdonában lehet, az üzemeltetés koncessziós tevékenység.

Lassan halad viszont a mobilpiac lefölözése. Hiába hoztak létre állami mobilszolgáltatót, és az hiába jutott feltűnően olcsón frekvenciához, a bíróság érvénytelenítette a tendert. Állami monopólium a különböző közszolgáltatások tarifáinak mobilos kiegyenlítése is, ám itt sincs még érdemi áttörés. Magánvállalkozásban talán lenne, de az tiltott. Mások profitját irigyelte el a kormány az étkezési utalványok piacán is, ezért egy adózási fogással kiszorította a korábban azt uraló francia cégeket. A belkereskedelemben a Fidesz választási sikeréért nyíltan kampányoló CBA-csoport a fő kegyenc, amely gondosan kimunkált törvény alapján külföldi tulajdonosi hátterű riválisaihoz képest elenyésző összegű különadót fizetett; pozícióit plázastop is védi. A Fidesz legbelső köreihez, a Simicska–Nyerges-féle cégbirodalomhoz köthető vállalkozások közbeszerzési sikerei már Brüsszelben is gyanút keltettek, az uniós ajánlások közt tavaly felbukkant a nagyobb verseny és az átláthatóság igénye.

A bankszektorban ötvenszázalékos magyar tulajdoni hányad elérését vette a fejébe Orbán, ami az OTP bevonása nélkül megvalósíthatatlan. Szerencsére a labdarúgó-szövetségi elnökké kinevezett szurkolótárs, az OTP elnök-vezérigazgatója, Csányi Sándor hajlandó besegíteni, Orbán a külföldi tulajdonú bankok megsarcolásával játszik a keze alá. Újraosztja a kormány a gyógyszertárakat, ígérete szerint kedvezményes kölcsönökkel segítve a szövetségesnek elgondolt patikusokat, hogy kivásárolhassák az „ellenséges” láncolatok tagjaként működő egységeket. Barátok és üzletfelek nyerték agyon magukat a földbérleti pályázatokon, és klientúrájukat segítették a Fidesz helyi politikusai a trafikpályázatok során is, látványos példáját adva annak, hogy pártjuk bármelyik piacról képes bárkit kiütni, kicsiben és nagyban egyaránt.

Ez a politika gazdasági értelemben kudarc, ám hatalmi szempontból felettébb sikeres. A nehezedő életkörülmények ellenére a szabadságharcos hevület, a mozgósítás a külső és belső ellenséggel szemben ma még összetartja a Fidesz-tábort, és erre Orbán előszeretettel játszik rá. De az is látszik, hogy hovatovább nincs más fegyvere. Mert ennek a politikának épp az a gyengéje, ami az ereje: a kétharmad. Az, hogy a gazdaságot szétziláló kormányzati akaratnak nincs érdemi korlátja. A negyedik kiegészítéssel felvértezett alaptörvény átírta a múltat, az Alkotmánybíróság korábbi döntéseit hatályon kívül helyezve. A sarkalatos törvények bebetonozták a gazdaságpolitika kulcselemeit. A szómágia kiirtotta a racionalitást a közéletből, a nagyrészt uralt média mellőzi a kritikus hangokat. Fölény minden fronton. Csakhogy a hatalom koncentrációjával kiiktatódtak a szokásos korrekciós mechanizmusok is, ez pedig jelentős kockázat. Eleve nem túl megnyugtató, ha egy negyedszázada összeállt szűk baráti kör kezében van egy ország sorsa.

FARKAS ZOLTÁN