Az Orbán-kormány sikerei és kudarcai

A győztes mindent visz, és mindenben igaza van – nagyjából így summázható az elmúlt négy esztendő kétharmados kormányzása. Ez önmagában is cáfolata annak az ünnepélyes mondatnak, amellyel Orbán Viktor a kormányprogramhoz írt személyes előszót elkezdte, és amelyet később is előszeretettel emlegetett: „A győztesnek nem igaza van, hanem feladata.” Saját magát ismételte a kormányfő tavaly májusban, a debreceni Nagytemplomban rendezett hálaadó istentiszteleten is, bár a fő üzenetet akkor már találóan árnyalta. Amikor Bölcskei Gusztáv református püspök azon elmélkedett, hogy „egy vérből vagyunk, Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette”, akkor Orbán, A dzsungel könyvét idézve, Maugli szavaival folytatta: „farkasok vagyunk, ami azt jelenti: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak”. 

Vörös Szilárd

 Négyéves kormányzásával még nem ért akelai korba a miniszterelnök, nem kell attól tartania, hogy a Fidesz fiatal, ugrásra kész farkasai elmarják a falka éléről. A parlamenti kétharmad élén Orbán olyan erőt mutatott fel, ami csodaszámba megy. A pártban, a frakcióban és a kormányzati apparátusban is lehűtötte vagy a margóra szorította a lázongókat, akiknek a száma a fél tucatot sem éri el. A haragvók listáját a földmutyik ellen tiltakozó és szervezkedő Ángyán József vezeti, aki vidékfejlesztési államtitkári posztjáról mondott le, őt messze lemaradva az oktatási szakértőként hidegre tett Pokorni Zoltán és néhány energetikai szakpolitikus követi. Orbánnak sikerült annyi támogatót megtartania választói táborában, hogy pártszövetsége az idei voksolás favoritja lehessen. Ez önmagában is bravúros teljesítmény, mert legalább tíz olyan botrányos ügy és döntés fűződik a nevéhez, amely bármely más pártvezetőt amortizált volna (lásd Tíz ügy, amely nem rengette meg című írásunkat).

Sikereket hozó gazdaságpolitikával persze át lehet vészelni az egymást érő botrányokat, de Orbán ilyet sem tud felmutatni. Hatalmát azonban még ez a sajnálatos tény sem kezdte ki. Pedig a gazdaság teljesítménye a 2009-es mélyponthoz képest csupán két százalékkal növekedett, és öt százalékkal gyengébb a krízis előttinél, a beruházások a tavalyi látványos bővülés ellenére még mindig ötödével elmaradnak a válságot megelőző szinttől, a keresetek vásárlóereje négy év alatt sem nőtt érzékelhető mértékben, a szegények még szegényebbek lettek, az alsó középosztály lecsúszása folytatódott, a tehetősek viszont gazdagodtak. Ez sokkal gyatrább teljesítmény annál, amivel a Fidesz és a KDNP politikusai a választásokat megelőző években híveiket, valamint a válság során kivéreztetett területek irányítóit áltatták.

A gazdasági kudarcok ellenére Orbán kormánya mindvégig stabilan állt a lábán. Olyan virtuális Magyarországot tárt választói elé, amilyenről ők még álmodni sem mertek. Főleg a lehangoló évek után, amelyeket szüntelen hatalmi harcok, valóságos és kicsinyes konfliktusok jellemeztek a kormányzó pártok, valamint kormány és ellenzéke között. Ezen Orbán a gondosan szelektált parlamenti kétharmad támogatásával kétségkívül túllépett. Autokrata rendszerében ő maga támadhatatlan, az egykor független intézményeket bizalmasai vezetik, s a gazdaságban mindaddig az alkotmánybírósági kontrollt kiiktató „szükségállapot” van érvényben, amíg az államadósság a GDP 50 százaléka alá nem esik. Vagyis beláthatatlan ideig. A Fidesz uralma alá hajtott média – a gyengék széthullása jegyében – valósággal lemészárolja a párt amúgy sem acélos kihívóit.

A virtuális világ első szava az erő. Magyarország erős. Orbán kormánya különösen, olyannyira, hogy nem fél semmiféle idegen hatalomtól. Sőt barátitól sem. Bátran szembeszáll multikkal, kartellekkel, birodalmi bürokratákkal. Bár Orbán a március 15-ei beszédét is erre a gondolatra építette, valami bezavar a képbe: annyira mégsem erős, hogy a valutája is az lenne. Pedig néhány éve még Orbán is úgy vélekedett, hogy „a gyenge forint gyenge országot eredményez, gyenge országot pedig csak gyenge emberek akarnak”. A gyenge forint miatt extra terheket elszenvedő devizaadósok most arra számítanak, hogy erős kormányuk a bankokkal szembeszállva megmenti őket. Egyelőre azonban csak az erőseket mentette meg. Az elmúlt négy év legnagyobb kudarca, hogy a devizaadósok és az őket hitelező bankok helyzetét nem sikerült megoldani (lásd Belenyúlással győznek? című írásunkat a Pénzügyek rovatban). A forint trendszerűen gyengült és gyengül, a késedelmesen fizető adósok száma nő, a bankok portfólióját nem sikerült megtisztítani a rossz hitelektől. Mindez a gyatra hitelezésben, a háztartások gyér keresletében, végső soron a gazdaság gyenge növekedési képességében üt vissza.

Erőre azért van szükség, mert a virtuális világban csupa ellenség veszi körül Magyarországot: „rajtunk kívül senki sem akarja, hogy nekünk erős és sikeres országunk legyen”, ami önmagában is ok az összefogásra. Holott Orbán ünnepi kijelentése önkritikával ér fel, amennyiben úgy is értendő, hogy a világ legerősebb katonai szervezetének tagjaként, egy önként vállalt gazdasági integrációban mindenkit az ellenségünkké tettünk. Pedig nélkülük még ennyire sem telt volna. Tavaly a magyar export a hazai össztermék 85 százaléka körül alakult, a kiviteli többlet meghaladta a GDP hét százalékát. A külkereskedelmi termékforgalom aktívuma 2011-ben 2,1 százalékkal, 2012-ben 1,6 százalékkal járult hozzá a GDP-hez, vagyis az előbbi esztendőben e nélkül enyhe visszaesés következett volna be, az utóbbi, recessziót hozó évben pedig három százalékot meghaladó mértékben zsugorodott volna a gazdaság. A kivitelt a külföldi tulajdonban lévő cégek fűtik. Ennek ellenére a virtuális világ magyar kormánya protekcionista, védi a honi termékeket, gyámolítja azok előállítóit – főleg ha Fidesz-közeli cégekről van szó. A lista hosszú, a Közgéptől a dinnyetermesztőkig terjed.

A virtuális világban a kormány a magyar nemzet egészének az érdekeit képviseli, ezért akik a kormányt támadják, a nemzetet támadják, legyen szó brüsszeli vagy washingtoni bürokratákról. Ahhoz, hogy efféle mondatokkal megfelelő hatást lehessen elérni, nem árt eltitkolni, mit javasolnak az EU és az IMF bürokratái. Az eltitkolásban pedig a magyar kormány valóban kiválóan teljesít. Így aztán a „gyarmatosítók” ellen tüntető ezrek aligha értesültek róla, hogy ellenségeik egyebek mellett méltányosabb személyi jövedelemadózást, a munkanélküli-segély időtartamának meghosszabbítását, közmunka helyett érdemi képzési-álláskeresési segítséget, a rászorulók mainál hatékonyabb támogatását, a gazdasági növekedés serkentése érdekében a vállalkozásokat és a pénzintézeteket terhelő adók mérséklését javasolták, a rezsicsökkentés helyett pedig a szolgáltatók árversenyét. Kiszámíthatóságot, jogbiztonságot, a központi hatalom ellensúlyát jelentő intézmények érdemi függetlenségét. Mindezt a gyorsabb felzárkózás, a nagyobb jólét érdekében. Nem csoda, hogy a nemzetet meg kell védeni e kóros nyugati eszméktől.

A virtuális világ magyar állama mindenható, védi, pátyolgatja alattvalóit. E sugallattal a kormány rájátszott arra a szociológiából ismert összefüggésre, hogy válságos esztendőkben egyre többen várnak az államtól védelmet. E téren igazán szükség van mágiára, mert a hitnek a köznapi tapasztalat lépten-nyomon ellentmond. Az elmúlt évek túlhajtott központosításának ugyanis csak vesztesei voltak. A korábban kizsigerelt önkormányzatok a várt pénzbőség helyett elveszítették iskoláikat, kórházaikat, s bár adósságaik jelentős részétől is megszabadultak, szabad forrásaik alig vannak, a hitelfelvételhez pedig kormányzati hozzájárulás szükséges. Az egészségügyből az idei évig folytatódott a forráskivonás, az államosítás után szemernyit sem javult az ellátás, az eszközpark tovább amortizálódott, a várólisták megnyúltak, az orvosok és a szakszemélyzet külföldre vette az irányt. Az állam törvényben rögzített felfogása alapján a közoktatásból köznevelés lett, a centralizált tankönyvellátás botrányba fulladt, a pedagógusokra a béremelés után megalázó minősítés vár, szakmai önállóságuk veszélyben forog. A felsőoktatásban is teljes a káosz. Előbb az államilag támogatott férőhelyek csökkentését kezdte meg a kormány, majd Orbán Viktor önfinanszírozó felsőoktatást álmodott meg, olcsó diákhitellel megtámogatva, ám a sorozatos tiltakozások láttán meghátrált. Máig nincs érvényes felsőoktatási stratégia – van viszont röghöz kötés, nehogy az ingyenesen képzett hallgatók nekiinduljanak a nagyvilágnak.

A Fideszhez hűséges szavazókat láthatóan andalítják a populista szólamok, a patriotizmus, a protekcionizmus és a paternalizmus. Hisznek, mert hinni akarnak. Ehhez az alapok is stabilnak látszanak: a választásra hajlandóságot mutató polgárok körében a Fidesz és a Jobbik együttes táborának ma is nagyjából kétharmados támogatottsága van. Márpedig a két párt ideológiai téziseinek és törekvéseinek meglehetősen nagy a közös halmaza. Orbán kormánya sorra átvette a Jobbik programjának főbb elemeit, azokat, amelyeket a 2010-es, semmitmondó Fidesz-program homályban hagyott. Ilyen volt mindjárt az alkotmányozás. Választási programjában a Jobbik nyíltan kijelentette, hogy „gyökeres alkotmányreformot” akar, ezzel szemben a Fidesz szavazói először a kormányprogramból értesültek arról, hogy „alkotmányozó nemzetgyűlés és rendszeralapító parlament” kezdi meg a működését.

Más ügyekben is a radikális párt sorvezetőjét követte a Fidesz. A Jobbik programjában szerepelt, hogy „minden magyarnak magyar állampolgárságot és a magyar közügyekbe való beleszólást biztosítunk”, nem a Fideszében, és Morvai Krisztina, a Jobbik államfőjelöltje írta azt is, „vágyom, hogy a magyar nemzet ne legyen a nagyhatalmak és a nemzetközi nagytőke kiszolgáltatottja”, nem Orbán Viktor vagy Schmitt Pál. A Jobbik szorgalmazta a Magyarországon lévő multinacionális cégek adókedvezményeinek felszámolását, a közszolgáltatók visszaállamosítását, Orbán kormánya pedig megcselekedte. Ennek fényében különös figyelmet érdemel, hogy az elmúlt hetekben a Fidesz-közeli sajtó két látványos gesztust is tett a Jobbik felé: a Vona Gábor elnökkel készült interjúkban bemutatta, hogyan szelídült meg a radikális párt, Budapest utcáit pedig valósággal elárasztották a Jobbik plakátjai.

Minden közösködés ellenére Orbán eddig szembeszállt két alapvető jobbikos törekvéssel: nem lépett ki az Európai Unióból, és nem kezdett tárgyalásokat az államadósság átütemezéséről. Aki ezt megteszi, visszalöki az országot a világgazdaság perifériájára. Az pedig az EU peremvidékénél is lejjebb van. Ide már elvezette Magyarországot Orbán Viktor. Nem virtuálisan, hanem nagyon is valóságosan.

FARKAS ZOLTÁN