Meglepően őszinte fordulat egy, a szegények lakhatásával foglalkozó beszélgetésen, amikor szót kér egy hajléktalan férfi, és arról kérdez, hogy neki, illetve a már felnőtt fiának miért nem lehet önkormányzati lakása. A Habitat for Humanity rendezvényén ez történt – bár azt senki nem azt várta önkormányzatok, valamint civil szervezetek képviselőitől, hogy egy egyéni helyzetre azonnal megmondják a választ.

Hat nappal az önkormányzati választás előtt mutatta be a Habitat for Humanity a jelentését, amelyben azt vizsgálták, mit tehetnének az önkormányzatok a lakhatási válság ellen. Azt evidenciának tekinti a szervezet, hogy nagy a baj az országban – százezreket fenyeget a hajléktalanság, másfél millióan élnek rossz állapotú lakásban, és a fiataloknak is egyre nehezebb külön költözniük a szüleiktől. De amikor felelőst keresünk, nem mindig könnyű megtalálni, hogy az állam, az önkormányzat, illetve Budapesten a főváros vagy a kerület vezetői azok, akiken számon kell kérni a megoldást.

A kormány nagyon sok területen azzal okoz bajt, hogy centralizál, de a lakásügyekben ez nincs így. Az önkormányzatoknak nagy a mozgásterük ezen a téren, ami első ránézésre még jó hír is lehetne. Csakhogy hiába a nagy szabadság, ha egyszer pénz nincs az önkormányzatoknál. A kormány magára hagyta a helyhatóságokat a lakhatási kérdés megoldásában, nincs országos, a társadalmi lehetőségeket csökkentő lakáspolitika – állapította meg a jelentés.

MTI / MTVA / Róka László

Harminc éve rossz irányban

1990-ben az önkormányzatok feladata lett a helyi lakásgazdálkodás megszervezése, ehhez megkapták az addig tanácsi tulajdonban lévő lakásokat. Ezeknek azonban a nagy része rossz állapotú volt, az önkormányzatok pedig komoly pénzügyi problémákkal küzdöttek. Nem csoda, hogy a végeredmény az lett: amelyik lakást csak lehetett, eladták, ahelyett, hogy megpróbáltak volna a fenntartással bajlódni. 1990 és 2017 között az önkormányzati tulajdonú lakások aránya 18,2-ről 2,4 százalékra esett vissza – idézi azelemzés a KSH adatait. Ráadásul az önkormányzatok nyakán általában a legrosszabb állapotú, eladhatatlan lakások maradtak. (Az pedig más kérdés, hogy a többi eladásából származó pénz nagyjából arra ment el, hogy a település mindennapi működését valahogyan finanszírozzák.)

2015-től aztán a kormány teljesen átalakította a lakáspolitika szabályozását. Addig az önkormányzatok állami normatíva alapján utalták ki a lakásfenntartási támogatást, azóta viszont már maguk a városvezetések dönthetik el, hogy folyósítanak-e bármilyen lakásfenntartásra szánt juttatást. Nem csoda, hogy sok helyen nem adnak semmit. Vagyis az egészből az jött ki: ahol gazdag az önkormányzat, vagy ahol jó politikai kapcsolatai vannak a polgármesternek, ott tudnak segíteni, ahol szegénység van, pláne, ha nincs jó kapcsolata a városvezetésnek a kormánnyal, ott nem.

Így pedig a megoldást sok helyen az jelenti, hogy a szegényeket megpróbálják átküldeni más városba vagy más kerületbe.

A jelentés bemutatóján több budapesti kerület lakásügyben illetékes vezetőit kérdezték arról, a saját kerületük hogyan kezeli a lakáshelyzetet. Karácsonyi Gábor, az óbudai önkormányzat városfejlesztőjének szakembere és Gallóné Nagy Judit, az ottani szociális osztály vezetője például arról beszéltek: egyre kevesebb a megfizethető lakás, ezért a kerület bérlakásfejlesztési koncepciót készített. Preferált célcsoportokat határoztak meg – ilyenek például a fiatal családalapítók, vagy azok, akik nem tudnának a mostani árak mellett lakást venni, valamint azok, akiknek ez kell ahhoz, hogy helyben dolgozzanak. Egy önkormányzati területen építenének lakásokat, de az még több év, hogy ez a terv meg is valósuljon.

Képünk illusztráció

MTI / Kallos Bea

Szabó Rebeka, Zugló alpolgármestere azzal kezdte: csak tűzoltást végezhet egy kerület, fővárosi és országos lépésekre van szükség. Zugló egyrészt a lakásvesztés megelőzésén dolgozik, lakásfenntartási támogatást ad (ez havi 9-10 ezer forintot jelent a rászorulóknak), és a kerületi szociális szakemberekkel már akkor próbálnak közbelépni, amikor először csúszik valaki a törlesztőrészleteivel, hogy ne milliós tartozás jöjjön össze. Objektív és nyilvános pontrendszert hoztak létre, amelyen lehet látni, milyen feltételek teljesítésével lehet önkormányzati bérlakáshoz jutni.

A lakásügyek átpolitizáltak és demagógok

– ezzel a felütéssel indított Nagy István, Újpest alpolgármestere. Az önkormányzatok számára komoly anyagi teher a lakáshelyzet kezelése, a IV. kerület például évekkel ezelőtt 700 milliót nyert el egy lakásépítési pályázaton, most viszont ehhez nagyjából kétmilliárdot kell hozzátennie saját forrásból, annyira megdrágultak az építkezések. Az elmúlt kilenc évben egyetlen bérlakás sem épült a kerületben, most épül 31 – így aztán miközben azért támadják őket, mert eddig még nem épült egy sem, azt is hallgatják, hogy „az alpolgármester új Hős utcát építene, drogos cigányokat költöztetne be Újpestre”.

Mit tehetnek a civilek?

Kovács Vera, az Utcáról Lakásba Egyesülettől a most kísérleti fázisban működő lakásügynökség programját mutatta be. Az üresen álló, magántulajdonú lakás karbantartását 1, 3 vagy 5 évre magára vállalja a szervezet, és addig is, amíg a tulajdonos külföldön van, mások tudnak élni a lakásban. De természetesen a cél nem az, hogy az egyéni lakástulajdonosok jóindulatán múljon a lakhatás. Most nagyjából a piaci ár feléért adják ki a lakásokat, a kispesti önkormányzattal azzal tárgyalnak, hogy 25 százalékos lakbérkedvezménnyel lehessen beköltözni az ilyen helyekre, ha ez sikerül, akkor hosszabb távú program is lehet ebből. Az Utcáról Lakásba Egyesület Mobilház-programja keretében épülő otthon a főváros XXIII. kerületében MTI / Balogh Zoltán A Magyar Máltai Szeretetszolgálat nevében Lendvai-Frikkel Attila beszélt a szervezet veszprémi programjától. Ott közös kft.-t hoztak létre az önkormányzattal, ez 51 százalékban önkormányzati tulajdon, a többi a máltaiaké. Több mint kétszáz lakást kezelnek, az eredményeik között a lakbérhátralék csökkentését, új lakások bevonását említette. Kilakoltatás még nem volt ebben az időben. Abban mindenki megállapodott: a civil szervezetek gyakran "az önkormányzatok lelkiismereteként" működhetnek. Fontos az is, hogy ők tudnak akkor jelezni, hogy baj van, amikor még menthető a helyzet – amikor egy kilakoltatásig eljutnak, addigra általában már nincs több jogorvoslati lehetőség, az önkormányzatokat pedig kötik a törvények.

Abban az egyben minden résztvevő egyetértett: nem jó, hogy széttagoltan kell kezelni a problémát. Amikor azt a kérdést tették fel nekik, hogy szükség volna-e kerületi helyett fővárosi szintre emelni a lakásügyek kezelését, akármennyire másképp is gondolkodtak a többi részletről, itt ugyanazt válaszolták: még ez is csak részmegoldás volna, országos szinten lenne szükség egy kormányzati koncepcióra.