Apránként széteső Európai Bizottság élén kezdi meg utolsó polikai szezonját a választások előtt szerdán Ursula von der Leyen: az elnök az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén tartja meg hagyományos, az Európai Unió helyzetéről szóló beszédét. A bizottság kulcstagjainak távozása persze nem a német elnöknek tudható be, sokkal inkább annak, hogy a biztosi pozíció már nem feltétlenül számít nyugdíj előtti könnyed levezetésnek, épp ellenkezőleg, remek dobbantó valami még fontosabb pozíció előtt.

Az egyik távozó a liberális Margrethe Vestager, aki versenyügyi biztosként Magyarországon (meg úgy általában az EU-ban) nem vált annyira ismertté, mert az ő fókuszában a nagy – jellemzően amerikai és jellemzően a techszektorban működő – multicégek álltak. A dán politikus – eddig a Bizottság digitális átmenetért felelős alelnöke – az Európai Beruházási Bank elnöki címére pályázik (immár fizetetlen szabadságon), vele kapcsolatban könnyű azt mondani: versenybiztosi szerepét már kimaxolta, most meghatározó szerepe lehet a klímaátmenet finanszírozásában. Mellesleg a figyelem középpontjába terelheti az EU tagországok eddig csendben hitelező fejlesztési bankját is. Ráadásul a jövő idő nem is feltétlenül indokolt, hiszen azzal, hogy nemrég (az Európai Bizottság korábbi véleményét követve) kiállt a nukleáris energia finanszírozhatósága mellett, már jó nagy követ dobott az EIB luxemburgi állóvizébe.

Von der Leyen másik távozó alelnöke annál ismertebb a magyarok számára: Frans Timmermans még a jogállamiságért felelős biztosként vált közellenséggé és plakátarccá, és bár Von der Leyen bizottságában nem kisebb feladatot, a zöld átmenetről szóló megállapodás megvalósítását kapta, kritikus hangját azért nem veszítette el. A baloldali politikus most a holland miniszterelnöki tisztséget nézte ki magának – ha megválasztják, ő lehet az újabb „holland fickó”, aki bármikor kész szembemenni az Orbán-kormánnyal.

Két erős embere elvesztése után Von der Leyen dönthet úgy, hogy ő maga könnyű levezetésnek szánja a jövő júniusi EP-választás előtti politikai szezont, ami az EU-ban a passzivitás helyett inkább a soha meg nem valósítható álmok elővezetését jelentheti. Ilyen az alapszerződés megváltoztatása, ami nemcsak időszerű, de adja is magát, hiszen tavaly ért véget az Európa Jövőjéről szóló konferencia, amelynek logikus kimenete lehetne az unióban a kerülendő forró krumplinak tartott átalakítás – benne például az egyhangú szavazások (ezzel a vétójog) visszaszorítása.

Ennél azonban valószínűbbnek tartják, hogy a Bizottság elnöke jövő évi újraválasztási kampányát rúgja be szerda reggel – ez pedig önmagában is érdekes lehet. Mindjárt azért, mert ezzel felrúgja az EP által annyira fontosnak tartott csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszert, vagyis azt, hogy a bizottság elnökjelöltjeit a parlamenti frakciók nevezhetik meg. Von der Leyen támogatása ugyanis saját pártcsaládjában, az Európai Néppártban (EPP) is kétséges egyelőre, az elnök pedig nyilvánvalóan másik pályán, az állam- és kormányfők körében igyekszik biztosítani jelöltségét. (Érdemes persze hozzátenni, hogy a Spitzenkandidat rendszer legnagyobb áldozata Manfred Weber, az EPP jelenlegi elnöke lett, akinek garantált jelöltségét 2019-ben egy államközi puccs fúrta meg, így eshetett az elnökség Von der Leyen ölébe.)

Az Európai Bizottság elnökei által tartott State of the Union beszéd nem olyan régi hagyomány, José Manuel Barroso kezdte, első beszédét 2010 szeptemberében tartotta a strasbourgi plénum előtt. Az, hogy az EP-nek, az EU egyetlen közvetlenül választott testületének beszélt, fordulópontot jelentett az unió történetében, a bürokratikus szervezet politikussá válásának az első lépését jelezte – emelte ki Rainer Wieland veterán néppárti képviselő, az EP egyik alelnöke, aki újságírókkal találkozott a beszéd előtt.

Az újraválasztási narratívát erősíti az is, hogy a beszéd egyetlen ismert eleme a VDL-bizottság elmúlt éveinek sikerlistája az „európai béke megvédésétől” az „európai jólétbe való befektetésen” át „Európa társadalmi ellenállóképességének megteremtéséig”. Igen, aki úgy ítéli, ezek senkinek nem mondanak semmit, nincs messze az igazságtól, Heidi Hautala zölpárti EP-alelnök azonban kiemeli: amennyire nem támogatták először VDL jelölését (hiszen azzal felrúgták a Spitzenkandidat vívmányát), és amennyire szkeptikusak voltak kezdetben ígéreteivel kapcsolatban, mostanra megváltozott a véleményük, és dicséretesnek tartják „kiállását”.

Ez persze még mindig nem garancia arra, hogy az újraválasztását támogatnák, és legalább egy kormányról – a magyarról, nyilván – tudunk, amelyik semmiképpen nem látná szívesen a következő öt évben is a bizottság élén. Igaz, akkor még mindig ott áll egy alternatív út a politikus előtt: a korábban szövetségi védelmi miniszterként is működő Von der Leyen esetében a NATO-főtitkári címről pletykálnak. Mivel a jelenlegi vezető, Jan Stoltenberg mandátumát nemrég jövő szeptember végéig meghosszabbították, jó eséllyel épp akkor kell majd dönteni az új elnökről, amikor Von der Leyen sorsa is eldől Brüsszelben.

A hatalmi játszma tehát már most, jóval a jövő nyári váltás előtt zajlik (az EP újraválasztása mellett az Európai Bizottság is újra feláll, mellesleg a tagállamok vezetőit tömörítő Európai Tanács is új elnököt választ a magyar elnökség idején), így bármit is mond szerdán a bizottság elnöke, abba nem lesz nehéz belehallani a kampány szavait, még ha nyíltan nem is jelenti be az indulását.

Vagyis jó eséllyel Von der Leyen nem csak a következő évi jogalkotási program fő elemeit sorolja fel – ahogy az már megszokott lehet az EU helyzetéről szóló beszédekben. Sokkal inkább beszélhet hosszabb távú tervekről, arról, milyen irányt adna az EU-nak a következő időszakban.

Nem mintha nem lennének rövid távon megoldandó kérdések: a háborúban már messze nem elég szolidaritásról beszélni, az ukránok hatékony támogatása be kell, hogy épüljön az európai iparpolitikába, ahogy a háború – és a folyamatos válságüzemmód – miatt folyamatosan foltozgatott uniós költségvetésnél is hatékonyabb forráskezelésre van szükség. (Például hogy ne tehessen a magyar kormány olyan állításokat, hogy a „magyarok pénzét adják az ukránoknak.”)

A Magyarországgal folyó vita is rég túlmutat önmagán. Mindkét fél mély lövészárokba ásta be magát, amelyből mégiscsak ki kellene keveredni a jövő évi választások előtt, hiszen az, hogy a magyarok még mindig nem kapnak pénzt, könnyen Orbán EU-ellenes, szélsőséges, populista retorikáját erősítheti, ami komolyan befolyásolhatja az EP-választás európai végeredményét, meggyengítheti az EP EU-párt többségét is. Nem véletlen, hogy Roberta Metsola EP-elnök a beszéd előtt újságíróknak is arról beszélt, tartsanak ki a magyarok Európa mellett – miközben az általa vezetett testület keményen áll ki a jogállamiság mellett. (Vagyis az ellen, hogy a magyarok egy fillért is kapjanak az uniós büdzséből.)

A helyzet feloldása láthatóan épp olyan fontos kérdéssé vált Brüsszel számára, mint a Brexit-vita megoldása néhány évvel ezelőtt. Ott sikerült annyira elrettentő módon lefolytatni a tárgyalásokat a britekkel, hogy jó időre elvették a kedvét minden politikusnak, hogy kilépésről álmodozzon, hasonló megoldást kellene találni most a magyarok esetében is, hogy az uniós források elherdálása az EU más országaiban se legyen része a pénzosztási gyakorlatnak.

És akkor még nem beszéltünk azokról a dolgokról, amelyeket egyes tagországok szeretnének hallani az elnök szájából. A franciák például azt, hogy az EU betiltja a kínai elektromos autókat – az első brüsszeli reakciókból úgy tűnik: a Kínával szembeni óvatosságba ez a fajta protekcionizmus nem tartozna bele. Több ország – például a magyarok – a bővítéssel kapcsolatban szeretne konkrétabb terveket hallani az eddig elhangzott, nem túl konkrét ígéreteknél. Várhelyi Olivér bővítésért felelős biztos néhány napja arról beszélt, az EU-nak az évtized végére késznek kell lennie arra, hogy új tagokat fogadjon be – követve ezzel Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének a bledi fórumon elhangzott szavait, és nem annyira követve a bizottság eddigi hivatalos irányvonalát.

Egyre nagyobb a tolongás az EU előszobájában: Magyarország szinte mindenkit azonnal felvenne

Szlovéniában, a Bledi Stratégiai Fórumon az Európai Tanács elnökének bővítést szorgalmazó mondataival indult az uniós politikai szezon. Charles Michel 2030-as határidőt kitűző előadását csak szórványosan fogadta lelkesedés, kivétel ez alól a magyar kormány, amelynek 2030 túl messze van, a nyugat-balkáni államokat már holnap befogadná az EU-ba.

És csak az udvariasság kedvéért megemlíthetjük Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának múlt heti, a Politicónak adott interjúját is, amelyben azt vetette Von der Leyen szemére, hogy amennyire támogatták a megválasztását, annyira csalódniuk kellett benne, mivel a bizottság a vezetése alatt „saját politikai napirendjét tolja anélkül, hogy konzultálna róla a tagállamokkal”. Nos, a bizottság, ahogy eddig, úgy továbbra is javaslatokat tesz, ez fog történni szerda reggel is. És azokat továbbra is a tagállamok szedik utána ízekre.

Ursula von der Leyen beszédét szerdán percről percre tudósításban követjük, majd a Fülkében elemezzük az ott elhangzottakat.