Ahhoz, hogy lányaink szeressék magukat, úgy kell nevelnünk őket, hogy legyen erőperspektívájuk, hogy úgy tekintsenek a hibáikra, mint amelyek óhatatlanul előfordulnak, azonban tanulhatnak belőlük. Ha valaki rendelkezik erősperspektívával, akkor hisz abban, hogy befolyással van a saját világlátására, valóságérzékelésére, a vele történtekre.

A pszichológusok az ilyen embert belső kontrollos személyiségnek nevezik. Ezek az emberek hiszik, hogy életük nehézségei átmenetiek és megoldhatóak, képesek gyorsan talpra állni egy kudarc után, mert biztosak abban, hogy problémáikat meg tudják oldani, de legalábbis szembe tudnak nézni velük. Nem süllyednek bele a nehéz helyzetekbe, hanem változtatásra törekszenek.

Akinek van erőperspektívája, magabiztosan mozog az életben, úgy gondolja, mindig tud próbálkozni. A hangsúly a próbálkozáson van, ugyanis a siker sohasem garantált. Az élet nem formatervezett, de még ha rosszul alakulnak is a dolgok, ami olykor elkerülhetetlen, az erőperspektívával rendelkezők hisznek abban, hogy megoldják a felmerülő helyzeteket. Támogatják magukat, bíznak saját ítéleteikben, véleményüket, döntéseiket nem kortársaik vagy tekintélyszemélyek határozzák meg, és nem hisznek a jó szerencse vagy a balszerencse hatalmában.

Az erőperspektívával rendelkezők jóval kevesebbet szoronganak, mivel hisznek abban, hogy még ha nem is a terveik szerint alakulnak a dolgaik, igenis befolyással tudnak lenni saját életük alakulására. Amikor mégsem tudnak hatni az eseményekre (szeretteik halálakor, betegség idején, vagy ha jogtalanságot szenvednek el), akkor is úgy érzik, van elég erejük és képességük megküzdeni az előttük álló helyzettel.

Hatalmas előnyt jelent, ha mi és lányaink is optimista világnézetű, belső kontrollos személyiségek vagyunk. De mi van akkor, ha nem ez a helyzet? Ha épp ellenkezőleg: lányunk hajlamos ijesztőnek tartani a világot? A jó hír az, és erre egyre több bizonyíték áll rendelkezésre, hogy nézőpontunk megváltoztatható. Ahogyan az életben sok minden, az erőperspektíva sem egy szempillantás alatt alakul ki, hanem mindennapi események sorozatán át. Figyeljünk oda, és vegyük észre azokat a hétköznapi lehetőségeket.

Válasszunk nézőpontot!

Mi arra tanítjuk a lányainkat, hogy saját maguk is formálhatják a tapasztalataikat, attól függően, mire fókuszálnak. Dönthetnek úgy, hogy a jó dolgokra figyelnek, és jól érzik magukat, de úgy is, hogy a rossz dolgokra koncentrálnak, és rossz érzéseik lesznek. Természetesen léteznek olyan jelenségek az életben, amelyektől bárki szörnyen érezné magát, de sokszor igenis van választásunk. Elmondjuk nekik, hogy módjukban áll megváltoztatni a gondolataikat, alakítani a nézőpontjukat, és elégedettnek lenni magukkal és az életükkel.

A lányainknak szóló üzenet így szól: „Arra figyelj, amid van, és ne arra, amid nincs.” Ez különösen hasznos tud lenni, amikor azzal jönnek haza, hogy a századik kis műanyag vackot kérik, ami rövid idő múlva úgyis a szemétben kötne ki. Ilyenkor elmondjuk, hogy ne azon búslakodjanak, milyen játékuk nincs – amit egyébként sem veszük meg –, hanem gondoljanak arra, mennyi jó játékuk van, és próbáljanak meg hálásak és elégedettek lenni.

Érdemes tudatosítani, hogy az érzelmek nem csak úgy megtörténnek velünk. Sokszor úgy tűnik, mintha hirtelen, minden ok nélkül rossz érzés törne ránk, vagy valami külső ok miatt éreznénk szörnyen magunkat. Lehet az egy megjegyzés, egy sötét pillantás, egy kötekedő online komment vagy éppen egy kiábrándító dolgozatjegy.

Azonban a kiváltó ok és az érzés között mindig van egy lépés: maga a gondolat, ami az eseményről megfogalmazódik bennünk. Hogy miként érzünk egy eseménnyel kapcsolatban, azt leginkább az érzékelésünk határozza meg. Az erőperspektíva fejlesztéséhez alapvetően fontos, hogy ismerjük a gondolatok és az érzelmek közötti összefüggést. Ha megtanítjuk lányainknak, hogy pozitívabban és önmegerősítő módon gondolkodjanak, pozitív és önmegerősítő érzéseik lesznek.

Előtérben a pozitív gondolatok

A lányok erőperspektívájának fejlesztéséhez jól bevált módszer a „Jó volt az, hogy…” gyakorlat. Ehhez nem kell mást tennünk, mint tíz percet rászánni arra, hogy lefekvéskor lejegyezzünk három olyan dolgot, ami aznap jól ment. Aztán hozzáfűzhetjük azt is, miért ment jól. Nem kell világrengető eredményeket felsorolnunk, Oscar-díjat kapni vagy megoldani a globális felmelegedés problémáját. Megteszik olyan egyszerű dolgok is, mint például „Remekül sikerült a családi vacsora, mert gondot fordítottam rá”.

Persze nem kell parancsba adni a lányoknak, hogy minden este listát készítsenek, de bátorítsuk őket, hogy gyakran gondoljanak arra, ami jó volt a napjukban. Például amikor elmegyünk értük az iskolába, kérdezzük meg, mi volt a legjobb dolog, ami aznap történt velük. Érdeklődjünk, miért volt jó, és ők hogyan járultak ehhez hozzá. Mi minden félévkor, tanév végén, minden hétvége vagy nyaralás után feltesszük ezeket a kérdéseket.

A látszólag apró, mindennapi eredmények, teljesítmények felismerésével és megbecsülésével rávezethetjük lányainkat, hogy a pozitív történésekre, eseményekre figyeljenek, és így derűlátóbban gondolkodjanak ahelyett, hogy beleragadnának a negativitásba. A „Jó volt az, hogy…” gyakorlat Martin Seligman pszichológus nevéhez fűződik, aki negyvenöt év kutatási és klinikai gyakorlattal a háta mögött állítja, hogy egyhetes gyakorlás után jó eséllyel csökken a lehangoltságunk és sokkal boldogabbak, fél év múlva pedig egyenesen "gyakorlatfüggők” leszünk.

Valódi dicséretek

A hatékony cselekvési képességnek fontos szerepe van abban is, ahogyan lányainkat dicsérjük. Valódi dicséretekkel erősíthetjük erőperspektívájukat, és elkerülhetjük, hogy függővé váljanak a külső elismerésektől.

Teljesen normális, hogy a kislányok szomjazzák szüleik , illetve más felnőttek dicséretét. Megmutatják a rajzukat, a jegyeiket vagy éppen a legóépítményüket. „Tetszik?”, kérdezik, és a válasz rendszerint nagyjából így hangzik: „Gyönyörű, kicsim!”, miközben nemegyszer az „Ez meg mi?” kérdés fut át az agyunkon. Természetes szülői reakció, ha azt mondjuk gyermekeinknek, hogy ők, és minden, amit létrehoznak, csodálatos.

Nem biztos azonban, hogy az erőperspektíva fejlesztése szempontjából jót tesz, ha gyermekeink minden eredményére lelkendezve reagálunk. Mégpedig azért nem, mert ezzel csupán azt erősítjük meg bennük, hogy másoktól várják az elismerést, és mások véleménye fontosabb, mint az övék. Mindez hosszú távon károkat okozhat a lányok fejlődő erőperspektívájában.

Megvan a módja, hogyan dicsérjünk úgy, hogy közben az erőperspektívát is erősítjük. Ahelyett, hogy szimplán dicsérnénk, fordítsuk meg a kérdést. Amikor lányunk olyasmit kérdez, hogy „Tetszik a ruhám/rajzom/ahogyan táncolok/ahogyan szaltózok?”, kérdezzünk vissza: „Neked tetszik?” Ha igennel válaszol, elmondhatjuk neki, hogy ezt ő csinálta, az ő munkája, az ő eredménye, szóval leginkább az ő véleménye számít, és büszke lehet magára. Ha a válasz nem, elbeszélgethetünk vele arról, hogy legközelebb mit szeretne másképpen csinálni, és szóba hozhatjuk a gyakorlás fontosságát is.

Nagyobb összefüggésben mindez persze jelentéktelennek tűnik, de gondoljunk arra, lányunk hetente hányszor vár tőlünk dicséretet. Minden ilyen alkalom remek lehetőséget teremt az erőperspektíva megtanítására, és arra, hogy biztosítsuk lányainkat arról, hogy eredményeikkel, viselkedésükkel és külsejükkel kapcsolatban az ő véleményük többet számít, mint bárki másé – beleértve akár minket is.

A fenti cikk az Így neveld a lányodat, hogy elfogadja és szeresse önmagát című kötet szerkesztett részlete. A könyv szerzői, Kasey Edwards és Christopher Scanlon tudományos kutatásokon és személyes tapasztalatokon alapuló módszereinek segítségével lányainkat felvértezhetjük az önbecsülésüket romboló társadalmi előítéletek ellen. A kötetet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.