Vajon az amerikai szuperhatalom feladja nemzetközi kötelezettségeit egy izolacionista, elszigetelődéspárti agenda kedvéért? Az Egyesült Államok belefáradt volna a globális vezető szerepébe? És a következő években vajon végleg búcsút inthetünk az utolsó rendfenntartó nagyhatalomnak, valamint ezáltal a vezető nélkül maradt, lesüllyedő Nyugatnak?
A múltban a kommunista fenyegetés és az azzal együtt járó hidegháború, a nukleáris fenyegetés vaskapocsként fogták össze az amerikai demokráciát. Ez tartotta össze a fiatal országot, áthidalva a belpolitikai szekértáborokat, és ez tartotta ébren az Egyesült Államok globális nagyhatalomként és a Nyugat vezető hatalmaként értelmezett „küldetéstudatát”.
A Szovjetuniónak, az Egyesült Államok hagyományos hidegháborús ellensúlyának és ellenségének az eltűnésével azonban ez a küldetéstudat elveszett, és a helyét átvette a hatalmas ország zavaros, a sajátos helyi érdekektől és eltérő hagyományoktól mozgatott belpolitikája.
Izolacionizmus és idealizmus egymás mellett
Az „America first!” szlogent nem Donald Trump találta ki, az már jóval korábban megjelent az amerikai többség kollektív tudatában. Aki a múltban bevándorlóként Európából Amerikába ment, maga mögött akarta hagyni a nyomort, a politikai, társadalmi és vallási elnyomást, a bizonytalan jövővel egy idegen világban nem kis kockázatot vállalt. Vagyis ezeket az embereket már eleve egyfajta izolacionista gondolkodás jellemezte.
Ezt a történelmileg megöröklött izolacionizmust egyensúlyozta ki később az amerikai politikára jellemző erős idealizmus, amely az Államokat megalapító európai bevándorlók vallási gyökereihez nyúlik vissza. Az ország földrajzi helyzete – amelyet két végtelen óceán véd –, hatalmas nyersanyagkészletei, illetve az izolacionizmus és idealizmus oly ellentétes értékrendjei tették csupán lehetővé, hogy a két világháború megnyerése után, a hidegháborúban az Egyesült Államok globális szuperhatalommá váljék.
Peter Zeihan geopolitikai író teljes joggal nevezte az Egyesült Államokat „véletlen szuperhatalomnak”. Az Egyesült Államok nem akart mindenáron szuperhatalommá válni, egyszerűen csak azzá vált, többek között kiváltságos földrajzi helyzetének és erőforrásainak köszönhetően.
Az amerikai válság kiindulópontja
A hidegháború vége óta azonban éles hasadás jellemzi az amerikai belpolitikát: a politikai táborok közötti szakadék, de idetartozik a két partvidék és a belső területek, a vidéki Amerika közötti földrajzi-kulturális szakadék is. A kelet–nyugati vetélkedés és a nukleáris fegyverkezési verseny időszakában a politikai táborok még egyetértettek a legfontosabb kül- és biztonságpolitikai kérdésekben, de ez a konszenzus a hidegháború befejezése óta eltűnt.
Az al-Kaida 2001-es támadása még egyszer kiváltott ugyan egy politikai táborokon átívelő összefogást az Egyesült Államokban, de azt később az Irak lerohanásához vezető végzetes döntés semmissé tette. A George W. Bush által meghirdetett „terror elleni háború” lélektani szempontból ugyan érthető volt, politikailag azonban óriási hibának bizonyult.
A szuperhatalom egyfelől érthető, ugyanakkor félresiklott ámokfutásának csúcspontja a hamis ürüggyel megindított iraki invázió volt, amellyel nemcsak Szaddám Huszeint akarták megbuktatni, hanem az egész Közel-Kelet demokratizálását el akarták indítani. A támadás mögött az az újkonzervatív álom bújt meg, hogy az Egyesült Államok révén demokratizálni lehet az egész Közel-Keletet.
A valóság azonban máshogy nézett ki, és ez a kaland az Egyesült Államoknak hárommilliárd dollárjába, ötezer halott és mintegy harmincezer sebesült katonájába került. Ennek a tehernek a nagy részét nem a partvidéki-városi Amerika, hanem a vidéki Amerika viselte.
AFP / Delil Souleiman
Ha valaki a ma már nyilvánvaló „amerikai válság” kiindulópontját keresi, akkor itt, a magára maradt szuperhatalom hübriszében fogja megtalálni. Az újkonzervatív amerikai elit úgy gondolta, hogy a győzelem után az egész világot a saját képére formálhatja, lényegében az amerikai hegemónia korából közvetlenül átléphet az egypólusú „amerikai világ” korszakába.
Végül a balul sikerült iraki megszállás után az egészből csak egy politikailag és pénzügyileg is roppant veszteségeket okozó világmegváltó kísérlet maradt, amelynek politikai hatásai közvetlenül Donald Trumphoz és az általa oly sikeresen alkalmazott stratégiákhoz – a hagyományos elitek legitimációjának kétségbe vonásához és az amerikai társadalom megosztásához – vezettek.
Mire érzett rá Donald Trump?
Gondoljunk bármit is Donald Trumpról, Trump ösztönösen észleli azokat a félelmeket, frusztrációkat, dühöt, amellyel az amerikai alsó- és középosztály az uralkodó politikai elit két nagy pártjára tekint, és fel is tudja használni azokat a saját céljaira. Az alsó- és középosztály lelkiállapotának megértése hozta el Trumpnak a 2016-os választási győzelmet.
Politikai érzékével pedig még a négy évvel későbbi vereséget is sikerült túlélnie, annak ellenére, hogy többször megpróbálta meghamisítani a választási eredményeket, és ő szólította fel a híveit a Capitolium ostromára. Mindezek ellenére Trump nemcsak hogy megőrizte választóival az érzelmi kapcsolatot, de még el is mélyítette azt, és így szinte teljesen az ellenőrzése alá vonta a Republikánus Pártot.
Az ostromlott Capitolium
MTI/MTVA/Jim Lo Scalzo
Pedig azt gondolhattuk volna, hogy egy olyan amerikai elnöknek, aki a hivatali ideje alatt így viszonyul az Egyesült Államok alkotmányához, nem lehet a politikában jövője. De Trump esetében nem ez történt. Trump szavazóinak a hűsége nem annyira az alkotmánynak vagy az amerikai demokrácia intézményeinek szól, hanem inkább az ő személyének. Ez már magában is jól mutatja, milyen mély és komoly alkotmányos válságban van az Egyesült Államok valójában.
A szuperhatalom hanyatlásának sűrűsödő jelei
Az Egyesült Államok a 2003-as, Szaddám Huszein megbuktatását célzó végzetes támadással nemcsak Irakot destabilizálta, hanem az egész térséget, új, Irán számára kedvező hatalmi viszonyokat alakítva ki ezzel. Teherán ezután vált a közel-keleti térség egyik meghatározó hatalmává, miközben a legyőzött szuperhatalom szégyenszemre kivonult Irakból, majd Afganisztánból is.
Ezek az események csak megerősítették, hogy az Egyesült Államok egy hanyatló szuperhatalom. De ebbe a sorba illeszkedik Obama elnöknek az a végzetes döntése is, amikor a szíriai polgárháborúban vörös határvonalnak nevezte, ha a damaszkuszi kormány gázfegyvert vetne be, majd amikor ez megtörtént, nem tett semmit.
Ezeket a hibás döntéseket Moszkvában és Pekingben úgy értelmezték, hogy az Egyesült Államok szuperhatalomként egyértelműen leszállóágba került, és így megnyílt a lehetőség a globális geopolitikai helyzet megváltoztatására, és ezt a lehetőséget azonnal ki is kell használni.
Moszkva egyből ki is használta a hatalmi vákuumot, és a damaszkuszi rezsim oldalán rögtön beavatkozott a szíriai polgárháborúba. Az Obama-kormányzat erre sem adott érzékelhető választ. A visszavonuló szuperhatalom meggyengült, az interneten az oroszok szemlátomást könnyedén befolyásolni tudták az amerikai választási küzdelmeket, és a Krím félsziget annektálására sem érkezett tényleges amerikai válaszlépés. Mindezek nagyban megerősítették Putyint abban a döntésében, hogy 2022-ben megtámadja Ukrajnát, hogy ezzel az orosz érdekek mentén újraformálja az egész világrendet.
Az ukrajnai és a gázai háború közvetett módon egyben az Egyesült Államok nagyhatalmi helyzetéről is szól. Mert ha Putyinnak sikerül megnyernie az Ukrajna bekebelezésére irányuló háborút, akkor az az Egyesült Államok világhatalmi helyzetét ugyanúgy befolyásolja, mint az eurázsiai szuperkontinensen betöltött státuszát.
Ebben az esetben Oroszország és Kína lennének a győztesek, az Egyesült Államok és Európa pedig a vesztesek, ami súlyos következményekkel járna. Putyin győzelme Pekinget is arra bátorítaná, hogy ne várjon tovább a tajvani kérdésben, hanem vállalja a támadással járó hatalmas kockázatot. Ugyanez érvényes Irán és az általa vezetett „ellenállás tengelyének” esetleges győzelmére is a Közel-Keleten.
Egy olyan globális rendfenntartó hatalom, mint az Egyesült Államok, nem léphet ki csak úgy, belpolitikai kívánságokat követve a szerepéből. Mert egy ilyen lépés rögtön politikai vákuumot hozna létre, az pedig roppant veszélyes következményeket vonna maga után. Ugyanis nem maradna politikai űr utána, mivel a távozó nagyhatalom helyét azonnal megpróbálnák betölteni becsvágyó hatalmak.
A jelen háborúi
HVG Könyvek
Merre tovább, Amerika?
Amerika mindaddig nem tud kikecmeregni a közel-keleti futóhomokból, amíg világhatalom akar maradni. Márpedig azt szeretné, még egy olyan izolacionista elnök alatt is, mint Donald Trump. Azt a presztízsveszteséget ugyanis, amelyet a saját nyugati hemiszférájába való önkéntes visszavonulás jelentene, belpolitikai téren nehezen lehetne megmagyarázni. Ugyanez érvényes az európai kivonulásra is, ami az Egyesült Államok világhatalmi szerepét illetően még súlyosabb hiba lenne.
Így az Egyesült Államok egy ellentmondásos világhatalom marad, saját társadalmi megosztottságának foglyaként, hiszen az alsó- és középosztály már belefáradt az ország világhatalmi létébe, miközben az elitek továbbra is ragaszkodnak ehhez a szerephez. Az előre látható következmény egy folyamatos ingázás lesz a mindenkori választások ritmusa szerint, anélkül, hogy közben kialakulna egy új, tartós konszenzus a két nagy politikai tábor között. A szuperhatalom külpolitikai kiszámíthatósága az elkövetkező években aligha javul, és így az Egyesült Államok is tartósan hozzájárul a bizonytalan globális helyzethez.
A fenti írás Joschka Fischer A jelen háborúi című könyvének szerkesztett részlete. A kötetben az egykori német külügyminiszter felvázolja a kialakulóban lévő új világrend alapvonalait, és megmutatja, milyen veszélyeket és kihívásokat hordoznak az európai politika számára a napjainkban zajló változások. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
