Európai lét, vagy lét annak keleti peremén: nem vadonatúj ügy. Szűcs Jenő nagy hatású tanulmánya szembesítette kortársait, hogy hol is van Magyarország helye. Történészként végigvezette olvasóit az évszázadokon, bemutatva, hogy Magyarország, kötődéseit tekintve, különféle belső okok és külső hatások nyomán hol nyugatra, hol keletre tolódott, miközben Európa harmadik, köztes térségének végig a része maradt.
E térségben erős a nyugati minta követése, a szellem és a tudomány emberei körében különösen, sőt nyugatias társadalmi szerkezetek is kiépülnek, ám megszakításokkal és visszacsúszásokkal. Míg az államnak és a társadalomnak az elválasztottsága nyugati sajátosság, addig Kelet-Európa jellemzője az, hogy az államhatalom nem hagy meg érdemi autonómiát, még – Bibó István fogalmával – a „szabadság kis köreinek” sem.
Ezt tesztnek véve, Magyarország a történelme során közelebb állt a Nyugathoz.
Az 1980-as évek elején még nem mondhatta ki nyíltan, de elemzéséből az következett, hogy amíg Magyarország szovjet megszállás alatt áll, de facto kelet-európai, noha hosszú történelmének bizonysága szerint az inkább nyugati orientációjú Közép-Európa része. A magyarság nem sorolható a Kelethez, ahhoz sosem tartozott szervesen. Az olvasó logikusan eljut a konklúzióig, legalábbis így folytattam a gondolatsort: ha tehát az ország kiszabadulna a szovjet blokkból, akkor a Nyugat felé nyitott és Keletre zárt közép-európai térség részeként társadalmilag jó eséllyel nyugativá válhatna.
A birodalomból való kiszabadulás az 1980-as évtized elején legfeljebb vágy lehetett. Mihail Gorbacsov reformkorszakának második felére az ügy kis valószínűségű eshetőséggé alakult. Aztán jött a csodálatos 1989-es év. Még később, 1991 nyarán vált faktummá szuverenitásunk visszanyerése, az utolsó szovjet csapatok kivonásával a nyugatosodásunk útjában álló nagyhatalmi akadály eltűnt. A geopolitikai fordulattal valóban elérhetővé vált, hogy a térségünk és benne eminens módon Magyarország végbevigye azt a nyugati közeledési folyamatot, amelyet különféle keleti birodalmi hatások korábban meggátoltak.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260228_bod-peter-akos-vezet-e-meg-ut-az-europai-centrumba
Nyugatosodás, de nem egy ugrással nyugativá válás
Nemcsak a rendszerváltozás előtt, de a később tárgyalt tranzíció végbemenetele után sem merült fel bennem, hogy egyszeri aktussal megeshet az ilyen. Amennyire az ember a politikai rendszerváltozást megelőző másfél év erjedési szakaszában fejében gomolygó akkori gondolatait utólag rekonstruálni tudja: számunkra evidens volt, hogy a nyugatosodás (modernizálódás, társadalmi-gazdasági fejlődés, majd a rendszer megváltozása) folyamatjellegű. Amiből az is következik, hogy a köztes jellegéből a sikeres folyamat során is sok megmarad.
Miért is tűnne el a nagyrégió saját szín- és ízvilága? Hiszen Európa déli fele a maga mediterrán módján lett „nyugati”. A skandinávok pedig úgy kerültek be az anyagi-társadalmi fejlődés magországai közé, hogy közben megmaradt a nordikus jelleg. Mi itt, csehek és magyarok, lengyelek és horvátok a még éppen fennálló peremhelyzetünkből a magunk helyi színvilágával kerülhetünk be idővel a magtérségbe. Annak is tudatában voltunk, hogy a nyugativá válás belülről, folyamatos reformlépésekkel addig nem valósulhat meg, amíg ki nem szabadulunk valahogy a szovjet érdekszférából.
Erős volt a bizodalmam már az 1980-as évtized második felében, hogy a köztes Európa (benne Magyarország) meg tudja tenni a lényegi fordulatot. Másoknak is: a pluralizmus lett a kulcsszó az esti televíziós beszélgetésekben 1988-ban. Mint politikai szakkifejezés, eltávolíthatta volna a nézők zömét, de nem ez történt, mert az mindenképpen kiderült a tévé előtt ülőknek, hogy az egypártrendszer végéről esik szó. A több párt léte nem az a vívmány ugyan, amely megdobogtatja a szíveket, viszont az értelmiségi közéleti vitákból kivehető volt, hogy az emberemlékezet óta uralkodó elvtársi kompánia nem lesz örök: „majd jönnek mások, aztán azoktól is meg lehet szabadulni – az külön bónusz, ha az enyéim jönnek”.
Pesszimista nézőpontok
Nem mindenki osztotta a köztes régió sikeres nyugatosodásának, pláne a keleti despota hagyományú orosz birodalom közép-európaivá fejlődésének vízióját. Ahogy jóval később megtudtam, maga Szűcs Jenő a nagy politikai fordulat előtt egy esztendővel, 1988 végén, az állampárton belül és azon kívül forrongó események közepette kudarcot prognosztizált. Megidézte Bibó Istvánt, aki nem hitt a történelmi szükségszerűségekben, hanem azt gondolta, hogy bizonyos nagy kereteken belül nyílik több-kevesebb lehetőség, „melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani”.
Amihez Szűcs azt tette hozzá, az évszázados orosz autokráciától való megszabadulás kísérlete el lesz puskázva: „sejtésem szerint Gorbacsov reformkísérlete az orosz autokrácia történetében ciklikusan fel-felmerülő, majd elvetélő próbálkozások sorsára fog jutni”. A magyar társadalomtól sem várt sokat: a magyar kivételes helyzetekben, mint 1956-ban, képes heroizmusra, de szokásos állapotában inkább hajlamos az ügyeskedésre, és ami a fő: kevés fogalma van arról, hogy mi az a civil társadalom.
Pesszimista gondolatok ezek egy pesszimizmusba eső történésztől? Aki, bár nem zárta ki, hogy e „szerencsétlen régió visszafordulhat a Nyugat felé, de esélyesebbnek látta az esély elpuskázását. A „hol a helyünk” vitát kirobbantó történész keserű jóslatáról – szerencsémre – akkor nem értesültem. Az állampárton kívül szerveződő mozgalmak egyikében részt véve sok reménnyel gondoltam a magyar nyugatosodás ügyére.
Bod Péter Ákos: Rendszerek jönnek, elmúlnak?
HVG / Szondy Dalma
Mi a helyzet ma?
Ma, sok évtizeddel később vajon kénytelenek vagyunk elismerni a nagy történész tiszta előrelátását? Vagy inkább Bibó tételét elfogadva azt mondjuk, hogy az adott kereteken belül lehetett, és most is lehet majd szerencsésen vágányváltást végrehajtani?
Ne mondjuk ki a verdiktet. Minden új kor hoz új feladatokat, és a kor „nagy keretei” között mindig adódik mozgástér és átállítási pillanat. Ne tessék elpuskázni.
Bibó generációs élménye lett azoknak, akik az 1980-as években találkoztak a gondolkodó intelmeivel és óvatos optimizmusra is okot adó tételeivel. Azzal az állításával, hogy a modern társadalomfejlődés keresztény, humanista, polgári és munkásmozgalmi előzményei, ha kisebb mértékben is, de megvoltak térségünkben. Hogy Közép- és Kelet-Európa népeit évszázadokon át társadalmi, politikai és gazdasági szempontból fokozati különbségek választották el Nyugat-Európától, és ahhoz „nemcsak területileg, de alkatilag is legközelebb estek".
Fokozati különbség: ebben egyértelműen benne rejlik az a történelmi ígéret, hogy kemény munkával, némi szerencsével, tisztán látó politikusok vezetésével van esélyünk jelzőtlen európaivá válnunk. Megfelelő politikai berendezkedés és alkalmas politikai osztály esetén! Ezt a nélkülözhetetlen előfeltételt is olvashattuk Bibónál.
No de lesz-e, és honnan erre alkalmas politikus, mégpedig nem egyszerűen a voks megszerzésére, a kommunistáktól való megszabadulásra, hanem akivel a nyugatosodás projektje sikerre vihető, amennyiben a keretek meglazulása, széthullása erre alkalmat ad?!
A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című, 1946-os írásában Bibó éles szemmel tárta elénk azt a magyar (térségi) politikustípust, aki hatalmi pozícióban a fejlődés gátja: ő a hamis realista. Kétségtelen tehetsége mellett ravaszság és erőszakosság jellemzi, és ez alkalmassá teszi arra, hogy „a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak” kezelőjévé, letéteményessé váljon, megszerezve a „nagy realista” renoméját, és sikerrel háttérbe szorítsa a doktrinernek és idealistának deklarált nyugat-európai típusú politikusokat.
Roppant szerencsénknek éreztem, hogy Antall József személyében olyan vezetőt termelt ki a magyar történelem, aki nyugat-európai típusú, de nem doktriner vagy idealista karakterű személyiség volt, világos polgári és européer értékrenddel, kétségkívül demokrata.
A miniszterelnöki székben őt követők között mind a pártállami háttérből indult Horn Gyula, mind a liberális-alternatív ifjúsági pártból kiemelkedett Orbán Viktor személyére azonban elég jól illik a hamis realista meghatározás, a Bibó által jelzett személyiségjegyekkel együtt.
Ez a vonatkozás pedig átvezet majd minket arra, hogy egy országnak a világ gazdasági-politikai-értékrendi térképén való elhelyezkedése („hol a helye”) a külső meghatározottságok és a múlt anyagi-szellemi szerkezeteinek öröksége mellett az államának minőségétől, működésétől függ, arra pedig azok a személyek hatnak, akik a kormányzatot működtetik.
A fenti cikk Bod Péter Ákos Rendszerek jönnek. Elmúlnak? című könyvének szerkesztett részlete. Az 1990-es választások után megalakult Antall-kormány ipari és kereskedelmi minisztere, majd a Magyar Nemzeti Bank elnöke könyvében áttekinti a korábbi krízisek, irányváltási kísérletek és rendszerváltozások máig ható tapasztalatait. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
