Aligha időzíthette volna jobban a HVG Kiadó Paul Roberts könyvének megjelenését. Az olaj ára az egekben, naponta újabb rekordokat döntenek a piacok. S az ok: a kínálat nem tud lépést tartani a kereslettel. Nos, Paul Roberts Az olajkorszak vége című művében - Árokszállásy Zoltán kitűnő fordításában - éppen erről értekezik. Izgalmas korunkat hűen tükrözve.
S hogy ez mennyire időszerű téma, jól jelzi, az Egyesült Államokban három tanulmány is megjelent ezekben a napokban: kettő szintén az olajforrások kimerülésének eshetőségét taglalja, ám a harmadik - éppen ellenkezőleg - arról ír, hogy kiaknázhatatlan mennyiségben áll rendelkezésünkre a fekete arany.
Paul Roberts viszont ahhoz az iskolához tartozik, amely tagadja, fizikai képtelenségnek tartja, hogy a Föld mélye oly sok olajat rejtene még, hogy a fejlett világ akár évszázadokon át nyugodtan folytathatná pazarló életmódját.
A szerző szerencsére nem ragad le a piaci viszonyoknál. Történelmi, tudományos elemzést ad, de egyben oknyomozó riporterként is bemutatkozik. "Három kilométerre az azerbajdzsáni tengerparttól, a szeles Homok-szigeten a szovjet olajbirodalom romjai rozsdásodnak a kegyetlenül tűző ázsiai napon. Húsz éve még ez a 200 holdas sziget volt a szovjet olajipar fő lelőhelye a szüntelenül üzemelő olajkutak egész sorával, amelyekből vezetéken áramlott az olaj a bakui finomítókba. De aztán a termelés tetőzött, a kutak kezdtek elapadni, és a Homok-szigeten kialakult az ipari hanyatlásnak az a képe, amelyet Hollywood egy-egy katasztrófafilmhez milliókért igyekszik reprodukálni" - írja Roberts A könnyen szerzett olaj vége című fejezet elején.
Az emberiség története energiaválságok története is. Európában már a középkorban súlyos krízis keletkezett, amikor a vasipar fejlődését akadályozta a tűzifa hiánya. A kézenfekvő alternatívát a szén kínálta, és az átállás a fáról az ásványra gyökeresen átalakította a világ gazdasági, kulturális és politikai életét. Ahogyan aztán a szenet háttérbe szorította a kőolaj és a földgáz. S kérdés, mit hoz a jövő.
Egyrészről nagy a bizonytalanság, mert e becslések pontatlanok. Lehet, hogy néhány évünk, néhány évtizedünk van a cselekvésre. Másrészt viszont Roberts azt ajánlja, hogy az Egyesült Államok, Európa és Japán, amelyek az újabb váltást előkészíthetik, már most tegyenek valamit - ösztönözzék a takarékosságot és a technikai újításokat az üzemanyagcelláktól a szélerőművekig -, amikor még nem feltétlenül sürget az idő. (HVG, 309 oldal, 3400 forint)
Kapcsolódó oldal:
Paul Roberts: Az olajkorszak vége
