Rendszerváltás - Magyarország: 1-0?

„Rendszerváltás nélkül mindenki vesztes lett volna. Nem tudunk ugyanis arra példát, hogy a szocialista vagy kommunista rendszert bármely országban, ahol fennmaradt, kemény diktatúra és erőszak nélkül sikerült volna folytatni”- így összegez Tóth István György, a Tárki vezérigazgatója arra a történelmietlen kérdésre válaszolva: mi lett volna, ha.

A rendszerváltás veszteseiről és nyerteseiről az elmúlt 20 évben - néhány nagyon egyértelmű kivételtől eltekintve - változatos definíciókat kaphattak a magyar polgárok. A vesztesek meghatározása mindig egyszerűbb feladatnak tűnt, mint a nyertesek pontos megjelölése. Szabó Iván, az Antall-kormány - azóta elhunyt - pénzügyminisztere 2001-ben a Kossuth Klub egyik kerekasztal-beszélgetésén úgy fogalmazott: „tudomásul kell vennünk, hogy a rendszerváltozással gyakorlatilag a nagy tömegek számára nem történt más, mint az, hogy a működésképtelen rendszerből egy működő rendszerbe léptünk át, amely valószínűleg nem sokkal igazságosabb, nem sokkal humánusabb. Egyetlen előnye van: hosszabb távon működőképesebb”.

A szociológusok abban egységesek, hogy a rendszerváltást értékelve milyen kategóriák mentén lehet nyertest és vesztest hirdetni: anyagi-jövedelemi és munkaerőpiaci helyzet. Ezen túlmenően azonban sok dimenzió és szubjektív ítélet keveredhet, amikor csoportokat igyekszünk alkotni. Nyertes az, akinek a helyzete relatíve javult, míg a vesztesé romlott - az 1992 és 2007 közötti éveket felölelő - térségünkben egyedülálló, a Tárki által elvégzett - Háztartási Életút Vizsgálat (HÉV) szakemberei csupán ennek kijelentésére vállalkoztak. Első körben persze mindenki nyert, hiszen demokratikus köztársaság lett Magyarország. Ezzel kapcsolatban azonban Ferge Zsuzsa szociológus néhány évvel ezelőtt így fogalmazott: „amit én tartós nyereségnek vélek (a demokratikus intézményrendszer - a szerk.), abból lehet, hogy sokan kiszorulnak a részvételre való képtelenség okán”.

Hova tovább? © Túry Gergely

A mai magyar társadalom közel 8 százalékáról mondható el, hogy az úgynevezett underclass-hoz tartozik, vagyis a rendszerváltást követően átmenetileg vagy végleg kiszorult a munkaerőpiacról. Így jártak annak a nógrádi kis falunak a lakói is, akik évtizedeken keresztül a közeli gyárakban helyezkedtek el. A faluban 36 éve dolgozó tanítónő „kiszámítható mindennapokról” beszél, amikor arról faggatjuk, milyen volt a ma már kilátástalansággal és esélytelenséggel küzdő kistelepülés.

A rendszerváltáskor a többség - akik nagy számban szakképzettség nélkül, betanított munkásként dolgoztak - munkanélkülivé vált. „Ma már csak annyit tudnak a gyerekek, hogy szeretnének jól élni, szeretnének pénzhez jutni, de a hogyanról fogalmuk sincs” - meséli. A lakosok kis százaléka régen és ma is küzdött a bebetonozódni látszó helyzet ellen, munka azonban 50 kilométernél közelebb nem nagyon akad. „Nincs motiváció, nincsenek távlati tervek, inkább apatikusak az emberek, szoronganak és nagyon elszigeteltek” - mondja a tanítónő. Azt is elmeséli: régen a fiatalok - szüleik révén - láttak maguk előtt egy életutat: elvégzem az iskolát, elmegyek a helyi gyárba dolgozni, biztos megélhetésem van. Mára azonban nem maradt semmi, se munka, se tervek. Ez a falu számos olyan jellemzővel bír, aminek a fele is elég lenne ahhoz, hogy lakói a vesztesek táborához csatlakozzanak: önmagában a településméret, a nagyszámú képzetlen munkaerő, az elégtelen kulturális, kapcsolati tőke, pesszimizmus, a romák magas aránya.

A legrosszabb körülmények között élők vélhetően éppen személyes tulajdonságaikból adódóan válnak keresőképtelenné - írja Keller Tamás, a Tárki szociológusa tanulmányában, amelyben az optimizmus, a problémamegoldó-képesség kapcsán gondolkodik arról, hogy a pozitív világlátás mennyiben segítheti az előrejutást. Csakhogy az optimizmus és a megoldáskeresés számonkérése a munkaerőpiacról többször kikerülő, segélyeken élő, kilátástalan helyzetben lévő család esetében legalábbis vitatható.

„Az elmúlt 17 év ilyen vagy olyan károsultjai nem magának a rendszerváltásnak a vesztesei. Sokkal inkább arról van szó, hogy az a sokrétű folyamat, amely a rendszerváltás periódusában Magyarországon lezajlott, számtalan indokolatlan vagy szükségtelen gazdasági veszteséget és sok emberi-társadalmi méltánytalanságot is eredményezett. Ezek kiküszöbölésére nem 'a rendszerváltást' kell korrigálnunk, hanem azokat a társadalmi - gazdasági - szociális körülményeket, amelyek az elmúlt időszakban konkrétan létrejöttek” - írta 2007-ben az Élet és Irodalom hasábjain Veres János pénzügyminiszter Töprengések című cikkében, Kornai János világhírű közgazdászra hivatkozva. A politikus szavaival egybecsengenek Kolosi Tamás szociológus, a Tárki elnöke és Tóth István György Tárki-vezérigazgató, az említett HÉV-tanulmánykötet szerzőinek szavaival, amikor arról beszélnek: mi is zajlott a rendszerváltó években. „Egymásba csúszott a tulajdon-, gazdasági és politikai viszonyokat megváltoztató rendszerváltás, ezzel egy időben pedig felerősödtek a globalizációs folyamatok, mindezek mellett pedig tanúi lehettünk annak a szolgáltató szektor előretörésének is.”

De kik profitálhattak ebből a váltásból? A kilencvenes évek multi-level marketing arckrémet vagy csodaedényt kínáló napszámosai vagy az orosztanárból biztosítási ügynökké képzett asszonyok, esetleg a rendszerváltás idején felduzzadó piac egy-egy rését betömő vállalkozók? Akik bent tudtak maradni a munkaerőpiacon, akik mertek vállalkozni és sikerre vitték cégüket, s azok az egykori pozícióban lévők, akik politikai kapcsolataikat kamatoztatni tudták - összegez Tóth István György. Bár utóbbiról esik a legtöbb szó, a háztartásokat vizsgáló szociológusok sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a kulturális és humán tőkének. Nevezetesen: mit kapott/hozott otthonról, s mennyire képzett, iskolázott volt valaki. „A tudás békeidőben is egyre értékesebb, de a strukturális átalakulás idején különösen felértékelődik, főként olyan helyzetben, amikor 1-1,5 millió ember veszíti el a munkáját” - mondja a Tárki vezetője.

A HÉV négy generációt vizsgál. Az egyik „legcselekvőképesebb” nemzedékként számon tartott, 1951 és 1965 között született rendszerváltókat véli a közvélemény a legszerencsésebbnek: aktív, lelkes, aki előtt megnyílik a világ. „Ha egy egyetemet végzett, 30 körüli, középvezetőként elhelyezkedő, külföldön is kicsit tanuló emberről beszélünk, aki a megszaporodó pozíciók között kedvére válogathat, akkor valóban helytálló ez a feltételezés. De nem szabad elfelejteni, hogy ebben a generációban is voltak képzetlen vagy szakmunkás végzettségű emberek, akiknek a nagy része tíz-tizenkét év munka után a munkaerőpiac peremére szorult az átképzés reménye nélkül” - árnyalja a képet a Tárki vezérigazgatója.

© sxc.hu

A tanulmány szerint elveszett az 1935 előtt született nemzedék is, amely csak akkor lehetett nyertes, ha már 1989 előtt is jó pozícióban volt. A státusváltók 1936 és 50 között születtek, s esetükben is fontos volt, hogy 1992-ben már jó pozícióban legyenek, vagy készek legyenek váltani. Sokaknak azonban ez nem sikerült, a korai vagy rokkantnyugdíjba vonulók is nagy számban közülük kerültek ki.

Az 1965 körül született fiatal nemzedék számára azonban kinyílt a világ, az utazás, a nyelvtanulás, az ösztöndíjak, képzések számtalan lehetőséggel. Az persze, hogy ezzel mennyire és hogyan tudtak, tudnak élni, függ a családi háttértől, a lakhelytől, az erőfeszítésektől is.

A rendszerváltás vesztesei a gyerekek - hallhattuk sokszor. „A sokgyerekes családoknak gyengébb a lobbierejük, mint például a nyugdíjasoknak, s így a kilencvenes években inkább leszakadókká váltak, ebből a szempontból igaz az állítás” - magyarázza Tóth István György. Ám szerinte a perspektívákat, lehetőségeket nézve viszont semmiképpen sem tekinthetjük veszteseknek a gyerekeket.

Változtatni, vállalkozni kell - ezt gondolta a nyergesújfalui Khéner Gyula, aki a rendszerváltás idején két barátjával villanyszerelő kisiparosként dolgozott. Barátai nem bíztak a cégalapításban, így egy másik vállalkozó szellemű társsal jegyeztette be cégét, amely az évek során kinőtte magát, ma már több mint harminc alkalmazottja van, s üzletet is nyitott. „Szerencsés régióban kezdtünk vállalkozni, több befektető is fejleszteni kezdett itt, és voltak személyes kapcsolataink a korábbi munkák révén” - mondja a kezdetekről. A partnerek bizalma nélkül nehéz lett volna boldogulni. Egykori - a cégalapítást elutasító - barátja ma az egyik alkalmazottja. „Néha beszélgetünk arról, mi lett volna, ha akkor velem együtt vállalkozik, de ő azt mondja, nem tudná azt csinálni, amit én, elégedett azzal, ami van. A feladatait pedig igazán jó szakemberként látja el” - mesél a párhuzamos sorsokról, de hozzáteszi: mindenki másféle munkára alkalmas, másban tud jól teljesíteni.
 
„Bár nem végeztem főiskolát, egyetemet, a cég gyarapodásával együtt folyamatosan képeztem magam, és ha kellett, segítséget is igénybe vettem” - mondja, amikor az iskolázottság szerepéről faggatjuk. „Sosem gondoltam úgy magamra, mint a rendszerváltás nyertesére, de ez a folyamat kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy ma ott tartok, ahol” - mondja a társadalmi szerepvállalásban is aktív vállalkozó, aki a helyi önkormányzat tagja, az egyházközösség világi vezetője, családos tábort szervez és az idősek ellátásra létrehozott intézmény munkáját is koordinálja.

Hogy átjárhatóbbá válnak-e a társadalmi osztályok közti szakadékok, a szegények és a gazdagok közötti távolság csökken-e, a rendszerváltással elveszített mindennapi biztonságérzet visszatér-e, felzárkóznak-e a leszakadók, már nem a rendszerváltás, hanem korunk sürgető kérdése, amire választ kellene adni.

A rendszer

"A kapitalizmusnak sok a visszataszító vonása, igaz. Nem várom el az 'utca emberétől', hogy jobb rendszert javasoljon helyébe. Nem kötelezném erre az írókat sem, akik műveikben bemutatják a kapitalista rendszer sötét oldalát. Sőt, nem várom el a konstruktív ajánlásokat az értelmiség többi részétől sem, feltéve, hogy nem szakmájuk a társadalmi folyamatok kutatása. Ám nézetem szerint mások a követelmények azokkal a közgazdászokkal, szociológusokkal, a politikai filozófia vagy a jelenkori történelem tudósaival szemben, akiknek az a szakmájuk és élethivatásuk, hogy a társadalom átalakulásának folyamatait tanulmányozzák. A szakmai felelősségérzet és az intellektuális tisztesség megkövetelné, hogy ha a kapitalizmus elvetésére buzdítják embertársaikat, mondják is meg, mégpedig a történelmi leckék gondos feldolgozása után mondják meg: milyen rendszert állítsunk a kapitalizmus helyébe? Álljanak elő konstruktív módon alternatív társadalmi tervrajzokkal! Vizsgálják meg lelkiismeretesen, hogy az ajánlott rendszer képes lesz-e működni! Reálisan számba veszi-e az emberi természetet? Számol-e a technika mai állapotával? Ha azt kívánják, hogy demokratikus kormányzati formában bonyolódjék a politikai élet - van-e esélyük arra, hogy szabad választásokon az ő tervrajzukat támogatják majd a szavazók? Vagy más kormányzati formát ajánlanak? Ha lennének ilyen tervrajzok, el lehetne gondolkodni rajtuk, vitatkozhatnánk velük. Üres szólamokkal és utópiákkal nem lehet és nem is érdemes vitába szállni." Kornai János: Mi a "rendszerváltás"? Élet és Irodalom, LI. évfolyam 9. szám

Kovács Andrea