"Mondjunk csendes imát Angela Merkel győzelméért" – ennél, a nemzeti konzultációt záró eseményen elhangzott Orbán-mondatnál nehéz jobbat találni, ha a magyar kormányfő jelenlegi külpolitikai helyzetét akarnánk érzékeltetni. Orbán 2015 óta hosszasan csatázik Merkellel menekültügyben, Lázár János 2016 szeptemberében pedig azt mondta egy Kormányinfón, ne Merkel mondja meg, hogy kikkel élünk együtt – utalván a kötelező kvóta vitájára. A kvóta ma is a legfőbb ellenség Soros és Simicska mellett, de most már Merkel maradásáért fohászkodik Orbán, mert tudja, Martin Schulz hatalomra kerülése esetén a német kormányfő nemcsak kemény vitapartnere, hanem ádáz ellensége is lesz.

Reviczky Zsolt

Orbánnak a német választások kapcsán még van miért imádkoznia, a többi országban lezajlott voksolásokon a Fidesz elnöke sorra megélhette, hogy érdekeivel ellentétes eredmény születik. Orbán 2017 elején meghirdette a lázadás évét. Ezt a 888 kérdésére így foglalta össze: "választások lesznek Németországban, Hollandiában, Franciaországban. (...) Az alapkérdéseket tekintve két lázadás történik egyszerre: (...) a magukra hagyottak, a kiszolgáltatottak keresik a kiutat, és ez a magárahagyatottság válik politikai szavazattá. És van egy nemzeti típusú lázadás is. (...) Ez a lázadás 2016-ban elkezdődött, (és idén) még inkább kiteljesedik, ezért mondom, hogy 2017 a lázadás éve lesz."

De mi történt eddig azóta, amióta Orbán ezt jósolta?

Hollandiában a bevándorlásellenes Geert Wilders és pártja, a Szabadságpárt hiába álmodozott győzelemről. Helyette a Mark Rutte holland miniszterelnök vezette Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) nyert meggyőző fölénnyel a márciusi választásokon. Ráadásul óriási részvétel mellett. Rutte, akinek pártja az Orbánnal hadilábon álló liberális EP-frakcióban foglal helyett, arról beszélt, mindenki azt mondja neki, sikerült megállítani a populizmus rossz formáinak európai terjedését. Áprilisban kiderült, az orosz titkosszolgálatok kemény dezinformációs hadviselést folytattak, hogy befolyásolják a választást.

Nagy-Britanniában Theresa May nagyobb felhatalmazást szeretett volna kapni egy olyan Brexithez, amivel erősebben korlátozhatja a bevándorlást, ezért választást írt ki, és az emberi jogokat is csorbító terrorellenes lépésekkel kampányolt, de alaposan elkalkulálta magát. A konzervatív politikus addigi kényelmesnek mondható többségéből szűk kisebbség lett 2017 júniusában. May Londonban szokatlan módon koalícióban kényszerül kormányozni, és egy "keménynek" nevezett, az idegenekkel szemben elutasító Brexit felettébb valószínűtlenné vált.

AFP / Stephane De Sakutin

Orbánnal szemben Európa a francia választások előtt tartotta vissza lélegzetét és imádkozott. Itt sokáig úgy tűnt, valós annak esélye, hogy az új populista erők nyerjenek, és Marine Le Pen legyen Franciaország elnöke. Márpedig ő népszavazással akarta kivezetni hazáját az unióból. Aztán jött a május, és Emmanuel Macron kifejezetten Brüsszel-párti kampánnyal győzött, pártja pedig egy hónapra rá a nemzetgyűlésben is abszolút többségre tett szert. Macron sikerei arra hívták fel a figyelmet, az elitellenes retorika és érzület nem feltétlenül kell, hogy együtt járjon a Trump-féle populizmussal, EU-ellenességgel. Természetes, az oroszok ebben az esetben is erősen próbáltak kavarni, de alulmaradtak.

És ha már Trumpnál járunk, a magyar kormánynak jelenleg két ügyben van élő kapcsolata Amerikával: ez a civiltörvény, valamint a lex CEU. És ezek sem tűnnek nyerhető játszmának – Balog Zoltán Emmi-miniszternek csak háromszor kellett elmondani különböző amerikai kormányzati és állami szintekről, hogy higgye el, nem fogják átírni az amerikai alkotmányt a magyar kormány kedvéért, és a CEU szempontjából ígéretesnek tűnnek a New York állammal megkezdett tárgyalások. Trump amúgy az ellene folyó vizsgálattal van leginkább elfoglalva az oroszokkal való boltolás miatt.

Reviczky Zsolt

De voltak más választások is: Macedóniában végül vesztett Nikola Gruevszki, Orbán harcostársa, aki szintén Sorost vizionálta az ellene folyó politikai harc hátterében, pedig csak a nyilvánvaló korrupciós és politikai ügyekről akarta elterelni a figyelmet (többek között lehallgatta a politikai ellenfeleit). Zoran Zaev és a szociáldemokrata párt alakított kormányt, és mindent megtesz az ország EU-s és NATO-orientációjáért, akár az ország nevének megváltoztatásába is belemegy, ami a görögök szemét szúrta eddig.

Korábban az oroszok fokozták jelenlétüket az országban, Putyin egyes elemzések szerint mindent megtett, hogy Macedónia elforduljon a nyugatos orientációtól, ami a Kreml általános céljának tekinthető, és amiért minden európai országban megtesz minden tőle telhetőt – itt olvashat arról, Kelet-Európában milyen eszközökkel igyekszik tenni. Szerbiában az új, melegségét nyilvátan vállaló miniszterelnök, Ana Brnabic is az EU-integrációt fogja elősegíteni. És közben Albániában is szocialisták nyertek.

De legalább a visegrádi négyek háza táján minden rendben van – hacsak meg nem nézzük, mit történik tőlünk északabbra. Csehország és Szlovákia inkább választja a hivatalos EU-utat sok kérdésben – regionálisan pedig legfrissebben Ausztriával fűzik szorosabbra viszonyukat –, igazán renitens csak Lengyelország és Magyarország. Azaz kettéhasadt a V4-es együttműködés, amely nemrég még hatalmi tényezőként akart az EU-ban működni. A Varsó–Budapest-tandem működését nehezíti, Lengyelország viszont soha nem lesz Oroszország partnere, ott olyan erős az oroszellenesség.

A visegrádi négyek (V4) országai kormányfői találkozóján Prágában

MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda

Akárhogyan nézzük, EU-s szinten is késlekedik a kormány és sajtója által vizionált "lassan mindenki elismeri Orbán igazát"-narratíva győzelme. A Budapest által erőltetett menekültügyi kérdések ugyanis vesztettek erejükből, mivel a török–EU-paktummal a nyomás is csökkent. A legtöbb tagállamban más aggodalmak kerekedtek felül, és a Trump-vezette, valamint a Brexit-diktálta kísérlet a két érintett országnak eddig csak gondokat okozott. Adjunk még egy esélyt Európának – mintha ezt mondanák 2017-ben a legtöbb választáson. A helyzet gyorsan változó, de az integráció híveinek áll a zászló, ami a mag-Európa megvalósítását vetítheti előre.

Már az is felvetődött az unióban, hogy az EU-s kohéziós forrásokat csak az összeurópai ügyészség joghatóságának elfogadása esetén lehessen igényelni. Ha nincsenek EU-s pénzek, nincs magyar mozgástér, nincsenek beruházások, de egy kétsebességes Európa kialakulása (és az ország perifériára szorulása) is nehezen kimagyarázható vereség lenne Orbánnak.

Ebben a perspektívában látszik csak, mennyire meg kell nyomnia a hazai kampányt az Orbán-kormánynak, nem szimplán mozgósítani kell, fanatizálni azt a 2 millió embert, aki a Fideszre szavaz, vagy kell szavaznia. És ebbe minden benne lesz: az ellenfelek démonizálása, teljes dehumanizálása, újabb és meglevő ellenségképek még nagyobbá duzzasztása. Ebből kaptunk most ízelítőt. Talán épp azért, mert az Orbán által is képviselt új populizmus, illiberalizmus vesztésre áll Európa-szerte.

Magyarország pedig nagyjából egyedül marad mint Oroszország utolsó, klubon belüli bástyája. A kormányzati sajtó orosz mintákat, technikákat és tartalmakat vesz át egy az egyben, ezer szállal kötődünk Vlagyimir Putyin rendszeréhez. Orbán közben halkan imádkozik Merkelért, akit a liberális világrend első számú vezetőjének tartanak, és Budapesten mondta el, hogy nem tud mit kezdeni az illiberalizmussal. A nagy lázadásban Orbánt nem pajzsra emelik, hanem neki kell pajzs, hogy ne teljes erővel érje a többiek haragja.