Ráday Mihály: "Nem kellene Budapestből Dubajt csinálni"
Bár a kormány szavakban kiáll a magyar építészeti örökség védelme mellett, a valóságban épp ahhoz asszisztál, hogy ne kelljen a szakértők szavát meghallgatni az ügyben, derül ki Ráday Mihály műemlék- és városvédő szavaiból. Most a Lánchíd kiszélesítése van soron, amit még Gerő Ernő sem lépett meg. De Ráday elmondja véleményét a többi budapesti gigaprojektről is, és azt is elárulja, melyik három betű fog nemsokára a város felett magasodni.
Hvg.hu: Kiszélesítené a főváros és a kormány Lánchidat, 80-80 centiméterrel, mi erről a véleménye?
Ráday Mihály: A Lánchíd történelmi, nemzeti jelkép, amit sok dolog jelez, többek közt az, hogy a háború után elsőként ezt állította helyre a nemzet közös összefogással, de ez szerepel a kétszáz forintos hátulján is. Egy ilyen szintű jelképet pedig nem szabad aszerint változtatgatni, ahogy egy csoportérdek megkívánja. Azt hallom, hogy a párban sétáló gyalogosok nem férnek el rajta kényelmesen vagy a biciklistáknak gondot okoz rajta kerékpározni. Egy első rangú országos kincs esetében el kellene viselniük a gyalogosoknak és a biciklistáknak azt a 300 méter kényelmetlenséget. Amikor a második világháború után az akkor közlekedési miniszter Gerő Ernőben felmerült, hogy ki kéne szélesíteni a hidat, hogy elférjen rajta két autóbusz, akkor végül a műemlékesek, köztük Dercsényi Dezső küzdelmének köszönhetően inkább a kapukat, a pillérek belső részét szélesítették ki kicsit, nem pedig az egész hidat, mert ez felelt meg az örökségvédelmi elveknek, és a nemzeti öntudat szerint is ez a megfelelő álláspont.
Hvg.hu: Pedig a biciklistáknak ez nagy könnyítés lenne.
R. M.: Arról már régóta szó van, hogy a Lánchidat gyalogos és biciklishíddá kellene alakítani. Ehhez azonban azt kellene megoldani, hogy annak aki Budáról Pestre akar menni, vagy fordítva, ne kelljen az M0-s körgyűrűre kivándorolnia. De erről is megszületett már a megoldás rég: még a Kossuth híd bontását megelőzően eldöntötték, hogy alagutat kell építeni a Széna térről az Erzsébet térig, aminek ma talán már kijjebb, a Városligetnél is lehetne egy kijárata. Külföldi nagyvárosokban már számos hasonló megoldás született. Ehhez azonban pénz kéne és akarat.
Hvg.hu: Ma már könnyű megkerülni az örökségvédelmet, ez számos beruházásnál látható.
R. M.: Régebben rendkívül jól működtek a tervtanácsok, többeknek is tagja voltam. Itt a tervezők és beruházók bemutatták a terveiket, amit a főépítészek, a zsűri tagjai, köztük a műemlékesek megjegyzésekkel láttak el, azt magukévá tették az építők, egy-egy terv olykor 2-3-szor is megfordult és szinte mindig jobb lett. A kiemelt beruházás kategória ezeket az egyeztetéseket zárja ki többek közt. A fővárosban most számos olyan beruházás zajlik, ami ilyennek számít: ilyen például például a két Klotild-palota Budapest Belvárosában, az Erzsébet-híd pesti hídfőjében (József főherceg lányáról és feleségről kapta a nevét, ezért Klotild mindkettő, és nem Klotild-Matild, ahogy a pesti nyelv elnevezte őket). Mind a kettő egyedileg is „védett” műemlék és a „világörökség” közepén áll. Az egyikből a felújítása után szálloda és Buddha Bár lett, a másikra viszont éppen most két szintet akarnak ráépíteni a tetőtérben. Egyeztetés, tervtanács nem volt, az ikrek egyike kiemelt beruházás.
Ráday Mihály (1942) magyar-művészettörténet szakon tanult, majd közben elvégezte a SZFF-át operatőr-rendező szakot Herskó János osztályában. A 70-es évektől egyre kiterjedtebb ismeretterjesztő és műemlékvédő tevékenységet folytat. Tagja volt a fővárosi tanácsnak, önkormányzatnak összesen 18 évig. Kultikus műsora a köztévén, az Unokáink sem fogják látni 2010-ben szűnt meg.
A háborús pusztítás paradox módon a budai Várban egy esetben inkább jót tett: a Pénzügyminisztérium épülete a Szentháromság téren egy eltúlzott méretű épület volt, ami szinte teljesen elnyomta a Mátyás-templomot. Az ostrom alatt súlyos károkat szenvedett, és végül az a döntés született, hogy nem épül vissza a teljes felső szint és tetőszerkezet. Ezt most vissza akarja építeni a kormány, hogy az oda beköltöző NGM számára elég nagy legyen.
Ugyanígy ellenzem a Városliget, a világ első tervezett közparkjának beépítését, mikor a Palotában meg lehetett volna oldani a Nemzeti Galéria elhelyezését a most épp visszaépített Főőrségi épület vagy Lovarda helyén. A Néprajzi Múzeum számára is lenne üres, jól hasznosítható épület elég. Mindezekbe a fejlesztésekbe a fővárosnak nincs semmilyen érdemi beleszólási lehetősége.
Hvg.hu: Bár Tarlós István csak úgy vállalta a budapesti főpolgármesteri jelöltséget, hogy nagyobb beleszólást kap a fejlesztésekbe, és létrejön a Budapesti Fejlesztési Tanács, amely november 17-én tartja első ülését.
R. M.: Elég furcsa, hogy a főpolgármester ezzel tulajdonképpen bevallja, eddig nem volt beleszólása a fővárosi fejlesztésekbe. A Podmaniczky Frigyes-féle közmunkatanács úgy tudott eredményes lenni, hogy a kormány és a főváros is delegált bele embereket, és megtalálták hozzá Podmaniczkyt, aki mindenkivel szót tudott érteni és – például – maga járta az Andrássy utat, és győzködte az ott sétáló úrihölgyeket, hogy a férjeik támogassák az Operaház építését. De ugyanezt láthattuk a műemlékvédelemnél: nem távolról, irodákból dolgoztak a műemlékesek, hanem helyben, adott esetben a gazdákkal együtt ülve a kocsmákban, a helyszíneken győzték meg, hogy miként bánjanak a történelmi épületeikkel. Ez volt az örökségvédelem erőssége. Ma sokszor, nem ismerve a konkrét helyet és gondot, irreális dolgokat követelnek a hivatalnokok örökségvédelmi indokokkal.
Hvg.hu: Ön szenvedélyesen védi az épített örökséget.
R. M.: Igen, egyrészt azért, mert 2010-ig a televízióban tudtam ezt művelni, félévente bejártam a magyarlakta területeket. Azóta hetilapokban, folyóiratokban kapok teret, a Lánchíd témáját épp a Magyar Hangban írtam meg ezen a héten. Egy időben, mint egy mai beszélgetős tévéműsorban, Katona Tamás történésszel csacsogtunk a televízióban az 1848-as forradalom és szabadságharc történéseiről, csak éppen rengeteg információt közölve, mert fontosnak tartottuk, hogy a nemzet megemlékezzen a fontos történelmi eseményekről és karbantartsa azok emlékhelyeit. És még ma is megállítanak az utcán idősebbek éppúgy, mint huszonévesek, hogy elmondják, látták, szerették és hasznosnak tartották a műsoraimat.
És a történelmi események mellett egy történelmi épületnek a hangulata is fontos, nem elég meghagyni a külső falakat, a belső tereket is meg kell őrizni, mert számos épület egy bizonyos céllal épült. Az IBUSZ-székház, vagy MAHART-székház, vagy a Magyar Posta krisztinavárosi épülete ilyen, ám ezeket kibelezték, átépítették teljesen, vagy ez a sors vár rájuk a közeljövőben. A MÁV székháza az Andrássy úton, a volt Kilián-, korábban Mária Terézia laktanya az Üllői út sarkán meg a sorsára vár, üresen pusztul. Ha egy épületnél belül áll egy daru, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ott a házat kibelezik, teljesen szétverik a belső terét. Én mindig ügyeket képviseltem: sosem pártokat: legyen szó a budavári sikló újraindításáról – például, amit én is kezdeményeztem, pedig volt kollega, aki támadott emiatt, hogy inkább mozgólépcsőt kéne létesíteni ott. Ma a siklónál sorokban állnak a turisták.
Hvg.hu: Mit gondol a másik, tervezett siklóról, a Gellért-hegyiről?
R. M.: A részletes terveket nem láttam, de ha úgy lesz, hogy a föld alatt megy majd egy ideig, majd a felső szakaszon jön ki a föld fölé, akkor nem látok benne problémát. És persze ezzel egy időben a buszforgalom megszűnik a Citadellánál, illetve megoldják, hogy a buszok lent, a Gellért-hegy lábánál meg tudjanak állni.
A korábbi terveket viszont nagyon elleneztem a Pestről induló libegőről, mert a városkép sérelme nélkül nem voltak megvalósíthatóak: a Vigadó téren induló drótvasúthoz szét kellett volna verni a teret, és valahol a Várkert Bazárban lett volna a végállomása.
Hvg.hu: Mit gondol a fővárosban megvalósuló magasházakról?
R. M.: A felhőkarcolókról vagy toronyházakról (nekem a magasház kifejezés túlságosan eufemisztikus) azt gondolom, hogy Budapest speciális város, van egy hegyes és egy lapos fele. A hegyes budai oldalról számos kilátópont adódik: a Citadella, a Halászbástya, a János-hegy. Nem hiszem, hogy a lapos Pesten is kilátópontokat kellene létesíteni pl. Újpesten, Angyalföldön, vagy akár a budai oldalon a Kopaszi-gáton. Arról nem is beszélve, hogy a városból mindenhol látszik majd a Mol-székház tetején 140 méter magasról virító Mol felirat. Az urbanisták régóta mondják, hogy Budapesten a Csepel-sziget északi pontján lehetnének toronyházak. De nem kellene Budapestből Dubajt csinálni. Emlékszem, Károly herceg hogy tajtékozott, amikor Londonban felépült a Tottenham Court Road-i toronyház. Manhattan szigetén a terjeszkedő New Yorknak a két folyó között nem volt más tere, mint felfelé menni, ezért épültek ott toronyházak, és ezt vették át, másolták más amerikai nagyvárosok is. De San Franciscóban is megmaradtak a történelmi, alacsony házas vidékek, nem söpört el mindent a toronyházépítés. És azt is meg kellene fontolni, hogy egy turista nem azért jön Budapestre, hogy azt lássa, amit otthon is lát, hanem azért, hogy valami mást tapasztaljon.
Fontos, hogy a műemlékvédelemnek egy országban egységes szempontok szerint kell működnie, nem pedig kerületenként, vagy járásonként másképp, hogy a közös örökség védelme érdekében munkálkodók ne legyenek kiszolgáltatva a helyi erőknek. képezzenek a műemlékvédelemért elkötelezett szakembereket. Meg persze az is kell, hogy legyen olyan országos szervezet, amely elvégzi ezt a munkát – megvédi történelmi örökségünk értékeit.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
