Mutatok még valamit a hétvégi választásról, miután megint kitört a „na, akkor most már tényleg fogjanak össze”, meg „vége a finnyáskodásnak, tessék elfogadni X-et is meg Y-t is, azután előre”, továbbá „mi következik ebből az őszi önkormányzati választásra” (semmi). Számokat fogok sorolni, úgyhogy aki szerint az újságíróknak, meg az elemzőknek nem az akadékoskodás, a szőrszálhasogatás a dolga, hanem szépeket mondani az egyikről és csúnyákat a másikról, az nyugodtan ugorja át. Szóval, hol vannak még hiányzó szavazatok? (Már amennyiben ezen múlna a rendszer sorsa. Nem ezen múlik, de valami miatt ennek az országnak az lett a hobbija, hogy választási kalkulációval pótolja a megoldandó feladatokkal való szembenézést. Mindegy, a számok is beszédesek.)

Az EP-választáson az ellenzék egymillió-százhetvenötezerrel kapott kevesebb szavazatot, mint tavaly áprilisban, ami önmagában nem csoda, hiszen a részvétel is csökkent. Hatvan százaléka volt az egy évvel ezelőttinek a voksok száma összesen, és az ellenzék ezen belül még egy kicsit rosszabbul teljesített: ötvennyolc százalékát szerezte meg tavalyi teljes támogatottságának. Viszont az egyes pártok, blokkok részvételi hajlandósága már egészen eltérő képet mutat. A Fidesz például a tavalyi szavazóinak hetven százalékát elvitte, és okkal reménykedett abban – mivel támogatóinak megjelenése az urnáknál nem az általános választási kedven, a hangulaton, az aktuális döntés lényegességének össztársadalmi megítélésén múlik, hanem a közvetlen elérésen és egyéb technikákon –, hogy ez az arány magasabb lehet, elérheti a nyolcvan százalékot is, és akkor lehettek volna elégedettek.

Mert a baloldaliak (MSZP, DK) hetvenöt százaléka (ha a tavalyit tekintem bázisnak) ott volt a szavazófülkékben. (És valószínűleg ez az arány még egy picivel jobb is, mert föltehetőleg voltak olyanok, akik az országgyűlésin Karácsonyra voksoltak, most viszont az MSZP-listára nem voltak hajlandóak, és nem is a DK irányába mozdultak el, mert alapvetően fiatal/fiatalos, urbánus, az utódpárt bármelyik mutációjától távoli emberekről beszélünk. Ezt azonban a korrektség és a pontosság kedvéért jegyeztem meg – a teljes képet legföljebb árnyaló, amúgy elhanyagolható jelenségről van szó.) Tehát a baloldal az egymillió-százhetvenötezres ellenzéki csökkenésből maximum kétszázötvenezerrel vette ki a részét. Hol a többi?

Itt álljunk meg, hogy tisztázzuk, hogy ez a kérdés miért is fontos. Azért az, mert még mielőtt – jó szokás szerint – egyesek elkezdenék mechanikusan összeadni az ellenzéki szavazatokat, és azt egy parlamenti választás várható magasabb részvétele miatt mechanikusan fölszorozni, nem árt tudni, hogy kik azok, akik most otthon maradtak, hova szavaztak legutóbb, és mi az a vélhető ok, ami otthon tartotta őket. Nos, van olyan kérdés ezek közül, amelyikre tudjuk a választ. Ezek az emberek túlnyomórészt volt (és jelenlegi, de motiválatlan) jobbikosok.

A Jobbik 2018-ban egymillió-kilencvenezer szavazatot szerzett, most a Jobbik és a Mi Hazánk együtt háromszázharmincháromezret, azaz a tavalyi jobbikosok alig harminc százaléka voksolt az egykori és az új szélsőjobboldali pártra. Amúgy még ez sem valami meghökkentő adat, hasonló volt a trend 2014-ben is, akkor a Jobbik egy hónappal korábbi szavazóinak csak harminchárom százaléka ment el az európai parlamenti választásra. Ám a helyzet ezúttal némileg más: magasabb volt a részvétel, változott a párt, mások a konkurensek, és bizonytalanabb a képlet. Még ha a kézenfekvő válasz annyi volna is, hogy a jobbikosokat nem lehet az EP-választással lázba hozni (aminek ellentmond az áttörést hozó 2009-es választás), nem intézhető el a kérdés ennyivel. Meg kell vizsgálni, hogy hol a többi közel hétszázhatvanezer (!) szavazó.

Fekete-Győr András ugyan azt mondja, hogy „sok jobbikos landolt a Momentumnál”, ami csak annyit jelent, hogy merőben mást értünk a „sok” fogalma alatt. Szerintem ugyanis nem sok, ellenben kevés. A Momentum egy év alatt százhatvanötezer szavazóval bővült, és ha föltételezzük is, hogy a tavalyi momentumosok sem voltak ott egy szálig a szavazófülkékben, akkor is tokkal-vonóval kétszázezer új momentumost keresünk. Azt kutatjuk, hogy ők honnan jöttek. Amennyiben megnézzük, hogy az LMP háromszázhuszonnyolcezer szavazatot vesztett, és eltűnt a harminchétezres Együtt is, akkor nem túl merész megállapítás, hogy a Momentum pluszszavazóinak derékhada innen érkezett. Volt jobbikos legföljebb tíz-húszezer lehet, de ha harminc vagy negyven, akkor sem meghatározó ennek a választói tömegnek a szempontjából.

Megint csak föl kell tenni a kérdést: miért is lényeges ez? Azért mert létezik hétszázezer olyan ember, aki legalább két, de inkább három parlamenti választáson a Jobbikra szavazott, most pedig otthon maradt. Ez nagyságrendileg megegyezik a baloldal táborával, és ha hozzájuk számítjuk a vasárnap a Jobbikot és a Mi Hazánkat támogatókat, akkor pedig megegyezik az összes többi ellenzéki szervezet támogatottságával. Az ellenzéki szavazók felével a politikusok, az elemzők, a Facebook-megfejtők egész egyszerűen nem foglalkoznak.

Még a felszíni voksfejtés utolérhetetlen kiválósága Török Gábor is beleszállt egy meredek következtetésbe, pedig már olyan jól ment neki, az „annyit sem mondok, mint eddig, de az nagyon megfontoltnak tűnik” projekt. Azt állítja Török, hogy a centrális erőtér felbomlani látszik. Dehogyis! Most áll helyre. Mert nézzük. Az a baloldal fogja elérni ezt a hétszázezer-egymillió (minden további tervezéshez nélkülözhetetlen) embert, amelyen belül Gyurcsány Ferenc megerősödött? Ez még akkor se menne, ha a szavazólapon csak két párt volna. Ám azért ott van még a Jobbik, a Mi Hazánk és egyéb lehetőségek is. Megpróbálhatja visszahódítani híveit a Jobbik, de ehhez mereven kell zárnia balra, különben Toroczkaiék azonnal betörnek volt pártjuk helyére. Megkísérelheti a Momentum, hogy ajánlatot tegyen ezeknek a választóknak, ám azt is mondja Fekete-Győr András, hogy neki „nincsen baja” azzal, ha képviselőik egy frakcióban ülnek majd a DK-sokkal. Hát, ezeknek a szavazóknak lesz, és aki azt hiszi, hogy ilyen távoli, brüsszeli izék nem jutnak el a választóközönséghez, az kissé alábecsüli a propagandaüzem (félre)tájékoztatási képességét. (Egyáltalán: mi értelme van annak, hogy a Gyurcsány-párt be akar ülni az ALDE-ba, azon túl, hogy pillanatnyilag legjelentősebb ellenzéki riválisa véletlenül se tűnhessen függetlennek tőle?) A Momentum csak most lesz kénytelen szembesülni azokkal a problémákkal, amelyek az LMP-t szétfeszítették.

A Fidesznek (amelynek még így is abszolút többsége van) megérte létrehozni és futtatni egy tőle jobbra álló szervezetet, még annak kockázatnak az árán is, hogy az bele tud harapni a kormánypártok bázisába is. (Igen, bele tud.) Nem csak azért, mert esetleges megerősödésével a Fidesztől jobbra tart szavazókat, hanem pusztán a fenyegetés is kényszerpályára helyezi a többieket.

A NER tizedik évében visszajutottunk oda, ahonnan indultunk.