Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
"Bocsánat, hogy zavarok, nem tudja hogyan tudnék beállni itt dolgozni? Szociális munkás voltam Ukrajnában, van képzettségem, és szeretnék segíteni" – szólítja meg a középkorú Szvetlana ismerősömet, az önkéntes tolmácsként dolgozó Szását. Mikor visszakérdezek honnan van, a válaszra ("Irpinyből") adott arckifejezésemből azonnal rájön, hogy van mit mondania. "Találat érte a házamat, fogtuk mindenünket és eljöttünk. Ez március 12-én volt. 13-án halt meg tőlünk nem messze az az amerikai újságíró" – utal Brent Renaud halálára Szvetlana. Önkéntesek vitték Munkácsra, ott a templomban éjszakázott, innen szintén önkéntesek segítségével jutott el Budapestre. Mindössze három napja érkezett Magyarországra. A menye Magyarországon dolgozik, az ő kollégája adott nekik szállást egy hónapra, tehát nem is fedélt keresett a BOK-ban a feje fölé, kizárólag segíteni jött.
"A férfiak? Beálltak önkéntesnek, harcolnak"
Nem ő az egyetlen, egy másik család először a Kijevtől 200 kilométerre délre élő nagyszülőkhöz menekült a fővárosból. Onnan együtt jöttek tovább Magyarországra. Még nem tudják, hová mennek tovább, egyelőre ki akarják találni, hol lenne a legjobb az unokáknak. Nem zárja ki azt sem, hogy maradnak. "Mindig is szerettem Magyarországot, a fürdőket, a várost" – mondja a nagypapa. Amikor arról kérdezem, mit gondol a csarnokról és az itt nyújtott segítségről, csak felfelé mutatott hüvelykujjal válaszol. Azt mondja, szállást is szinte azonnal találtak két éjszakára. Ma este is van hol aludniuk, de bejöttek információt gyűjteni.
Natali, a 40-es nő cicáját, Bászját hozta el a házi kedvencek részére segítséget nyújtó pulthoz. Itt a gyönyörű, de láthatóan a bezártságot és a külvilág forgatagát is nehezen viselő állat kap néhány megnyugtató falatot, és kaphat az utaztatására Natali táskájánál jóval alkalmasabb dobozt is. Natali Mioljivből érkezett. A település mellett egy laktanyát március 18-án érte rakétatámadás, melyben több tucat ukrán katona halt meg. Natali több napig utazott, amíg Budapestre érkezett.
Végül egy 10 éves kislányból, egy tinédzserből, a kislány anyukájából és nagymamájából álló – illetve ülő – asztaltársaságnál foglalok helyet. Dnyipróból érkeztek, már három napja úton vannak és még nem értek célba. Németországba tartanak, Berlin mellé. A hét óra negyvenes vonattal már mennek is tovább, még legalább 16 órányi út van előttük. "Dnyipróból vonattal mentünk Csapig. Eszméletlen lassan ment a vonat, ráadásul végig világítás nélkül. Csapon átszálltunk a záhonyi vonatra, miután átértünk, leszállítottak, ellenőrizték a papírjainkat, és ezután tudtunk elindulni a Budapestre" – meséli az édesanya a családról, akiket Kőbányáról ma már a busz hozott ide a csarnokhoz. Miután eljöttek, megtudták, hogy a házuktól nem messze volt robbanás, de nem tudják, hogy az otthonuk szenvedett-e kárt. Mikor arról kérdezem, hol vannak most a család férfitagjai, szinte magától értetődően válaszolják: "az önkéntes haderőben harcolnak", után viszont a földet nézik, és csak akkor zökkennek ki az emlékekből, mikor Szása, a tolmács kedélyesen elmeséli hogyan és miben tudnak itt helyben segítséget nyújtani nekik.
Szervezett, tiszta, kevésbé civil
Alig egy óránk van a BOK Sportcsarnokban a sajtó számára szervezett bejáráson, de még ennyi idő alatt is szembejön tucatnyi arc, történet, rajtuk keresztül pedig a háború borzalmai és az önzetlenség segítség, néha másodpercenként váltakozva, mint Szvetlana esetében. A pályaudvarokon egy hónapja zajló példátlan társadalmi összefogás során létrejött rendszert felváltotta egy új világ. Az elmúlt hetekben már egyre többször emlegették egyre hangosabban az állami részvétel hiányát vagy láthatatlanságát.
Miközben az állami szervek elsősorban a határállomásokon és a határmenti településeken vannak jelen, a fővárosban pedig a nagy segélyszervezetek anyagi támogatásával és a rendőrség, katasztrófavédelem bevetésével kívánták orvosolni a problémát, tagadhatatlan, hogy náluk jóval nagyobb szerep jutott – legalábbis a fővárosban – annak a több ezer önkéntesnek és civilnek, akik elárasztották adományaikkal, munkájukkal, nyelvtudásukkal és szakértelmükkel a Keletit és a Nyugatit.
Provokatív témák
"A kérdés természetesen provokatív, de önöknek az a dolga, hogy ezt tegyék" – világosít fel a munkánkról György István, területi közigazgatásért felelős államtitkár, mikor arról kérdezzük, nem lett volna-e szerencsésebb a csarnokot már napokkal, sőt hetekkel ezelőtt megnyitni. "Az első hetekben a pályaudvarokon zajlott az összefogás a civilek és az állami szervek között. Most jött el az a pillanat, amikor úgy láttuk, hogy minőségi lépés lenne kulturáltabb körülmények közé helyezni, és egyben a pályaudvarokat is vissza szeretnénk adni az utazóközönségnek. A pályaudvarokat nem arra találták ki, hogy ott humanitárius tevékenység folyjék" – teszi hozzá az államtitkár.
Kollégám kérdésére, hogy mekkora menekülttömeget képes ellátni Magyarország, az államtitkár úgy válaszol, mindent megtesznek, hogy akár több százezer embert is el tudjanak látni, mert a kormány arra számít, hogy nőni fog a háború elől menekülők száma. "Itt egy légtérben kívánunk minden olyan szolgáltatást biztosítani, amit korábban a pályaudvarokon vettek igénybe. Amint növekszik a számuk, a szükséges intézkedéseket a kormány meg fogja hozni, de először tapasztalatokat kell szerezni például arról, hogy mekkora a forgási sebesség, mert itt is van, aki összesen 20 percet tölt csak a csarnokban" – teszi hozzá György István.
Lejártak a megkent szendvicsek napjai
A helyszínen dolgozó koordinátoroktól megtudom, hogy a BOK Sportcsarnokba már nem várnak adományokat, mert itt az átadásuk is nehézkes volna. Az itt dolgozó segélyszervezetek viszont kommunikálni fogják, hogy mi az, amire szükség van, és ezeket hol tudják átadni az adományozók. A csarnokban létrejött szigeteken zajlik tovább a menekülők étkeztetése, orvosi ellátása és a segítségnyújtás egyéb formái. Ezek most már egy hibrid műfajban működnek, a szervezés ugyanis egybegyúrta a civil önkéntesek és a segélyszervezetek munkatársait, tehát innen is, onnan is szerepelnek a beosztásban. A rendkívül népszerű és a Keletiben létrehozott, de annál már jóval tisztább és melegebb gyereksarokban például dolgoznak a kormányhoz közeli és attól teljesen független szervezetek önkéntesei is. Ahogyan a fuvar és a szállás szerzésében is segítséget nyújtanak például segélyszervezetek, de a Migration Aid dolgozói is. Ami működött, azt a koordinátorok szerint átemelték. Egyelőre úgy tűnik, tolmácsokat várnak a leginkább, ők jöhetnek bárhonnan.
A fő kérdés, hogy a menekülőkön hogyan tud segíteni az új rendszer, amiben már csökken a civil részvétel lehetősége, de a társadalmi szolidaritásra továbbra is óriási szükség lesz például a fuvarok és a szállások felajánlásának formájában. Valószínűleg pár nap alatt kiderülnek majd az új felállás gyermekbetegségei, ha lesznek. Talán nagy baj nem lehet, amíg az ideérkező menekülők közül is sokaknak első gondolata az, "hogyan tudnék én is segíteni?".
