Szeptember 30-án éjfélkor lejárt a Nemzeti Színház igazgatói tisztére írt pályázatok beadási határideje. E percben annyit tudni:  Dalos Gábor szakújságíró, Székhelyi József színművész, Jordán Tamás színművész, a Merlin Színház vezetője és Szűcs Miklós a Budapesti Kamaraszínház igazgatója járultak hozzá, hogy nevüket nyilvánosságra hozzák. Schilling Árpádról, a Krétakör színház vezetőjéről saját nyilatkozataiból úgy tudtuk, pályázni akart. A Vámház körúton zálogházat működtető Klapka György, mint lehetséges pályázó neve a sajtóban napvilágot látott.  Márta István pályázata beérkezett. Minthogy többek számára nem volt világos, a határidő a postára adásra, vagy a beérkezésre vonatkozik-e, a minisztérium szerdán elfogadta Röthler Balázs színművész anyagát is.
 
A legszembetűnőbb - ha a névsor így marad - hogy a jelenlegi  magyar színház meghatározó rendezői illetve társulatszervezői, valamint fiatal, maguknak munkájukkal pozíciót követelő alkotói közül nem sokan pályáztak.
Világos volt, az Erzsébet téren a szakmát maga mögött tudó Bálint András nem indul. Babarczy László, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás messze távol maradt a Nemzeti környékétől. A Szegedről méltatlanul elűzött és a Nemzeti nyitóelőadását rendező Szikora János sem pályázott.
Ascher, Zsámbéki  - akárcsak Máté Gábor színész-rendező - a Színház című folyóirat e havi számában ki is jelentették, nem érdekli őket sem az épület, sem a magyar színházművészetet és kultúrpolitikát évtizedek óta foglalkoztató Nemzeti-kérdés. Ascher így fogalmazott:"...olyan szorosan rendelődik a politika alá, hogy szakmai célokért nem érdemes belevágni." A Madách Kamarát vezető Mácsai Pál ugyanebben a lapban nyilatkozza:" A 'nemzeti' szép jelző, de nem színházszakmai - ebben a tartományban nem értelmezhető, nincsen jelentése".
A fiatal színházcsinálók, a társulat- és színházvezetésre érett, ám a hivatalos struktúrából kiszoruló rendezők sincsenek a listán. Nem vonzza őket a lehetőség, pedig többen vannak, akik épületet, helyet keresnek és érdemelnének is. Hogy csak azokat említsük, akik harcba szálltak már kőszínházak megszerzéséért: Novák Eszter, Simon Balázs, Bagossy László, Bal József különböző összeállításokban pályáztak itt-ott, de "állandóra" nem fogadja be őket egy város sem. Novák Eszter Székely Gáborral együtt volt kénytelen távozni az Új Színházból, Bal József rövid kecskeméti  igazgatósága alatt generációja legjobbjainak adott munkát, míg a városi "operettforradalom" el nem söpörte.
A Krétakör Színházat vezető Schilling Árpád pályázatáról e pillanatban nem lehet tudni, létezik-e, állítólag az utolsó pillanatban úgy döntött, mégsem adja be. Korábban kijelentette, nincs reménye a sikerre, csak azért pályázna, mert fel akarja hívni a figyelmet színháza tarthatatlan helyzetére. A külföldön ma legmagasabban jegyzett hazai társulatnak nincs itthon állandó, önálló játszóhelye, és a párizsi Bobigny Színház nagyvonalú segítsége nélkül nem tudna működni sem.

Félreértés ne essék, nem akarnám lebecsülni a pályázókat: Székhelyi József megbízható színész és intelligens ember, Szűcs Miklós  jó vezetője a Budapesti Kamarának, Márta István biztos lábakkal áll az Új Színházban és Kapolcson, de igazán jelentős színházcsinálói pálya csak Jordán Tamás mögött áll.

Láthatóan nem sokakat érdekel a Nemzeti Színház. Legalábbis abban a formában nem, ahogy most ez az épület megjeleníti, és talán évtizedekre megmerevíti. Jordánnak - mint ezt a  Magyar Hírlapban elmondta - szándéknyilatkozata van arról, hogy Aschertől Szász Jánoson át Valló Péterig sokan rendeznének egy általa vezetett színházban. Ám a politika által felperzselt területen, amelyre egy 19. századi gondolatot erőltető populista kampány felhúzta a maga vízióját arról, milyen a jövő magyar színháza, kérdés, végül értelmét látják-e majd bármit is csinálni.