Nemcsak a francia, de az európai és az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb és legszebb jelenete François Truffaut Négyszáz csapásának zárása: a soha meg nem értett, rossz gyereknek bélyegzett Antoine Doinel, mikor már családja is letesz róla, megszökik a javítóintézetből, és egészen a vízpartig fut, hogy egyszer az életben láthassa az óceánt. Neki akkor és ott teljesen mindegy, mi lesz utána; mindegy, hogy a szökéstől még rosszabbra fordul-e a sorsa; mindegy, hogy eljátssza-e vele a maradék esélyeit: csak egyszer láthassa a tengert.
Guillaume Senez akár akarva, akár akaratlanul mintha ezt a jelenetet idézné meg A hiányzó részem című, Japánban játszódó filmjével, még ha a téma nem is hasonlít Truffaut-éra. Ez a film egy jellegzetesen japán problémát tesz szélesebb körben ismertté – remélhetőleg már utólag. Japánban ugyanis a vitás esetekben egészen mostanáig nem ismerték el a szülők válása után a megosztott gyerekfelügyeletet: azt a szülőt, amelyik lényegében elrabolta a saját gyerekét a szülőtársa elől, nemhogy nem vonták emiatt felelősségre, de a bíróság rendre neki ítélte az egyedüli láthatás jogát. Így rengeteg japán szülő teljesen legálisan megtehette, hogy minden komolyabb indok nélkül évekre, akár tizennyolc évre elzárja volt házastársa elől a gyerekét. Csak plusz abszurditása az ügynek, hogy a másik félnek adott esetben ettől még kellett fizetnie a gyerektartást. „Hiszen tudja, mennyibe kerül egy gyerek iskoláztatása!” – mondja a hatóság embere a film főszereplőjének. „Biztosan tudnám, ha egyszer is találkozhattam volna vele az elmúlt kilenc évben.” A törvény módosítását csak most fogadták el: 2026-tól lép majd érvénybe.
Les Films Pelleas / Versus Production
A film tehát nem is megtörtént esemény alapján készült, hanem sok-sok megtörtént esemény alapján, súlyosbítva a fentieket a Japánnal sokszor összefüggésbe hozott idegenellenességgel: a film főhőse egy francia férfi, aki csak azért maradt Japánban, hogy hátha valaha megtalálja a lányát, akit elvettek tőle. És akinek ennyi idő elteltével egyre kevesebb oka van arra, hogy ne vegye meg a hazaútra a repjegyét. De ő mégsem veszi meg.
Ő csak egyetlen napot akarna a lányával tölteni. Mindegy, hogy utána mi lesz, mindegy, hogy kiutasítják-e az országból, csak a lányával akar lenni néhány órát. És aztán jöhetnek a rendőrök.
Már az ókori görögök is tudták, hogy nincs jobb drámai alapanyag annál, ha kétféle igazság áll egymással szemben, azaz nem egy hülye és egy okos, nem egy jogsértő és egy jogkövető, hanem az, ha a valóság mást jelent az egyik, és mást a másik félnek. Ettől az alapfelállástól olyan feszült végig A hiányzó részem. Az egyik fél az apa, aki a természet alapigazságát vallja: hogy egy szülőt nem lehet elszakítani a saját gyerekétől, és ha nincs valami igazán súlyos hátráltató tényező, a gyerek kell, hogy ismerhesse mindkét szülőjét. A másik fél a japán társadalom, amely pedig azt mondja: nincs mit értelmezgetni azon, ha egyszer valamit a törvény kimond, mert ha a törvény betűje úgy rendelkezik, akkor nincs egyfelől meg másfelől, márpedig a bíróság megállapította, hogy ez a kislány apa nélkül fog felnőni. (Tulajdonképpen az Antigoné alapfelállása ez: ott a természet törvénye, hogy minden elhunytnak jár a végtisztesség, a király törvénye pedig, hogy az árulót nem szabad eltemetni, így nem gonoszok és jók feszülnek egymásnak, hanem a törvényhez és a természethez hűségesek.)
Romain Duris és Mei Cirne-Masuki, apa és lánya a filmben
Les Films Pelleas / Versus Production
Épp ésszel szinte kibírhatatlan egy ilyen szituáció – nem is csoda, hogy a filmben az egyfajta terápiás körként összejáró, érintett szülők folyton isznak, sőt némelyikükön öngyilkossági kísérlet nyoma is látszik –: amikor te úgy érzed, hogy a világ legegyszerűbb, legérthetőbb igényét fogalmazod meg, mégis mint egy falról, úgy pattan vissza a mondandód a másikról.
Beletörődni nem lehet. Tenni ellene nem lehet.
Ennél nem is kell jobb alapötlet egy csontig hatoló filmhez. Ami tulajdonképpen
olyan, mint egy szuperhősfilm ellentéte:
a főhősnek nemhogy nem szuperképességei vannak, hanem egyáltalán nincs semmilyen képessége semmire, ami fontos lenne neki az életben. Még másoknak sem igazán tud segíteni, hiába áll „segítőnek” az övéhez hasonló ügyekben: csak annyit tud elmondani, hogy „Hölgyem, tudom, hogy ez hihetetlen, de itt ez így megy, bele kell törődnie, és jobb, ha nem csinál jelenetet”.
Les Films Pelleas / Versus Production
Persze a semmiből nem jönne ki egy jó dráma, nemhogy az Antigoné, de még egy Csehov sem, pedig ő tényleg a nemtörténés nagymestere (a felszínen legalábbis). Persze, hogy nem lenne film, ha a főhős kilenc év teljesen meddő keresés után ne kerülne valahogy mégis a lánya közelébe. Ugyanakkor a rendező Guillaume Senez olyan szépen és ügyes eszközökkel lebbenti fel a fátylat arról, hogy mi is történik, amilyen lassan a főszereplő érti meg vagy nyer róla bizonyosságot, így többet nem is árulnék el a konkrét cselekményről, hogy ne sérüljön az élmény: még a forgalmazó leírásából is túlzottan sok minden kiderül.
A szerep kedvéért japánul is megtanuló Romain Duris a Lakótársat keresünk óta tényleg kiábrándult apukává idősödött, vagy legalábbis kiválóan el tudja játszani azt: már ahogyan az utcán sétál, azt érezni róla, hogy mindennek vége, vagy legalábbis mindennek, amiért értelme lehetne élni. Duris-nek
nemcsak az arca, de a lelke is szúrósan borostás már,
pár másodperc van csak a filmben, amikor a mosolya belülről jön. De remek a lányát adó Mei Cirne-Masuki is, aki egy, az érthetően elég nehéz élet miatt magába zárt gyereket játszik, aki ugyanakkor mégis meglepően könnyen ki tud nyílni, meglepetést okozva ezzel mindenkinek.
Les Films Pelleas / Versus Production
Ami pedig igazán meglepő, hogy a film vége sem rontja el az összhatást. Pedig egy ilyen témában rettenetesen nehéz egyrészt ellenállni a giccsnek – „végül mégis minden jóra fordul” vagy „lám, végül mégis hallgat mindenki a szív józan szavára” –, valami totálisan depressziós lezárás pedig – tíz év börtön, anyagi csőd, öngyilkossági kísérlet – nyilván elvenné a kedvet még attól is, hogy valaha is újra szóba hozzuk a filmet. Senez mégis megtalálja azt a lezárást, ami megható és megindító annak ellenére, hogy fényév távolságra van a giccstől, sőt realitásában sem marad el a film többi részétől.
Tóth Árpáddal szólva A hiányzó részem az útról szól lélektől lélekig: arról, hogy ha ez az út több tízezer kilométeres is, ha útnak nem is lehet nevezni, csak egy ösvénynek, sőt talán csak egy csapásnak – még az is jobb, mint a semmi. Még az is a mindent jelentheti életben, ami nélkül semminek nem lenne értelme.
