A magyarországi galeriknek nincsenek emlékhelyeik, hacsak a Moszkva – ma Széll Kálmán – tér órája és a tabáni fociketrec nem számít annak. Ha valaki az ötven éve kiadott Közhelyszótár galeri szócikkéből szeretné megtudni, mi volt a közvélekedés a hosszú hajú, színes zoknis, farmernadrágos polgártársakról, legfeljebb a jampecokat, a huligánokat és a galeriket egymással összemosó definíciót kap: „Nem tudják, hogy jó dolgukban mit kezdjenek magukkal. A szüleikből élnek. Én kőbányába küldeném őket, ott legalább megtanulnák!”
A rendőrségi jelentéseken kívül az aszfalt őrzi a Felszabadulás téri Jégbüfé előtt gyülekező és onnan a vasfüggöny mögötti szabad világot vizionáló sétákra induló galeri tagjainak lábnyomát. A „belvárosi galcsi” föl-alá vonulása ma akár egy Hosszúlépés-túra tematikus útvonala is lehetne azok kedvére, akik függetleníteni tudják magukat attól, amitől a galeritagok is:
néhány órára nem adósai az időnek.
A séta a Kígyó utcán át a Duna-parti lépcsőkhöz, a „léparthoz” vezet, onnan vissza a Váci utcába. Egy pillantás a Petőfi Sándor utcai Építők dzsesszklubjába, ahol Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Friedrich Károly és Berkes Balázs a fő szám, majd sakkparti a Belvárosi kávéházban. A végállomás előtt egy korsó sör a Kárpátiában vagy a Pilseniben, aztán irány a Lenin körúti Erzsébet söröző, rockzenészek és azok sleppjének találkozóhelye. Ott a sör kőbányai, a tatárbifsztek nem igazán marha. A korhű öltözet nem kötelező, az attitűd igen: verekedés, provokáció, tarhálás nincs.
