Még csak komolyabb kockázat sincs a kijelentésben: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában (NKÖM) végzett munka csak állomás volt a pártelnökség felé, olyanfajta "hálás" pozíció, amelyben viszonylag könnyű eredményeket produkálni. Úgyis mondhatnánk: jó ugródeszka. A látványos eredmények ugyanis azt a lehetőséget hordozzák, hogy egy, ha nem is túl széles, de hagyományosan fontos véleményformáló réteg szemében, a hazai kultúracsináló értelmiségében nőjön a miniszter presztízse -ez pedig jól jön annak, aki pártelnöki pozícióért indul harcba. Csak nem összeveszni velük – szólt a hilleri politika egyik vezérgondolata, s programját úgy jelölte ki, hogy ennek veszélye ne is igen fenyegessen.
Miniszter Brandt és Arany között © Horváth Szabolcs |
Hiller István, aki 2003 májusában vette át a tárcát, a kultúra tömegesítését tűzte ki célul, valamint a hazai kultúra külföldi reprezentációjának erősítését. E területeken zajos sikerek születtek. Egy ország kapta fel a fejét - és idézte fel magában akár évtizedes múzeumlátogatós élményeit - amikor hirtelen kétszázötvenezer látogató lett kíváncsi a Szépművészeti Múzeum Monet és barátai című, minisztériumi különkerettel támogatott kiállítására. Egy ország húzhatta ki magát a Magyar Magic elnevezésű britanniai magyar kulturális rendezvénysorozat nézőszámairól hallva. És egy ország csóválhatta a fejét, hogy ejnye, egyes íróknak már az se jó, ha pénzt kapnak, amikor a Hiller-féle százmilliós összdíjazású irodalmi pályázat hírére írószervezetek éltek a ius murmurandi-val.
Tömegesítés, kiállítások direkt támogatással, impozáns látogatottsági adatok itthon és külföldön, hatékony
public relations
. Éppenséggel az utóbbi tizenöt év legrosszabb hazai kultuszminisztere, Görgey Gábor után szükség is volt a minisztériumi
facelift
re. A baj csak az, hogy ennél nem jutott sokkal tovább a tárca.
Minisztériumi facelift © Fazekas István |
A hazai kultúrában struktúra-átalakításra volna szükség. Jól tudják ezt a művészeti szakmák képviselői, legalábbis a progresszívebb gondolkodású szakemberek. Miközben a kultúrateremtés-, és fogyasztás formái és helyei gyökeresen átalakultak, kulturális intézményrendszerünk még mindig a kádárista formai jegyeket és működési sajátosságokat viseli. Rugalmatlanság, pazarlás, kilincselés, kijárás. Ideje új intézményeket létrehozni.
A százmilliós irodalmi pályázat blöffje viszont világossá tette, a szakmákat nem lehet kihagyni a róluk szóló ügyekből; Hiller nem akart, de kénytelen volt tárgyalni az Irodalmi Kerekasztallal. Az már más kérdés, hogy a kerekasztalosdi nem működött, ám az elgondolkodtató, hogy lelepleződött a forma áldemokratikussága. Tárgyalni is máshogy kellene, a
széleskörű konszenzuskeresés
közben a lényeg veszett el, szakmailag legitim, kis létszámú szakértő testületekre lehetne talán bízni az előkészítést.
Az összes szakma bejelentkezett (Oldaltörés)
Az irodalmárok mellett az elmúlt másfél évben szinte az összes művészeti szakma „bejelentkezett” a minisztériumnál, hogy intézményi változtatásokra tegyen javaslatot. Nem feltétlenül olyanformán, ahogy a filmes szakma tette, tehát nem kellene a filmtörvény mintájára irodalmi-, vagy zenei törvény. De a kultúrafinanszírozás formái és módjai, az állami ösztöndíjak és díjak rendszere, a szakmai szervezetek és az állam viszonya, a kortárs kultúra külföldi reprezentációjának intézményei, a nagy, nemzetközi kiállításokon való magyar jelenlét szakmai háttere, a hazai színházi struktúra elavult pontjai, a szerzői jog bizonyos kérdései, a hazai kultúra hazai média-reprezentációja, a művészetmarketing intézményi és anyagi ügyei, a vidéki kulturális intézményhálózat Magyarországon reformokra várnak.
Ezekben a kérdésekben többnyire nem történt semmi. Pedig a felületen is jól látszott, bajok vannak. A Művészetek Palotája költözés-ügye (a Hagyományok Háza nem akart a Palotába hurcolkodni), vagy az NKÖM Édes Anyanyelvünk irodalmi pályázata körüli botrány, a Sorstalanság-film anyagi válsága idején megrendülő filmfinanszírozás, a vidéki közművelődés agóniája, egyes vidéki múzeumok téli fűtési gondjai igenis jelzésértékűek: a kultúrának nem az kell, hogy néhanap jóllakassák, hanem minimum a szabályok és a játéktér újra-kijelölése.
Igaz, abból sosem lenne húzóanyag az esti híradóban, ha mondjuk a hungarológiát összevonnák a kulturális reprezentációval, a Balassi Intézetet a külföldi magyar intézetekkel s létrejönne egy magyar Goethe-intézeti rendszer.
Vagy ha az elavult művházstruktúra helyett-mellett a német jugendzentrumok mintájára végre olyan helyek jönnének létre, ahová be is járnak a fiatalok, hogy önmaguk szervezzék meg önmaguk művelődését. Vagy ha a százmilliós kampányok helyett a minisztérium végre rendezné a nevetséges összegű irodalmi ösztöndíjakat. Mindez nem látványos, viszont hasznos volna. Már csak azért is, mert a magyar kultúrának május 1-je óta megváltozott kontextusban kellene állnia az összehasonlítás próbáját.
A jóindulatú olvasat szerint Hiller István azzal, hogy nagy pr-értékű események mellé állt oda (a Monet-kiállítástól a Négyszáz év francia festészete-tárlatig) ráirányította a figyelmet a kultúra fontosságára, bizonyos eseményeit ismét a közbeszéd részévé tette, beemelte a politikai reprezentációba, s ezzel „ügyeket” teremtett. A kevésbé jóindulatú olvasat szerint felmérte, hogy az alatt az idő alatt, amennyit ő eltölt az NKÖM-ben, nem éri meg belenyúlni intézményi kérdésekbe, mélyreható változásokat kiharcolni, akár a szakmák öregedő lobbistáival is szembe menve. Maradt tehát a tömegesítés és a látványosság, s az ilymódon „megcsinált” név, Hiller Istváné. És irány az MSZP elnöki szék. Azt hiszem, ez a realista olvasat.
Persze nehéz számokérni valakin olyasmit, amit tulajdonképpen nem is ígért meg. De nehezen hihető, hogy a miniszter nem látta a válságjeleket. Az ősz folyamán nyilvánosságra került Magyar kulturális stratégia című munkaanyag arról is árulkodott, ott hevernek asztalán a struktúra-átalakítás elméleti koncepciói. Ám ha mérleget vonunk, sehogy sem jön ki más eredmény: Hiller felpörgette a minisztérium pr-jét. Valakinek most már a munka nehezét is el kellene végeznie.
