Roxy Music
For Your Pleasure (1973)
E.G. Records
42 perc 8 szám

Az érzékek birodalma

Ha egy modellügynökségre jelentkezel, nem árt, ha ismered a Roxy Music munkásságát. Ha ügynökséget nyitsz, akkor sem árt, és akkor sem, ha csak alkalmazásban állsz a cégnél. Ha pedig egyáltalán semmi közöd sincs a divatszakmához, és ha Lakatos Márk ruhakölteményei alapján nem is érdekel, mit is hajt végre egy stylist, akkor egyenesen kötelező megismerned a Roxy-t.


A pop Oscar Wilde-ja, Brian Ferry ’72-ben úgy nyilatkozott, a zenekar tagjai amatőr lelkesedéssel állnak hozzá a dolgokhoz, és amíg ezt képesek megőrizni, addig minden rendben lesz. Amatőrök sosem voltak, sőt, többen a tagok közül klasszikus képzettséggel rendelkeztek, ami pedig a lelkesedét illeti: az végig megvolt, így a RM az art-poptól, a diszkó és soulpop felé ívelő életműve (szinte) hibátlan.

Extravagancia, extremitás, trendérzékenység, dizájn és nők minden mennyiségben. Ez volt a RM, akik lemezborítóikon előszeretettel szerepeltették a kor legfelkapottabb modelljeit, így Kari-Ann Muller, (Roxy Music, 1972), Amanda Lear (For Your Pleasure, 1973), Eveline Grunwald és Marilyn Cole – Ferry barátnője és 1973 Playmate-je - (Stranded, 1973), Constanze Karoli – a Can tag Michael Karoli testvére – (Country Life, 1974), Jerry Hall (Siren, 1975) mutatták meg magukat.

A hetvenes évek elején járunk. A Gasboard nevű R&B produkcióból lelécelt, vájárkölök Ferry megérkezik Londonba, körülnéz és rátalál Andrew Mackay szaxofonosra, Phil Manzanera gitárosra és Paul Thompson dobosra, meg persze nem utolsósorban Brian Enóra, a zseniális szintetizátor alkimistára, akiről később még lesz szó.

Most ott tartunk, hogy a két alfahím (Ferry és Eno persze), mint két gőgös páva egymásnak feszül, feldúcolja magát, ellenáll ugyan, de megpróbálja összefércelni minden divattrendek felett álló, pazar színorgiájú szonikus szövetét. A For Your Pleasure-ön felfeslésnek még nyoma sincs, bár a textúra korántsem egynemű. Akad itt űrrock, avantgarde, fülbemászó pop, jazzes szárnyalás, szürreális, atonális kavargás, gospel kórusért kiáltó soul-pop.

A Roxy Music Brian Enóval még 1972-ben.
A felvétel végén Eno analóg szintetizátora elszabadul...

Az a hangszerarzenál, amivel ezt a luxuskategóriás vásznat megfestették (zongora, Hohner piano, mellotron, VCS3 szintetizátor, oboa, szaxofon, Farfisa elektromos orgona, gitárok, dobok), azok a néhol ellebegtetett (For Your Pleasure) máskor lidércesre vett (In Every Dream Home a Heartache, The Bogus Man) effektek melyekkel kihímezték, az a hangszeres teljesítmény, mely a barokkos oboakísérettől (Strictly Confidential), a funky-san lüktető dob+basszus játékig, a remekbeszabott kórusoktól (Grey Lagoons), a klasszul, sodró szaxi és herfli szólókig (ugyanitt), na meg Manzareana hol hendrixesen gerjedő, hol pszichedelikus virgáitól (In Every Dream Home a Heartache), a beatig terjed, több zenészgenerációnak adott muníciót. Ahol pedig mindez együtt áll, egymást kiegészíti és átjárja, abból meg olyan egyszerre dekadens és önfeledt art-popdal született, mint a Do The Strand. A RM úgy retro, hogy közben futurisztikus. Az In Every Dream Home a Heartache-ben együtt szól a korai, füves Cream és a késői Pink Floyd. Ahogy Ferry varieté stílusában a Beauty Queen megszólal, na ott minden cirádában Morrissey motoszkál, értsd úgy, Moz jócskán merített a manírokból. A Roxy Music mindenkire hatott, Bowie-ra ugyanúgy, mint a Talking Heads-re, vagy épp a Radioheadre. A For Your Pleasure után a magát mellőzöttnek érzett Eno kilépett, a szintizseni később megalkotta az ambientet. Producerként pedig olyan zenekaroknak mondta meg merre, hány óra, mint például a U2. Az Enóval felvett ’91-es Achtung Baby, nemcsak az ír négyes egyik legfontosabb albuma, de a Nevermind mellett a kilencvenes évtized legmeghatározóbb alkotása is.

 Brian Eno, akár mezei közreműködőként jegyzik is nevét a borítón, akár társ vagy teljes jogú producerként, nagyot gurított mindig és mindenhol. A következőkben a teljesség és a fontosság igénye nélkül felsorolunk, néhány fontos munkáját!

 

David Bowie: Low
(Brian Eno ének, szintetizátor, társszerző)

Bowie, miután eltemette kreatúráját, a földönkívüli Ziggy-t és közben majdnem saját magát is, félreértelmezett karlendítést tett a nácizmus felé. Aztán, hogy megtalálja porhüvelyét és visszakanyarodjon a valósághoz Berlinbe tette át székhelyét és összeköltözött Iggy Poppal. A zaklatott lelkiállapot, a mondén életmód és a művészi törékenység vezethetett volna a teljes összeomláshoz. Bowie azonban inkább a dicsőséget választotta, és letette pályája legjobb darabjainak számító, azóta csak Berlin trilógia néven emlegetett albumhármasát (Low, 1977; Heroes, 1977; Lodger, 1979). Eno mindhárom lemezen közreműködött. A végül a franciaországi Chateau d’ Herouville stúdióban formára szabott Low az experimentális pop csúcsa. Mellékesen az Eno közreműködésével komponált Warszawát egy bizonyos Ian Curtis választotta kezdő zenekara, a későbbi Joy Divison nevéül.

U2: All That You Can't Leave Behind
(Producer: Brian Eno, Daniel Lanois)

Eno producerkedett a ’84-es The Unforgettable Fire-ön, melyen először szólalt meg a U2 big music-ja, meg a korszakos The Joshua Tree-n, amit már annyiszor forgattunk ki és be, hogy most nem, meg a kilencvenes éveket megnyitó Achtung Baby-n, amit meg még többször. Na és persze az All That You Can't Leave Behindon, mely a kánon szerint a U2 utolsó értékelhető munkája, melyre egyébként ha nem várunk csodát tőle, tényleg ráfogható, hogy klassz lemez. A WTO túlélők himnuszává vált Walk On, az életörömtől duzzadó Beautiful Day, a U2 legvidámabb dala, a Wild Honey, vagy épp az elementáris erejű Elevation mind a rock halhatatlanságát hirdették abban az időben, mikor a nu metál fröcsögött össze mindent, a Radiohead meg követhetetlen volt. Ha jobban belegondolunk, nem is készült fontos U2 lemez Eno nélkül, most akkor mi van?

Talking Heads: More Songs About Buildings and Food
(Producer: Brian Eno, Talking Heads)

Eno és a Talking Heads egymásra találása. A frigy nyilván a Teremtő agyában született meg, de a stúdiók keverőpultjai mögött teljesedett ki. David Byrne zenekarának debütje (Talking Heads: 77) jó anyag volt, de kissé zabolátlan. A fókuszhiányt valszeg megsínylette volna a banda, de jött Eno és rendet vágott a Beszélő Fejekben. Eklekticizmusban persze itt sincs hiány, csak valahogy mégis összeszedettebb az egész. A More Songs About Buildings and Foodon nem találunk akkora slágert, mint az egy évvel későbbi Fear Of Music Life During Wartime-ja, ugyanakkor az album a maga kereskedelmi sikertelensége mellett is a TH egyik legjobbja, melyen már érezhető a nyitás a később védjegyükké váló afrofunk felé is.

Robert Wyatt: Shleep
(Producer: Brian Eno, Robert Wyatt, Alfreda Benge)

A pszichedelikus prog-rockban utazó Soft Machine agytrösztje Robert Wyatt fiatalkora óta tolószékben ül, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy briliáns albumokkal szórja tele a popuniverzumot. A leg persze a ’74-es Pink Floyd dobos Nick Masonnel felvett Rock Bottom, de a ’97-es Shleep is ott van a között az 1001 lemez között, amit feltétlenül hallanod kell mielőtt meghalsz. Az albumon Eno mellett a modfather Paul Weller, vagy épp a Roxy Music-os Phil Manzanera is rajta hagyta kézjegyét. Az álmatlanságból eredő frusztráció és az álomképtöredékek ihlette, elidegenített atmoszférájú korong szívbemarkoló szövegeit és borítóját Alfreda Benge, Wyatt felesége jegyzi.

Coldplay: Viva la Vida Or Death And All His Friends
(Producer: Brian Eno, Markus Dravs, Rik Simpson, Jon Hopkins)

A Rush Of Blood To The Head grandiózus volt, olyannyira, hogy egyből szentté is avatta Chris Martinékat. A szentek többsége azonban mártírhalált hal. A Viva la Vida or Death and All His Friends-szel a Coldplay is elkárhozott. Pontosan azért, mert annyi mindent próbáltak sűríteni, amit a pop már nem bír el. A borítón ugye egy festmény, Delacroix, a Szabadság vezeti a népet, rajta punkosan odakent betűsor, Viva La Vida, a cím pedig Frida Khalótól lop. Na, ennyi pont sok. Eno persze ezúttal is pazar. Hangmintákat ajánl, hangszereket cseréltet le, (pl: zongorát orgonára több helyen), satöbbi, satöbbi, de azt a csodát, amit mondjuk a Coldplay előd manchesteri James Laid és Wah Wah lemezein elért, ezúttal nyilván a tucatdalok okán, nem sikerült megismételnie.