A német Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) napilap internetes portálja interjút készített Cecilia Bartolival, ebből közlünk most részleteket.

FAZ: Újabban mindenütt azzal a repertoárral szerepel, amelyet egykor azoknak a férfiaknak írtak, akik a színpadon nőket alakítottak és a hangjuk is nőiesen szólt. Ön pedig ilyenkor Maria Malibranná, az ünnepelt dívává változik. Mi vonzót talál ebben az álarcos játékban?

Cecilia Bartoli: Ez a Sacrificium projekt a 18. század nagy kasztráltjait és Itália egyik legjelentősebb énekes iskoláját, Nápolyt idézi meg. A kasztráltak nemcsak fantasztikus énekesek voltak, lélegzetelállító technikával, jelentős átváltozó művészeknek is kellett lenniük. Egyik este még egy királyt személyesítettek meg, a másikon már egy hercegnőt. Az átváltozásnak ezt a zeneileg is érzékelhető művészetét szeretném visszatükrözni a programomban. Az egész hihetetlenül modern. Világosan kell látni, hogy Farinelli, és Caffarelli popsztárok voltak, mint Michael Jackson vagy Prince. Az a korszak volt a barokkzene legattraktívabb periódusa. Egyúttal a legtragikusabb is. Hiszen minden évben három-négyezer gyermeket áldoztak fel ezért a művészetért. Szegény családokból származókat, akik így akartak felemelkedni a nyomorból.

todopera.wordpress.com

FAZ: Ez az átváltozás-játék, álarcos móka önvédelem volna az Ön számára ebben a felgyorsult világban, ahol a stressz ural mindent?

C. B.: Amikor a színpadon állok, százszázalékosan azonosulok azzal, akit megtestesítek. Ha tehát egy kasztrált szerepét énekelem, akkor kasztrált vagyok. Számomra nincs más út, mint teljességgel feloldódni a zenében.

FAZ: Bellini Normáját a belcanto repertoár egyik legigényesebb szerepeként tartják számon, amely ráadásul erősen összefonódik Maria Callas nevével.

C. B.: Ez igaz, azonban meg kell jegyeznem, hogy Bellini Giuditta Pastának írta a szerepet, ő is énekelte az ősbemutatón. De utána Malibran tette a szerepet igazán híressé. Mindketten mezzók voltak és nem drámai szopránok, mint Callas. Mi viszont szeretnénk visszatérni ahhoz, amit Bellini valójában elképzelhetett, ezért az opera Dortmundban historikus hangszereken szólal meg, ami tökéletesen más hangzást teremt, mint amihez eddig hozzászoktunk. A fúvósok, a hegedűk hangja közelebb lesz az emberi hanghoz és ezáltal minden sokkal intimebben szólal meg. A 20. század ötvenes éveinek máig uralkodó előadói hagyománya ugyanis meghamisítja a Bellini-hangzást. Normát ma mindenütt drámai szopránok éneklik, Adalgisát pedig mezzók. Bellini azonban fordítva komponálta meg a szerepeket, Adalgisát magas szoprán alakította, ahogyan Pollionét sem hőstenor, hanem Donzelli személyében könnyű, lírai hangú tenorista.

FAZ: Ön tehát mindent másként old meg, mint Callas.

C. B.: Mielőtt Callas elénekelte volna Normát, Bellini operái hiányoztak az operaszínpadokról, Puccinit és Verdit játszottak mindenütt. Neki köszönhető a darab újrafelfedezése.

FAZ:  Mennyit gyakorol naponta?

C. B.: Még a turnéim alatt is állandóan gyakorlok. Mert zenemániás vagyok. Csak azon a napon maradok csendben – persze amennyire ez egy olasz nőtől egyáltalán elvárható –, amikor fellépésem van.

FAZ: Énekhangját ajándéknak tartja?

C. B.: Valóban úgy érzem, hogy hatalmas ajándékot kaptam. Az énekhang titokzatos hangszer, láthatatlan, intim, hajlékony. Tudta például, hogy a beszéd sokkal erősebben terheli a hangszalagokat, mint a technikailag helyes éneklés?

FAZ: Szülei operaénekesek voltak, nem csoda, hogy a római szülői házat állandóan a zene uralta. Emlékszik első nagyobb zenei élményére?

C. B.: Nyaranta mindig voltak szabadtéri operaelőadások a Caracalla fürdőkben, ahol később a „Három Tenor” a legelső koncertjét adta. Ma is emlékszem egy rendkívül látványos Aida produkcióra sok élő állattal – elefántokkal! – a színpadon. Teljesen lenyűgözött.