Fél évszázad alatt átrobogtak a magyar törzsek a sztyeppén, és a Kárpát-medence felé vezető útjuk északabbra is haladt, mint ahogyan eddig írták a tankönyvek. Ezt sugallják azok az oroszországi régészeti leletek, amelyeket magyar szakértők az utóbbi években vehettek szemügyre.
„A késő hun kor, az V. század óta egy uráli eredetű népesség tűnt fel rendszeresen az Urál nyugati részén, illetve a Volga középső folyásánál, és a VIII. században a szamarai Volga-könyök területére is beköltözött. Ezt a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető uráli kerámiák bizonyítják, s ebben a népességben jelen ismereteink szerint joggal gyaníthatjuk a magyarok nomád életmódot folytató elődeit” – foglalja össze Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régésze a 2014–2015-ös oroszországi expedíciója nyomán levont következtetését. Már évekkel ezelőtt, doktori munkájában is felvetette, hogy érdemes lenne ezt a területet alaposabban kutatni: nemcsak ásatásokkal, hanem az orosz régészek által már évtizedek óta a raktárba hordott leletek átnézésével is.
Voltak olyan orosz szakemberek, akik szerint e leletek a magyarok korai történetéhez kapcsolhatók, és álláspontjukat elfogadta a magyar szakirodalom is. Türknek 2005–2010 között többször sikerült az Urál környékén a leleteket átnéznie, és 2013 óta már ásatásokat is folytatott helyi kollégákkal közösen a térség magyar szempontból fontos lelőhelyein. Ennek nyomán azt az – általa egyelőre munkahipotézisnek nevezett – álláspontot képviseli, hogy a magyar törzsek a IX. század elejéig a Volga–Dél-Urál térségben éltek, majd 830 körül indult egy részük arra a hosszú vándorlásra, amelynek a Kárpát-medencei új haza lett a végállomása.
Ásatáson Oroszországban, 2015. augusztus. Gyorsjárattal érkeztek?
Szőllössi Mátyás
A magyar honfoglalás kori régészet régóta küzd azzal, hogy a Kárpátok határaitól keletre, a honfoglaló „hadak útján” olyan leleteket mutasson ki, amelyek a magyar törzsekhez – pontosabban a X. századi, ugyancsak kérdéseket felvető Kárpát-medencei leletekhez – lennének köthetők. Ilyenek híján egyelőre csak feltételezések vannak. Azok alapján pedig az eddigi, többé-kevésbé konszenzusos – és az oktatáson keresztül a nemzeti tudat részévé vált – álláspont az volt, hogy a Volga és a Káma folyó vidékén a VI–VIII. században élhettek a magyar törzsek, amelyek egy része aztán a VIII. század derekán a Volgán átkelve Levédiába, majd Etelközbe (a mai Ukrajna egy részére) vándorolt, s kapcsolatba került a Kazár Kaganátussal.
A kazároktól vették volna át a kettős fejedelemség intézményét, és az ótörök, illetve alán (iráni) jövevényszavak is ott kerültek volna a magyar nyelvbe. Ezen elképzelés szerint a IX. század második felében költöztek Etelközbe, majd onnan a század végén a Kárpát-medencébe. A végállomásról nemigen van vita: abban a régészek egyetértenek a történészekkel, hogy a X. században új, addig ismeretlen régészeti kultúra tűnik fel a Kárpát-medencében, és ez egybevág az írott források által a század végére datálható honfoglalással.
Türk nem az első, aki szerint másképp történt. A magyarok később, a IX. század elején indultak el az Urál előteréből – orosz és ukrán kutatók mellett ezt a teóriát fejtette ki Kristó Gyula szegedi történész is már az 1980-as évek elején. Azonban ő is nagyon óvatos volt. Mint írta, „az ősmagyarok 830 (esetleg 750) tájától 895-ig, a honfoglalásig terjedő története egyike a megoldatlan problémák tömkelegét felvető korszakoknak”.
Ha Kristónak és Türknek van igaza, akkor valóban számtalan új kérdés fogalmazódik meg. Volt-e például Levédia? Róna-Tas András nyelvész, akadémikus már két évtizede is felvetette, hogy nem. A régészeti leletek sem utalnak magyar törzsek jelenlétére a szóba jöhető vidékeken. Az is megválaszolandó kérdés, hogy miért éppen az Urál keleti oldalán, Nyugat-Szibériában, Cseljabinszk térségében és a X. századra keltezhetően kerültek elő olyan új leletek, amelyek döbbenetes hasonlóságot mutatnak a honfoglalás kori hagyatékunkkal. Türk szerint „ma még nem tudjuk annak okát, hogy ilyen közeli párhuzamokat miért nem Moldávia, illetve Transznyisztria területén találunk, ahogyan az a korábbi elvárásaink alapján logikus lenne”.
Nagy kérdés marad az is, hogyan és mikor kerültek az ótörök jövevényszavak a magyar nyelvbe, ha a magyar törzsek 50-60 év alatt átrobogtak a délorosz sztyeppén, s nem éltek hosszabb ideig olyan nyelvterületen, ahol a török szavakat átvehették volna. Az egyik lehetséges válasz: a jövevényszavak már a VII. század végétől, a Volga-vidéken kerülhettek át a magyar nyelvbe, épp a kazár kapcsolatok révén.
Az, hogy hol lehetett Etelköz, eddig is vita tárgya volt a szakértők között, de az ukrajnai Kirovográdtól nem messze fekvő, Szubbotyici néven ismert leletcsoport alapján feltételezhető, hogy az a terület lehetett a magyarok honfoglalás előtti utolsó szállásterülete. A jelenlegi datálás szerint ezek a leletek a IX. század második feléből származnak. E régészeti hagyaték igazi jelentősége abban áll, hogy egyszerre mutat párhuzamot a magyar honfoglalás kori és a Volga–Dél-Urál térség VIII–IX. századi hagyatékával. A szamarai Volga-könyök és a Dnyeper (Etelköz) között viszont nincsenek a magyarokhoz köthető leletek, ez is arra utal, hogy a magyar törzsek gyorsan áthaladtak e tájon.
Akadnak gondok a Kárpát-medencei leletekkel is. Egyrészt nagyon kevés tárgy származik a X. század elejéről, és keltezési problémák miatt egyelőre csak feltételezések vannak arról is, hogy ezek mekkora hányada köthető a honfoglalók úgynevezett első generációjához, tehát az Etelközben születettekhez és a Kárpát-medencében sírba kerültekhez. Az is gond, hogy bár az írásos források tanúsága szerint a honfoglalók között kabarok is voltak, az ő leleteiket egyelőre nem sikerült elkülöníteni a magyar törzsekéitől.
Kérdéses továbbá az itt élő népek – szlávok, avarok – leleteinek elkülönítése is. Korábban az volt a tudomány álláspontja, hogy a feltételezhetően a török nyelvcsaládhoz tartozó avarok nem érték meg a honfoglalást, ám ezt egyre többen kérdőjelezik meg. Köztük Révész László régész is, aki szerint „miért éppen az avarokat kell minimum a VIII–IX. század, de legvégső esetben a IX–X. század fordulójától kiirtani, szomjan veszejteni, de legalábbis eltelepíteni?”. Türk is úgy tartja, hogy „a Kárpát-medencében nagyobb késői avar kori népesség érhette meg a magyar honfoglalást”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egyes régészek szerint a honfoglalás talán több évtizeden keresztül zajlott, és már a 860-as években elkezdődött (amikor először említik írott források a magyar sereget a Kárpát-medencében), akkor ez újabb támpont lenne a magyarban lévő ótörök jövevényszavak eredetére is.
Ehhez minden bizonnyal lesz még szavuk a nyelvészeknek is, akiknek a munkássága nyomán a történettudomány eddig rekonstruálta a magyar honfoglalók útját. S a történészek is összevethetik az új régészeti eredményeket az írott forrásokkal. Kristó Gyula meglehetősen szkeptikus volt a régészettel szemben, hiszen a leletek nem köthetők etnikumhoz, ráadásul nehezen keltezhetők, s így szerinte nem segítik a történettudományt. A történészek többsége azonban érdeklődve fordul a társtudományok eredményei felé. Ahogy Vásáry István, az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja magyar őstörténeti témacsoportjának vezetője egy konferencián mondta, „a második világháború előtt a nyelvészek apoteózisa (istenítése) folyt a magyar őstörténetben, manapság mintha a régészek vették volna a kezükbe az irányítást. A szintézis munkája azonban alapvetően történészi feladat.”
