Kezdjük onnan, amit tizenegy nappal ezelőtt írt koncertajánlónkban jegyeztem meg: "A Cure-ról először a fekete jut az eszembe, meg az eszünkbe, és a depresszió, az izoláció, a dekadencia, a posztpunk, a stílus, a ruhák, a frizurák, az az egész nagyon jól körberajzolható, meghatározható, leírható világ, amit a popkulturális közmegegyezés a Cure szó mellé pakol az értelmező kéziszótárban. És ez igaz is, ha bizonyos Cure-lemezeket hallgatunk, mondjuk a Faith-et vagy a Seventeen Secondst, a Pornographyt, vagy a zenekar egyik kulcslemezét, a Disintegrationt. Ez is van, de nem csak ez. Sőt. És tulajdonképpen a sőt az, ami miatt a Cure igazán érdekes. A Cure valójában egy sokszínű, sőt ezerszínű pop-rock zenekar. Az egyik legnagyobb hatású együttes a popzene történetében."

Három óra, ennyit játszott tegnap este a gyakorlatilag csurig megtelt Papp László Budapest Arénában a négy évtizede működő Cure, mely története során negyedszerre lépett fel Magyarországon. Ezt nem csak azért fontos elmondani, mert manapság, az úgynevezett rohanó világban kevesen adnak ilyen hosszú koncerteket, még akkor is, ha nem fesztiválfellépésről, hanem saját koncertről van szó, hanem azért is, mert olyan három óráról beszélünk, ami nem csak, hogy pikk-pakk telt el, hanem ami után még bőven sorolhattuk, sorolhatjuk azoknak a számoknak a címeit, amelyek simán elférhettek volna az egyébként kifejezetten jól összeállított számlistában.

Kattintson galériánkért!

Fülöp Máté

Primary, Catch, Hot, Hot, Hot, Blood, 10.15 Saturday Night, High – ezek most csak azok a dalok, amelyek hirtelen jutnak az eszembe, és, amik simán elhangozhattak volna ezen az estén. Zárójel: érdemes megnézni milyen merítésből dolgozik csak ezen a turnén a Cure – itt a tegnap esti budapesti és a tegnapelőtti, bécsi dallista; két külön világ.

Kattintson galériánkért!

Fülöp Máté

Az ilyen fajta (ilyen minőségű, mélységű, szélességű, ilyen színes) repertoár pedig jócskán túlmutat az erős dalpark kifejezésen, az ilyet életműnek szokták nevezni, ráadásul olyan életműnek, amellyel stílusok, korszakok, zenei elbeszélésmódok felett álló, önértékű zenekarok rendelkeznek. A Cure ilyen értelemben többek közt a Beatles vagy David Bowie egyik legjobb tanítványa. Önmagában álló monolit a poptörténelemben.

Robert Smithék világában bőven megfér egymás mellett – és akkor csak a tegnap este hallott számokból válogatunk – a Close to Me bohókás popdalsága és a Fascination Street sötét és likvid pszichedéliája, a The Lovecats jazzes kupléja, és a Just Like Heaven vagy a Lovesong sodró gitárpopja, a Forest posztpunkja, a Shake Dog Shake őrülete és a Why Can't I Be You táncos, motownos lüktetése – meg még oly sok minden más. Sőt, szinte minden, mert mindezeknek maga a Cure, Robert Smith személye(ssége) ad értelmezési keretet.

Kattintson galériánkért!

Fülöp Máté

Azt már lehetett tudni, hogy a 2012 óta a korábban David Bowie mellől ismert, hol elképesztő alázattal kísérő, hol őrülten izgalmasan gitározó Reeves Gabrelsszel felálló Cure igen jó állapotban van. Azt is kicsemegézhettük a Youtube-ról, hogy az idei évet és kifejezetten ezt az európai turnét nagy formában abszolválják (a Recorder tegnap például az október 22-i prágai koncertről hozott le dicsérő kritikát), de ez az este a Cure-rajongók legszebb reményeit igazolta.

A főleg középkorúakból álló közönség nem ernyedt nosztalgiabulit kapott, hanem egy összeszedett, jelen idejű rockzenekart. Valódi érzéseket, árnyalatokat, humort, energiát, emelkedettséget. Nem utolsó sorban egy láthatóan jó kedvű, továbbra is emblematikusan motyogó Robert Smith-t, a jobbról balra, balról jobbra galoppozó basszusgitárost, Simon Galluppot, és, még egyszer, egy egészen elképesztően kompakt, közel háromórás Cure-dalválogatást. Ebbe belefért egy vadonatúj dal, a Step Into the Light, és a hardcore rajongók legnagyobb örömére olyan ízletes jutalomfalatok is mint például A Holló filmzenéjéből ismert Burn.