Billy Elliot: Ez kapituláció

A Kádár-kor óta nem volt olyan, hogy egy színházi előadást vagy könyvet vagy kiállítást a pártközpont letiltott volna. Volt, hogy túlbuzgó nyaloncok, állásukért rettegő vidéki kultúrház-igazgatók meggondolták magukat, például egy-egy Alföldi Róbert-fellépés esetében, és persze működött majdnem mindenhol a láthatatlan és gyilkos öncenzúra. De az, hogy az Operaház (részben) levegyen egy előadást a színről, mert a pártlap tudatlan munkáslevelezője túl buzisnak tartotta – a Billy Elliot című musicalről van szó –, most, a demokrácia 28. évében történt meg először. Nem ettől dől össze persze a demokrácia maradéka, csak egészen pontosan mutatja, merre tartunk.

Az indokok épp olyan ócskán hamisak, mint a hatvanas években. Ókovács Szilveszter főigazgató, a kiváló kommunikátor, azt írta a stábnak szóló levelében, hogy a negatív sajtókampány miatt a „jegyértékesítés jelentősen visszaesett”, ezért kell levenni a darabot. Nehezen tudom elképzelni, hogy a botrány ne épp ellenkezőleg hatna a jegyeladásokra. Véletlenül pedig épp tudom, hogy tegnap, a dög meleg június végi hétköznapon, jó háromnegyed házzal ment a produkció.

A figyelmes újságolvasó már a választások után észrevehette, hogy a párt ökleként működő fake médiában, különösen a Magyar Időkben megszaporodtak azok az újságcikkek, melyek egyre ingerültebben tették szóvá, hogy a kulturális intézményekben még mindig szóhoz juthatnak balliberális művészek. Pedig, mint az egyik mikrofonállvány írta: „kellő önbizalommal kell és lehet vállalni a dominanciát, intézményesen, forrásokban, hogy az esélyek végre kiegyenlítődjenek ebben az országban.” Hasonlóan beszélt állítólag Orbán Viktor is Kötcsén.

A baj csak az, hogy négy fővárosi színház kivételével nyolc év alatt a teljes kulturális infrastruktúrát megszállta a Fidesz. Ők döntenek minden állami, önkormányzati támogatásról. A politikát természetesen nem érdekli, hogy mi történik az Operaházban, vagy a múzeumokban. Nyilván nem hiszik, mint a Kádár-kor korlátolt párttitkárai, hogy népnevelő funkciót kell betölteni a színpadnak, és tisztább pillanataiban tudják, hogy nincs olyan „jobboldali kultúra”, amivel el lehetne árasztani az összes színházat. Ahogy a szocializmusban is gyorsan lemondtak a „tsz-operettekről”.

Egyszerűen arról van szó, hogy a jelen kurzus számára életbevágó, hogy állandóan fenntartsa a hadiállapotot. Ezért kell harcolni a migránsok, Soros György, az Unió, a CEU, legújabban a hajléktalanok, vagy épp az „áruló” bírák ellen. A kultúrharc ennek a része. Ezért megy neki kormány az MTA kutatóintézeteinek, az Operaháznak, a múzeumoknak, még akkor is, ha részben az övéik vezetik. A belső ellenséggel való harc, szintén nem új keletű jelenség.

Könnyű azt a képet kialakítani a szavazóikban, hogy a fővárosi értelmiség az állam pénzén, ferde, öncélú és perverz játékait játssza, és legfőbb ideje, hogy az állam rendet tegyen. Hiszen a legtöbben önhibájukon kívül távol vannak ettől a világtól, s a kormány nem is tesz semmit, hogy ez változzék. Ez az értelme a Magyar Idők cikkének, ami

nem szégyellte melegpropagandának beállítani azt a Billy Elliot című darabot, ami pedig arról szól, hogy egy hátrányos helyzetű, szegény, bányász családból származó fiú is megvalósíthatja az álmait. 

Ez az értelme a Figyelő listázásának, mikor az Akadémia több ezer publikációiból úgy válogatott, mintha egy komplett kutatóközpont csak LMBTQ ügyeket kutatna.

És itt van a felelőssége azoknak, akik – akár a rendszer kegyéből, akár a saját jogon, akár a kettő keverékéből – az intézmények élére kerültek. 

Rudas Tamás az MTA Társadalomtudományi Intézetének főigazgatója, aki egyrészt nyílt levélben megvédte munkatársait, egy másik kevésbé nyílt, de nyilvánosságra került levében pedig felajánlotta főnökének, hogy a kutatók majd heti két napot a kormány igényei szerint kutatnak. 

Ókovács Szilveszter az Operaház főigazgatója pedig egy újságcikkben leiskolázta a munkáslevelezőt, egy másikban már magyarázkodott, végül pedig meghajolt.

Ha le akarják vadászni őket, úgyis levadásszák, ezek szerint már kiadták a tűzparancsot. Jobb volna állva meghalni, ha muszáj, kár önként a bárd alá hajtani a fejüket, elárulva a művészet és tudomány szabadságát.