Ma, amikor – nem függetlenül a karantén-időszaktól – minden rekordot megdönt a sorozatnézéssel eltöltött idő, amikor már a filmek, sorozatok tekintetében a hagyományos tévézést nagyjából felülírta a streamszolgáltatók kínálata, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyetlen televíziós csatorna működjön, és a kínálatának ne legyen alternatívája. (Sőt, hogy a hét egy napja képernyő nélkül teljen el: egészen 1988 végéig a hétfő adásszüneti nap volt.)

Az „eszi, nem eszi, nem kap mást” műsorkínálatból következik az a ma szintén elképzelhetetlen adat is, hogy egyes műsorokat, például egy sorozatepizódot, az ország lakosainak jóval több mint fele (csaknem a teljes felnőtt lakosság) nézze egy időben. Pedig ez nem volt ritka 40-50 évvel ezelőtt.

1981 novemberében – ahogy arról a Magyar Ifjúság című hetilap beszámolt –, volt olyan este, amikor több mint 6,5 millióan látták például Az Onedin család című angol sorozat egyik részét. (Ma a legnézettebb tévéműsorok listájának élén egymillió körüli produkciók állnak.) Másnap nyilván minden munkahelyen, iskolában James Onedin legújabb kalandjairól beszéltek, és az a durva, hogy mindenki hozzá is tudott szólni a témához.

De mégis, mit voltak kénytelenek nézni a 70-80-as években a magyarok a sorozatoknak fenntartott időben, kedd esténként? Összeszedtünk öt máig emlékezetes alkotást.

Az Onedin család

Kezdjük, a már említett Az Onedin család című, a 19. században játszódó BBC-sorozattal, amelynek sugárzását 1979. január 2-án kezdte el kedd esténként a Magyar Televízió. A főszereplő James Onedin (Peter Gilmore) volt, aki a testvérei segítségével kereskedelmi hajózási társaságot épít fel, tart fenn, versenyez a konkurenciával, és trükkök százait veti be a siker érdekében. Még egy nála idősebb nőt is hajlandó feleségül venni, csak hogy annak apjától megszerezze a Charlotte Rhodes nevű hajót.

A sorozat kicsit családregény, kicsit kalandos hajós sztori, kicsit történelmi bepillantás a korabeli brit kapitalizmus kulisszái mögé, és bemutatja azt a szerepet, amelyet a hajók a nemzetközi politikai konfliktusokban, felkelésekben és a rabszolga-kereskedelemben játszottak. Egy 19. századi Dallas, ahol nem az olaj, hanem a tengeri kereskedelem a gazdagság, ügyeskedés, ármány és gonoszág mozgatója, és ahol eközben egy család történetét is végigkövethetjük. (A Dallasról ekkoriban még azt nyilatkozta az MTV vezetője, hogy azért nem veszik meg, mert az a kapitalizmust dicsőíti. A Ewing család történetét csak a rendszerváltás hozta el a magyar nézőknek, 1990 szilveszterén indult.)

Mint láttuk, kifejezetten nagy sikert aratott Magyarországon Az Onedin család, főcímzenéje (Hacsaturján: Spartacus) mindenki fülében ott csengett a 80-as években, az olyan mondatokból pedig biztos mém lett volna, ha lett volna akkor már ilyen műfaj, mint amit Baines hajóskapitány szinte bármilyen helyzetben megoldási parancsként üvöltött a fedélzeten:

Orrvitorlát kurtíts!

A sorozatról megoszlottak a vélemények, a Film Színház Muzsika ítésze 1983-ban például a rossz ízlés csimborasszójának tartotta, de emellett ideológiai problémája is volt a sztorival. James szerinte „a technika esküdt ellensége, ott vitorlázik tovább kizsákmányolt legénységével. Még a fizetségük sem indokolja, mit imádnak a kapitalizmuson. Egyetlen magyarázat, a szolgalelkűség úgy fészkel bennük, mint a dögvész. Persze felfoghatom úgy is az Onedin családot, mint azt a vakcinát, mellyel minden gyereket beoltanak skarlát vagy himlő ellen – aki lelki sérülés nélkül túlélte a sorozatot, annak feltárulnak Marx összes művei, az kéjjel merítkezik meg A tőke első kötetének huszonnegyedik fejezetében, az eredeti tőkefelhalmozás leírásában.”

A Magyar Ifjúság A Szabó családhoz hasonlította a sorozatot. „Onedinéknél is, Szabóéknál is az emberek fehérek vagy feketék: sugárzón jók vagy korlátlanul önzők. Ám ameddig Szabóéktól napi életünk fontos eseményeiről, kulturális és politikai hírekről értesülhetünk, Onedinék visszautalnak a múltra. A virágzóan hanyatló monopolkapitalizmusra.”

Az újság olvasója, Szélné Valentin Ilona olvasói levélben áll ki a sorozat mellett 1981-ben: „Igaz, hogy az Onedin család történetében visszautalnak a monopolkapitalizmus korára. De a történet abban az időben játszódik, amikor még a vitorlás hajók, kalózok uralták a tengert, ezért Onedin kapitány nem hirdethette azt a jelszót, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! A tv-nézők este, ha leülnek a képernyő elé, kikapcsolódni akarnak, ez természetes is” – írta. És valószínűleg Szélnének igaza volt: nem véletlen, hogy az egyébként a korabeli viszonyokhoz képest kifejezetten jó minőségben, valódi színészi játékkal, kigondolt díszletekkel, látvánnyal elkészített angol sorozat óriási sikert aratott számos országban. Mai szemmel már természetesen kicsit lassú a történetmesélés, és néhol megmosolyogtatóak a tengeri jelenetek, de a családi sorozatok kedvelői szerintem még most is szívesen végigülnék a 91 epizódot.

Nem kell mindig kaviár

Egy másik kihagyhatatlan keddi programnak számított 1982-től a Nem kell mindig kaviár című nyugatnémet sorozat. Igazából ez egy Johannes Mario Simmel-regényből készült, 1961-ben bemutatott nyugatnémet–francia film 1977-es televíziós változata. A rendkívül sármos, sikeres bankárból a véletlenek összjátéka és a II. világháborúban mutatott sikeres tevékenysége miatt véletlenül ügynökké váló Thomas Lieven történetét követhetjük végig a 13 részben. Lieven imádja a nőket és a konyhákat, igazából nem is érti, hogy lesz belőle kém, miért akarja minden ország titkosszolgálata beszervezni, hogy keveredik mindig különböző kalandokba. De természetesen mindig megoldja a legszorultabb helyzeteket is.

A sorozatot a Magyar Televízió 1982-ben kedd esténként 10 részben sugározta. Ugyanis ez eredeti, német epizódok végén a főszereplő egy főzőshow keretében el is készítette a sztoriban felbukkanó ínyencségeket, de ezeket a magyar nézők nem láthatták, így nálunk tíz 50-55 perces részre húzták össze a sorozatot. Ettől még természetesen a magyar családok is sokat tanultak Lieventől, a korabeli magazinokban rendre közöltek recepteket. (Én magam például gyerekkoromban Lieven-féle túrógombócot ettem rendszeresen – anyám valamelyik lapból tanulta annak elkészítését.)

A lényeg persze a kaland volt, miközben a több nyelven beszélő, intelligens világfi ügynök-Casanovától olyan bölcsességet tanulhattak a nézők például, hogy

a Riviéra kedvezőbb terep a szerelmeskedéshez, jobb a Côte d'Azur-ön kezdeni, mint a zürichi tó partján. Svájcnak sok előnye van, de összebújni Franciaországban lehet igazából.

Ő már csak tudta, hiszen az volt az ars poeticája, hogy „a flört művészete abban áll, hogy anélkül vetjük magunkat egy hölgy karjaiba, hogy kezét megkérnénk”.

A Nem kell mindig kaviár tehát egy NSZK-s gasztro-Bond-sztori volt, amelyből a magyar nézők ráláthattak valamennyire a nyugati luxusra is. A sorozat epizódjai mindig azzal zárultak, hogy Lieven felsóhajt: „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem...”. Ez a mondat a 80-as években szállóige lett Magyarországon is.

A Magyar Ifjúság egyébként egy 1982-es írásában párhuzamot vont a Nem kell mindig kaviár és Az Onedin család között. „Thomas Lieven ugyanis az elmúlt keddek bálványozott James Onedinjének fordított mása. Hős, akit nem az üzlet, hanem az élet érdekel. Aki nem hideg aggyal, de meleg ággyal dolgozik. Aki nem suta a nőkkel szemben, mert csiszolt modorú, nagyvonalú ügyeskedő. Kár, hogy önmagán kívül senkit nem szeret. Ebben a legrokonabb James-szel. …. Lieven eleganciája, sima modora mögött üresség és fantáziátlanság rejlik. A minta rossz. Úgy tetszik, korunk mégis nekik kedvez. Tétova, esendő, önmagukban kételkedő hús-vér hőseinknek elébe tolakodnak a Thomasok és a James-ek.”

Kórház a város szélén

„Kedd esténként, ha tetszik, ha nem, sorozatot nézünk. Gyönyörködünk Thomas Lieven kalandjaiban, és pártoljuk Onedin kapitányt, lelkesedünk Buddenbrook úr hideg agyáért, és odavagyunk esedékes hősünk kudarca miatt. Legújabb mézesmadzagunk azonban másféle szempontok alapján köttetett. A Kórház a város szélén című csehszlovák produkció kezdetben ismeretterjesztő sorozatnak tűnt fel. Később propagandafilmnek. Hadd lássuk, milyen nehéz az orvosok sorsa, nincs nyugtuk, kikapcsolódásuk szegényeknek, mindig csak a munka!” – kezdi igencsak lehúzó kritikáját a Magyar Ifjúság 1981-ben. Azt kifogásolja, hogy a sorozat ócska panelekre épít, a hivatástudatot komolyan vevő orvosra, a fiáért aggódó apára, a nőcsábász sebészre. Szerinte nem érdemes időt fecsérelni a sorozatra. (Mondjuk, más nem volt kedd eseténként – tesszük hozzá mi, mintegy 40 év múlva.)

A nézők természetesen nem értettek egyet ezzel sem. A csongrádi Varga Sándorné ezt szóvá is tette. Mint olvasói levelében írja, neki nagyon is tetszik a sorozat „Nem tudom, miért olyan hihetetlen, hogy a filmben szereplő orvos ilyen egyenes, tisztességes? Én már tapasztaltam, hogy ilyen lelkiismeretes orvosok is vannak. Lehet, hogy a cikkírónak nem volt még alkalma tapasztalni az orvosok hivatásszeretetét?”

A Kórház a város szélén volt a „cseh Vészhelyzet” a 70-es évekből, az első kórházas sorozat, amelyet a magyar nézők láthattak. A séma ugyanaz, mint a két évtizeddel későbbi amerikainak (vagy a német Klinikának), itt ugyan még Ladákat és Skoda-mentőautókat láthatunk, de a történet háttere az életekért küzdő kórház, a sorozat pedig természetesen elsősorban az orvosok, nővérek kapcsolatairól szólt már ekkor is. Van igazsága a fent idézett kritikusnak, valóban volt némi didaktikus íze a nem létező csehszlovák városban, Borban játszódó sorozatnak, de igazából jól kitalált karakterek viszik előre a sztorit. Balesetek, gyógyítások, szerelmek, balhék, kavarások az ápolónőkkel és a családdal, dráma, humor 13+7 részben.

Ahogy az első epizódban a cinikus, jó dumájú tapasztalt Štrosmajer doktor lefesti a fiatal, új kolléganőnek a stábot: „az osztályvezető egy vén szőrszálhasogató, én egy vén szamár, Blažej doktor az első perctől udvarolni fog magának, Cvach doktor meg olyan jó sebész, hogy a kiskutyám körmének ápolását se bíznám rá. De mindent összevéve világszínvonalú társaság vagyunk.” Ez a leírás persze sokat árnyalódik az epizódok során, de azért a nőcsábász Blažej tényleg mindenkinek udvarol, Cvach is inkább okoskodik, mint gyógyít. De Sova főorvosról például kiderül, hogy bölcs, jóindulatú, kiváló szakember, aki szerint „a sebészet csodálatos tulajdonsága, hogy az emberi testet nem csupán gyógyítja, hanem meg is változtatja kegyetlenül, visszavonhatatlanul. És ebben van a sebészet szépsége, de a veszélye is.”

Csehszlovákiában 1978 és 1981 között vetítették, majd egész Közép-Európában nagy sikernek örvendett a Kórház a város szélén. Magyarországon 1982-től láthattuk az első évadod. Igazi, mindennapi szocialista hősök kalandjain izgulhattak a szocialista mindennapok emberei.

A tavasz tizenhét pillanata

A 70-es években már volt alkalma a magyar nézőknek kémtörténetet nézni, de az egészen más volt természetesen, mint a fentebb bemutatott NSZK-s Nem kell mindig kaviár. A Julian Szemjonov regényéből készült A tavasz tizenhét pillanata, illetve annak a nácikhoz beépített szovjet ügynöke, Stirlitz azonban olyan népszerűségre tett szert, hogy egy egész viccműfajt teremtett.

„Stirlitz, mikor este átment a parkon, észrevette, hogy egy szempár figyeli.
– Müller – gondolta Stirlitz.
– Stirlitz – gondolta a bagoly.”

Köszönhető ez főleg annak, hogy a sorozatban néha egészen komikusan szájbarágós narráció tudatta a nézőkkel, hogyan kell értelmezni bizonyos jeleneteket, illetve a főszereplő fejében forgó gondolatokat is onnan tudtuk meg. („Stirlitz tudta”.)  Both Béla monoton hangú kommentárja a folyamatban lévő eseményeket is parodisztikus részletességgel ismertette. („Stirlitz 12 óra 3 perckor kilépett az épületből, és elindult a gépkocsija felé.”)

Az 1973-ban készült 12 részes szovjet tv-sorozat története 1945 tavaszán, a második világháború utolsó heteiben játszódik Berlinben. Főszereplője Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer (ezredes), a német hírszerzés magas rangú tisztje, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy valódi neve Makszim Makszimovics Iszajev, és a szovjet hírszerzés ezredese. Állítólag a KGB megrendelésére készítették a sorozatot, mert épp szebb színben szerették volna feltüntetni a szervezetet, de az biztos, hogy a szervezet akkori főnöke, Jurij Andropov cenzúrázta. Különlegessége az addigi szovjet háborús filmekhez képest, hogy itt nem ostobának mutatták be a náci vezetőket, hanem kifejezetten okosnak, határozottnak, és ezért veszélyesnek.

1973 augusztusában, a film legelső televíziós vetítéskor elnéptelenedett Moszkva, és az áramfogyasztás megnőtt, minden más jóformán megszűnt. Az orosz népnek akkor ott új hőse született, aki az elmúlt időkben sem veszített népszerűségéből. Brezsnyev éppúgy rajongott érte, mint a köznép, de még Putyin is azt mondta, hogy Stirlitz miatt választotta a hírszerzői pályát. Igaz sokan – főleg a veteránok – a sorozatot kritizálva azt emelték ki, hogy abból úgy tűnik, a háborút nem a katonák, hanem a nyakkendős ügynökök nyerték meg. (És ezekben a kritikákban van is valami, mert a film szerint Stirlitz gyakorlatilag egymaga akadályozta meg Krakkó elpusztítását, a német atombomba létrehozását, és az angolszász országok és a nácik különalkuját.)

Magyarországon is valóságos „popsztár” lett Stirlitzből egy évvel később, amikor 1974 októberében először felhangzott a Mikael Tariverdijev jellegzetes főcímzenéje. Milliók követték a rezzenéstelen arcú, mindig a lebukás szélén álló, de onnan mindig magát kimentő ügynököt. És ezúttal ideológiai problémák sem merülhettek fel a sorozattal kapcsolatban, sőt kritikát sem találtunk a korabeli sajtóban.

Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai

Ez volt az első német sci-fi tévéfilmsorozat. Hét részből áll, németországi premierje 1966. szeptember 17-én, a magyar 1968. február 3-án, szombaton volt. Frenetikus sikert aratott. A gyerekek a film főcímzenéjére még kis versikét is kitaláltak: „Felszállt az Orion, / benne McLane a parancsnok. / Zúgnak a harangok, / jönnek a piszkos varangyok.” E mellett a hétköznapi szóhasználatba is bevonultak a film olyan fogalmai, mint a megverselt varangyok (ezek voltak a korabeli Alienek), vagy az overkill (az űrhajóba épített szuperfegyver), a Pajtás újságban pedig képregény formájában is megjelent az Orion. Balatonszéplakon egy egész épületet formáltak az űrhajó alakjára. (Az egykori Press Club sajnos ma már nem áll.)

A sorozat nagyjából akkor indult, amikor Amerikában a Star Trek, mindössze kilenc nap eltéréssel, de ide természetesen a német sci-fi, vagy ahogy a korabeli újságok írták, a „fantasztikus krimi” ért el először. Gondoljunk csak bele, ezek a sorozatok az űrhajózás aranykorában készültek, az űrben már jártunk, de a Holdon még például nem, nagyon foglalkoztatta akkoriban ez mindenütt az embereket (nem beszélve az amerikai és szovjet politikusokat és tudósokat, akik épp az űrversenyt járatták akkoriban csúcsra, mintegy a hidegháború mellékes játszótereként).

Az Orion története körülbelül 3000-ben játszódik, amikor a Föld lakossága már egyetlen közösséget alkot, amelyet a világkormány irányít. A bolygóközi űrflotta egyik legjobb hajója az Orion űrcirkáló, amelynek ötfős személyzete, Cliff Allister McLane parancsnok vezetésével számos bátor akciójuk ellensúlyozásaként hasonlóan számos magánakciót, szabályszegést, fegyelmezetlenséget tudhat már maga mögött. A flotta vezérkara megelégeli a dolgot, és büntetésül három évre közönséges járőrszolgálatra osztják be az Oriont. Azért, hogy a további kilengéseket megakadályozzák, a hajóra vezénylik a Biztonsági Szolgálat tisztjét, Tamara Jagellovsk hadnagyot, és felhatalmazzák „alfa-parancs” kiadására, tehát a parancsnok utasítására is a szükséges esetekben. Első büntetés-útján az Orion idegen lényekkel (varangyokkal) találkozik, és veszélyes háború alakul ki közöttük.

A Jelenkor egyik 1968-ban megjelent számának a kritikusa szerint az Orion legfőbb szereplői a döntő pillanatokban olyan ideológiát testesítenek meg, „amelyben nem volt túl nehéz fölfedezni a revansizmus ideológiájával helyenként gyanúsan rokon eszmei elemeket”, ezért arra szólítja fel a hazai szakembereket, hogy okulva a sikerből, el kellene gondolkodniuk „egy magyarosan, pestiesen szellemes űr-krimi sorozat lehetőségén”, természetesen „tisztább és messze szimpatikusabb ideológiával” megtöltve.

A sorozat párbeszédei, az alapszituációban rejlő feszültség (a saját feje után menő, újszerű megoldásairól és ezért a szabályokat is kreatívan alkalmazó parancsnok és a központ merevségét megtestesítő felügyelőtiszt közötti konfliktus) kifejezetten izgalmasan volt kidolgozva, annyira, hogy még ma is élvezetes a történetvezetés.

A látvány pedig maga a retró. Mára megmosolyogtató, ám mindenképp emlékezetes az űrhajó alufóliás dizájnja, a fura ruhák, vagy épp a futurisztikusnak vélt béna táncok, a tengerből kiemelkedő Orion kezdetleges trükkfelvételei, nem beszélve a vállfaszerű lézerpisztolyokról és (főleg) a műszerfalba applikált vasalóról. (Ennél gagyibb világot csak kicsit később Rajnai András rendezte Pirx pilóta kalandjai vonultatott fel a kenyérkosár-űrállomással és kávéfőző-űrhajóval.)