„Diktátorok vagyunk az alatt a pár hét alatt, amíg filmet csinálunk, de csak addig” – Száz éve született Jancsó Miklós

Isza Ferenc / AFP

"Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően sajátjaként emlegette. Népiesek tették volna meg magától értetődően lobogójuknak, erre – mintha! – választotta volna az urbánusokat. Magától értetődően keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni annak idején a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán magától értetődő helye lett volna a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, magától értetődő helye az européer közép zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon. Ő udvariasan beintett. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. És mindig akkor, amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná a diadalkaput” – írja Jancsó Miklósról a munkásságával foglalkozó, azóta már megszűnt jancso.film.hu.

Sajátos, de számára magától értetődő, az állandó szabadságágyból eredő kívülállása ellenére (vagy épp azért) állandóan körülvette, követte egy népes, lelkes, baráti-művészi társaság. Egyik kedvenc színésze, több filmjének a főszereplője, Cserhalmi György úgy fogalmazott, hogy olyan mester volt, „akit a rendszer szemében mindenféle gyanús elemek vettek körül, és ő odacsábított minket.

Egyszerűen jó volt vele lenni. Mindenhol máshol szar volt.

Elsőként azt tanulták meg tőle – mondja Cserhalmi –, hogy „mi a szabadság, vagy minek kéne lennie”.

Isza Ferenc / AFP

Az idei Budapesti Őszi Fesztivál Jancsó-emlékesttel nyitott, amelyen kései filmjeinek állandó zenész-szereplője, Lovasi András is azt fejtegette, hogy a rendező körül ott lebegett a szabadságnak valamiféle lehetősége: „remény, hogy az élet, még abban a rendszerben is, lehet egy klassz dolog.” Müller Péter Sziámi ugyanitt azt emelte ki, hogy sok fiatalembert ismert és ismer, de Jancsó Miklós volt élete végéig a legfiatalabb ember, akivel valaha találkozott. Minden megszólaló méltatta Jancsó bölcsességét, humorát, azt, hogy valamiféle hipnotikus hatást gyakorolt a környezetére.  

Aczéli zöld út

Az ország és a világ pedig – ahogy Cserhalmi György is fogalmazott – a Jancsó-filmekből tanulta meg, milyennek kéne lennie a szabadságnak, vagy hogy milyen is a szabadság hiánya, az elnyomás. Hogy ezt, néhány évvel az 1956-os forradalom vérbefojtása után miért is engedte meg neki és más filmeseknek a hatalom, arról ő maga fejtette ki gondolatait egy ízben Bacsó Péternek.

Úgy vélte, Aczél Györgyék találták ki 1962 után, amikor a rendszer már „kezdte magát valamennyire konszolidálni, és megpróbálta véres kezeit valamennyire megmosni a patakban, hogy jót tenne a közhangulatnak egy kulturális vagy egy kvázi kulturális háttér”. És ebben tehet nagy szolgálatot a film. „Tehát Aczél ötletének köszönhetően legalább húsz éven keresztül alapjában azt csinálhattuk, amit akartunk. Néhány dolgot mi magunk is tudtunk, hogy nem lehet kimondani. Nem lehetett kimondani azt, hogy ruszkik haza! Nem lehetett kimondani azt, hogy 56 forradalom volt és nem ellenforradalom. Ha mindezt az ember akceptálta, akkor szabadon dolgozhatott” – magyarázta Jancsó.

Mafilm / AFP

Így aztán aczéli szabadutat kapott a magyarság sorskérdéseivel foglakozó második filmje, az Oldás és kötés, amelyben már azt próbálta nyomozni, hogy mi szükséges ahhoz, hogy végre a magyar nép „felnőtté váljék, és Európává legyen a magyar ugar”. Vagy a következő, az igazi nagy áttörést hozó (máig az egyik legfontosabb magyar filmnek tartott, a hvg.hu 2021-ben összeállított listáján is második helyezett) Szegénylegények, amely hiába szól a felszínen a 19. századi betyárokról, nem az ő történetük, hanem egy fájdalmas, letaglózó, gyomorba vágó, kiábrándító és nagyon okos tanmese szűkebben a Rákosi- és a Kádár-korról, tágabban pedig az önkényuralomról általában.

Hasonló témákat feszegettek a további alkotások is, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás és a Fényes szelek és a többi film.

A jancsói költői filmnyelv prózai okai

Közben pedig kialakult az a sajátos formanyelv, szimbólumrendszer, amelyről mindenki, egy pillanat alatt beazonosítja az egész világon a Jancsó-filmeket. Olyan elemekkel írhatjuk ezt le, mint a vágás nélküli hosszú snittek, a történelem színpadaként működő tágas, természetes díszletek, leginkább a végtelen puszta (a Csillagosok, katonákban az orosz sztyeppe), vagy az allegorikus motívumok, amelyeket könyvtárnyi kötet próbál azóta is értelmezni: a lovak, a víz, a füst, és mindenekelőtt a filmekben rendre feltűnő meztelen nők.

Mafilm / AFP

Jancsó egy interjúban elmesélte, voltak ám prózai okai is a legtöbb stílusjegyévé vált újításának. A hosszú snitteket például azért találták ki – mondta 2010-ben az fn.hu-nak – mert így nehéz lett volna a jeleneteket cenzúrázni, hiszen abból nem lehetett volna kivágni részeket. De volt egy másik oka is ennek. „Az ember meg van verve azzal, hogy »valakinek« hiszi magát. Valaki pedig attól lesz, hogy mást csinál, mint a többiek, hogy fölfigyeljenek rá. Hernádi Gyulával sokat gondolkoztunk, mi lehet az, amitől érdekesebb lenne a filmünk. Elkezdtük figyelni a nagy mesterek filmjeit. Akkoriban még mindig a klasszikus montázst használták a filmesek. Talán Antonionit kivéve, ha nem is olyan »koreografált mutatványokat«, mint én, de alkalmazott hosszú snitteket. Akkor jöttünk rá arra is, hogy Magyarországon nincs tenger, nincs hegy, de a hatalmas síkság érdekes és egzotikus lehet a filmben. Kialakult hát a síkságon játszódó, hosszú snittekkel operáló stílusunk. A kamera leállása nélkül felvett, akár több mint tízperces jeleneteket mellesleg valóban nehéz (de nem lehetetlen) cenzúrázni, megvágni. És még egy előnye volt. Így gyorsabban lehet dolgozni. Egy egész nap készítettünk ugyan elő egy-egy ilyen felvételt, de alkonyat előtt meg tudtuk csinálni.”

A meztelen nők szerepeltetésébe az esztéták az ártatlanságot, a kiszolgáltatottságot látták bele, nem véletlenül, de ennek is van egy sokkal egyszerűbb jancsói magyarázata. Akkori felelége, Mészáros Márta piszkálta azzal, hogy a filmjeiben nincs női főszereplő. „Mondtuk neki, hogy jó, akkor a következő filmben lesz. Sőt, nemcsak, hogy lesz, de sok meztelen nő lesz” – mesélte Jancsó. Ehhez még másutt (például Hernádi Gyula pikáns és hírhedt, 80-as évek végi bestsellerének, a Jancsó Miklós szeretőinek az előszavában) azt is hozzáteszi, hogy ő gyerekként sokat élt románok közt falun és kisvárosban is, ahol a meztelenség nem volt erotika. „Tehát, ha lementünk az Oltra fürödni, akkor a román értelmiségiek, fiúk és lányok, de a parasztok is minden további nélkül meztelenre vetkőzve fürödtek… Szóval ez számomra nem volt akkora különlegesség, mint ahogyan ezt itt látják.”

Mafilm / AFP

Mindenesetre a 70-es évekre ezekkel a filmekkel a háta mögött Jancsó az európai film egyik meghatározó alakjává vált. Filmjeit sorra hívta meg a cannes-i fesztivál (Még kér a nép, Szerelmem, Elektra, Magánbűnök, közerkölcsök, Magyar rapszódia). Közben évekig Olaszországba költözött egy szerelem miatt. A cannes-i rendezői díjas Még kér a nép ötlete is ott fogant: „Ott jöttem rá, hogy rohadtabb dolgot, mint a korai, gyilkos kapitalizmus, a föld nem hord a hátán. Pontosan fedi a valóságot az a mondás, hogy a tulajdon lopás. A politika pedig nem más, mint az a lehetőség, hogy belekerülj abba a körbe, amelyiknek módja van lopni. A Még kér a nép ebből a felismerésből született.”

Hazatérése után új alkotói korszak kezdődött művészetében, a nehezen megfejthető képi nyelvrendszert alkalmazó Szörnyek évadja, a Jézus Krisztus horoszkópja, a Kék Duna keringő is a magyar jelent boncolgatta. Továbbra is magától értetődően a nemzetközi élmezőnybe tartozott, volt berlini (A hajnal), velencei (Szörnyek évadja) bemutatója is.

Marháskodások Kapával és Pepével

Marcello Mencarini / Leemage / AFP

A kilencvenes évek közepétől művészete ismét megújult, a „Kapa-Pepe”-filmekben a bohóctréfa, a blődli eszközeivel dolgozott, a beállítások is megrövidültek. Ezeket az alkotásait ő egyébként „kis marháskodásnak” nevezte, ugyanakkor egy új réteget szólított meg ezekkel a filmekkel, sőt egyes jelenetei az internet megjelenésével mémként terjednek ma is a fiatalok között. Nem mellesleg ezekben is a magyar valóságot mutatta be sajátos, torz tükörben. A Mucsi Zoltán–Scherer Péter-duóra épített filmekben ráadásul olyan kortárs underground zenészeket mutat be, épít be a sztoriba, mint például Lovasi András vagy a Bëlga együttes.

Az első ilyen filmje a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten volt. Mint egy 2004-es interjúban Báron Györgynek elmondta, e filmre két barátja adott pénzt ajándékba, a nevük elhallgatását kérve, akik a kilencvenes években milliomosok lettek. ("Megkérdeztem tőlük, miért csináljátok ezt. Mi rajtad nőttünk fel, válaszolták. És most van pénzünk, s azt gondoltuk, ez rajtad segít.") Ennek a végén Lovasi Zár az égbolt című dalára, amelyet a rendező kedvéért lecsupaszított, egy szál gitáros változatban újra felvett a Kispál és a borz („költő vagy ba*meg, és nem értem a szöveget” – fedte/dicsérte meg Lovasit), gyakorlatilag Jancsó szimbolikusan bemutatja saját halálát.

De aztán – ahogy Scherer Péter a szeptember 26-i Jancsó-emlékműsorban elárulta – mintegy fricskaként, azért sem ezzel zárta az életművét: csinált még két Kapa–Pepe-részt. Majd miután azt mondták, milyen szép trilógiát készített, csinált még egy részt, meg még kettőt. Összesen hat Kapa–Pepe-film készült. Utolsó filmjét, a keserűen ironikus – a korai és az utolsó korszakának filmjeinek stílusát keverő – Oda az igazságot a 2010-es filmszemlén mutatták be, ezt tekinthetjük életműzárónak, bár a következő évben közreműködött még a Magyarország 2011 című, 11 rendező által jegyzett szkeccsfilmben is.

Fortepan / Bauer Sándor

Akkoriban Jancsó már nem érezte érvényes megszólalási formának a filmet: „A mozifilm arra készült, hogy tele legyen a háromszáz fős nézőtér. Most hárman ülnek bent, az már nem mozi többet. Régebben, amikor mi kezdtünk, akkor ez egy különös dolog volt, mert kevesen csinálták. Ma már egy kis kamerával meg tudsz csinálni bármit. Felveszed azt, ami történik. Az már mozi. Astruc mondta, hogy a film akkor lesz művészet, ha a kamera olyan lesz, mint a töltőtoll. És most már olyan. Mondjuk a töltőtoll is hiába volt, mert nem tudott mindenki József Attila lenni.”

Az biztos, hogy a Jancsó-életmű ma is az egyik legismertebb magyar kulturális termék a világon. Formanyelvét olyan alkotók tekintik kiindulási pontnak, mint Martin Scorsese, Guillermo del Toro, Michael Haneke, vagy éppen Tarr Béla, művészetét tanítják a világ összes filmes egyetemén.

Az ősbűn

A mostani jubileumi évről nagyon sok helyen megemlékeznek. Itthon a Budapesti Őszi Fesztivál nyitóestje is rá emlékezett, ötnapos fesztivállal készül a FreeSZFE, megnyílt egy fotókiállítás, számos lap emlékezik meg az évfordulóról (ezek között kiemelkedik a Filmtett, fentebb általunk is idézett interjúsorozata), a kormányzati oldalról viszont nem várható túl sok minden e téren. Jancsónak ugyanis volt egy ősbűne a szemükben: kiállt többször az SZDSZ mellett, sőt annak országos listáján is szerepelt. És későbbi megnyilatkozásaiban sem rejtette véleményét véka alá Orbán Viktorról sem.

„A művészetben az egyéniség nem bántó, sőt. Amikor a politikában jön elő – nem akarom én Orbán Viktort bántani, de amikor az egyénisége rányomja a bélyegét az országra –, már nem biztos, hogy jó. Mi diktátorok vagyunk az alatt a pár hét alatt, amíg filmet csinálunk, de csak addig" – mondta például a hvg.hu-nak Jancsó Miklós 2012-ben.

Pataky Zsolt

A kétszeres Kossuth-díjas, cannes-i életműdíjas, világszerte elismert magyar filmművész, Budapest díszpolgára 2014. februári halála után is csak három nappal adott ki egy száraz közleményt a kormány, miután az egész világ már méltatta, ünnepelte, megemlékezett róla.

Erre persze ő csak legyintene. Scherer Péter mesélte, hogy ha megkérdezték tőle, „Hogy vagy, Miki bácsi?”, ő csak annyit mondott: „B*szok én ezeknek sz*rul lenni!”

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: