Mint a súlyos baleset helyszínén maradt vértócsa alvadása, olyan az új Batman: sűrű, sötét és szinte fáj nézni.

A különbség csak az, hogy ez közben nagyon jó is. Megvan benne a legtöbb dolog, ami egy képregényen alapuló szuperhősfilmhez feltétlenül szükséges – bár távolról sem ez benne a legfontosabb, sőt –, mégis, semmi sem igaz rá kevésbé, mint hogy ez is egy újabb, soha véget nem érő, csiricsáré digitális trükkhalmaz lenne. A Batmannek kevés köze van a DC képregényfilm-stúdió olyan utóbbi filmjeihez, mint Az Igazság Ligája, Az öngyilkos osztag vagy a Wonder Woman, ez a film inkább olyan, mintha a 2019-es, minden porcikájában formabontó, ízig-vérig szerzői filmes, depressziós Joker folytatása vagy testvérfilmje lenne. Vagy egy kiábrándult bűnfilm a negyvenes évekből, csak furább jelmezekkel.

Warner Bros. Ent.

Persze megvannak benne a szuperhősfilmek kötelező elemei, de amitől olyan jó, az pont a megszokott sablonok elhagyása, kiforgatása, vagy minimum új szemszögből ábrázolása, legyen szó akár olyan „elméleti” kérdésekről, mint az erkölcsök, netán olyan gyakorlatiakról, mint a képi és technikai megvalósítás. Matt Reeves rendezése ugyanis a szó klasszikus értelmében vett filmkészítői mesterkurzus, amely ráadásul úgy tud újat mutatni a maga témájában, hogy tisztában van a „blockbusteresebb” filmiskola híveinek elvárásaival is, és remekül játszik velük. Erre a legjobb példa a címszereplő képregény- és filmrajongók számára legendás és ikonikus járműve, a Batmobil első megjelenése. Ez az egy jelenet tulajdonképpen mindent elmond a filmről.

A Batman-filmek készítőinek jól bevált – és jól elkoptatott – szokása, hogy alaposan bemutatják a milliárdos szuperhős arzenáljának trükkösebbnél trükkösebb darabjait, őrületes fegyverektől falmászó pókautókig, de úgy, hogy lehetőleg minden negyedórára jusson egy újabb belőlük. Ehhez képest itt a film feléig csak a háttérben látszik néha, hogy Bruce Wayne valami autót szerelget, majd az egyik feszült jelenetben egyszer csak feldübörög a háttérben egy épp beinduló robbanómotor, mint egy bulldog, ha észrevette, hogy betörő van a kertben, aztán kigyúl előbb egy, majd még egy és még egy fény, miközben a mozi hangrendszerén már körbevesz a dübörgés, és csak ezután tűnik elő a sötétből az egyébként korántsem modern, high-tech, sokkal inkább steampunk Batmobil, hogy aztán újabb és újabb, szokatlan szögekből – a kerék mellé szerelt kamera látószögéből, a feje tetejére állt autóban rekedt szereplő nézőpontjából – nézhessük végig a denevérautó nagyjelenetét.

Matt Reeves mindent elvesz, amit ez a műfaj adni szokott a rajongóknak, de úgy, hogy közben mégis mindent megad nekik.

(Az már csak érdekesség, hogy ezt a dramaturgiát – hogy sokáig legfeljebb csak beszélnek valami fontosról, ami csak akkor tűnik fel, amikor már a tetőfokára hágott a várakozás – a Tartuffe szerzőjéhez, Molière-hez szokták kötni, márpedig ő nem épp az az író, akinek a neve sok szuperhősfilm kapcsán fel szokott merülni.)

Warner Bros. Ent.

Az egész film olyan profi és izgalmas, mint ez a szekvenciája. Reeves pontosan tudja, hogyan fokozza a végletekig a hatást, és azt is, hogyan ne váljon mégse hatásvadásszá: szinte minden jelenetben van valami, akár csak egy hangeffekt, akár egy vizuális inger, egy adag jól kimért suspense vagy valami nagyon cool ötlet, amitől az ember csettinteni akarna, ha nem markolná a moziszék karfáját. Technikai értelemben olyan tökéletes jelenetek vannak a filmben, amelyektől minden valamirevaló filmrajongót törvényszerűen kiráz a hideg, még akkor is, ha amúgy utálja a szuperhősfilmeket: amikor Batman repül, de a legkevésbé sem szupererő, hanem egy wingsuit (egyfajta ejtőernyőhöz hasonló sportruházat) segítségével, és mi mindezt szubjektív kameraállásból látjuk; amikor csak a fel-felvillanó torkolattűz világít meg egy koromsötétben játszódó akciójelenetet; amikor Batman és a film másik főhőse, Macskanő a hasonló filmek szabályainak megfelelően szeretkeznek, csak épp ők ezt valójában nem teszik meg: az a jelenet, amelyben ketten, két motorral, ráérősen előzgetik egymást vagy haladnak egymás mellett, hogy végül a két egymás mellé felzárkózó féklámpa kiadjon egy izzó szempárt, ezerszer érzékibb, mint amilyen egy újabb menetrend szerinti, semmitmondó szexjelenet lenne.

És akkor minderre rájön további hatásfokozásként Michael Giacchino mesteri zenéje, amely egy egészen nyugtalanító és magával ragadó alapdallamra, máskor meg a Nirvana Something in the Way című dalára épül.

De lélektanilag és hangulatában is épp ilyen formabontó ez a Batman, amely egyébként nem is akciófilm, inkább nyomozós thriller (meglepően nagy mértékben idézi meg a Hetedik című klasszikust, részleteiben is, de egy végső csavarral már letagadhatatlanul). A Rébusz nevű sorozatgyilkos egymás után öli meg a korrupció mocsarában már majdnem teljesen elsüllyedt Gotham legfontosabb közszereplőit, a tetthelyeken Batmannek szóló rejtvényeket hagy, és közben minél nagyobb nyilvánosság előtt igyekszik indokoltnak nevezni a tetteit, mondván, áldozatai mind velejéig tisztességtelen emberek.

Matt Reeves világa már hihetetlenül távol áll attól a megszokott kétosztatú világképtől, amelyet anno a Star Wars fogalmazott meg a legélesebben: hogy muszáj választani a sötét és a jó oldal között, miközben végig vigyázni kell arra, hogy egy pillanatig se inogjunk meg a jóságban, mert akkor máris elnyel a sötét oldal. Sőt ez a Batman már az újhullámos szuperhősfilmeket is meghaladja, amelyekben a még mindig egyértelműen pozitív főhősök már saját belső démonaikkal is küzdöttek.

Warner Bros. Ent.

Ez a Batman sokszor egyáltalán nem vigyáz a látszatra, súlyos dühkezelési problémái vannak, bosszút esküszik és haragból cselekszik, hagyja magában áradni a gyűlöletet. És már a korábbi filmekben megszokott Bruce Wayne-szál is eltűnt: ez a főhős már nem egy jóságos filantróp, aki csak éjjel húz denevérjelmezt az önbíráskodáshoz, nappal viszont a pénzével és hatalmával tesz a város felvirágoztatásáért. Nem: ez a Bruce már a legkisebb „civil” ügyeire sem hajlandó időt szánni, és a polgármesterjelölt epésen tesz megjegyzést arra, hogy mesés vagyon ide vagy oda, semmit nem tesz a városért. Ez a Batman egy kiábrándult, vélhetően depressziós ember, aki végső soron egyértelműen jót akar ugyan – csökkenteni a bűnözést egy élhetetlen városban –, aki nem öl, csak üt, de nagyon távol áll a szerethető példakép szerepétől, egy lépéssel még az eddigi legkomorabb szuperhőstől is mélyebben az árnyékban.

De Reeves még a „szuperhős” szót is elviszi a határig: nemcsak a szokottnál kevesebb a kütyü, nemcsak a steampunk esztétika van jelen végig a filmben (még a denevérálarc is egyszerű bőrmaszk, amiben amúgy semmiből nem áll felismerni a viselőjét, de spongyát rá), de az is feltűnő, hogy mennyire sebezhető ez a karakter. Az őt egyébként meglehetősen egydimenziósan, de kétségkívül a lehető legjobb egy dimenziót megtalálva, egy darab elborult pillantás segítségével megjelenítő Robert Pattinson teste folyamatosan tele van sebhelyekkel, zúzódásokkal, horzsolásokkal, sárral, még a maszk alá felvitt fekete festék is elmosódik az arcán, a Batmobillal nem tud minden tereptárgyat kikerülni, a repülés végén nem sikerül a landolás, és bár golyóálló a ruhája, még így is padlóra tudják küldeni a támadói, sőt kis híján ennél is durvább helyzetbe kerül, és nem rajta múlik, hogy ez nem történik meg.

Ez egy annyira emberközeli szuperhősfilm, amennyire szuperhősfilm csak az lehet, sőt egy kicsit még annál is jobban.

Warner Bros. Ent.

Épp ezért van, hogy végül kifejezetten nehéz lesz nézni, a szónak abban az értelmében, ahogy egy túlságosan fájdalmas területekre hatoló művészfilmet is nehéz. Mert nemcsak a főhős, hanem a főgonosz is ugyanilyen emberközeli, és itt nem elsősorban Paul Dano zseniálisan kicsavart, pár perc alatt az őrület millió árnyalatát bemutatni képes játékáról van szó, hanem a neki írt szerepről. Ebben a filmben ugyanis nem dimenziókapukon át a Földre érkezett, színes lények, és nem is elnagyolt, az egész bolygót megsemmisíteni akaró szupergonoszok állnak szemben Batmannel és Zoë Kravitz kamaszosan forrófejű, macskamódra öntudatos Macskanőjével, hanem egy egyszerű terrorista, aki pont olyan módszerekkel, közösségi médiás hergeléssel és fake news-zal veszi rá a híveit a merényletekre, amihez elég elmenniük egy vadászboltba, ahogyan az különösebb gond nélkül elképzelhető lenne 2022-ben a világ bármely országában. (Pláne, ahol legális a fegyvertartás.) Ráadásul egyrészt a film általános földközelisége miatt, másrészt azért, mert Reeves, úgy tűnik, nagyon tud rendezni, ez a terrorjelenet is olyan valószerű, hogy úgy kell magunkra szólni: nem, ez nem a híradó valamelyik távoli vagy akár közeli országból.

Mindezek pedig – a tökéletes feszültségteremtés, Greig Fraser tökéletesen komponált, noiros képei, a hihetetlenül ötletes és váratlan megoldások, a hatáskeltő mechanizmusok ennyire precíz ismerete és elegáns használata, az egyszerű sablonok látványos és okos elutasítása – annyira sokat adnak, hogy az már nem is igazán számít mellette, hogy a film más fontos részei igazából nem is sikerültek olyan jól. A nyomozás, ami mégiscsak a háromórás film fő cselekménye, valójában teljesen érdektelen: hamar egyértelművé válik, hogy az áldozatok mindegyike egyformán erkölcstelen, aljas alak, igazából tök mindegy, melyikük a vezérseggfej, aki összefogja a szálakat. És noha a filmes előzményeket és filozófiát tekintve érdekes Pattinson Batmanjének búskomor neurózisa, a film valójában nemigen veszteget szót arra, hogy komolyabb lélekrajzot teremtsen a főhősének, és annál a tőmondatos indoklásnál többet tudjunk meg róla, hogy a sok bűnözés és az árvasága miatt olyan nehéz neki. De hogy teljes legyen a kép, hozzá kell tenni, hogy a hosszú nyomozás után a forgatókönyv előáll pár olyan meglepetéssel, ami ezt a szálat is mérhetetlenül érdekessé tudja tenni, legalább a végére.

Warner Bros. Ent.

Ironikus az a paradoxon, hogy a szuperhősfilmek korában, amikor sokan hajlamosak épp ennek a műfajnak megelőlegezni a felelősséget a filmművészet végső hanyatlásáért, az ötlettelenség és az ipari futószalagok térhódításáért, épp egy szuperhősfilm az, ami megmutatja, így is lehet filmezni, így is lehet milliókat érdeklő tömegfilmet készíteni. A Batman mind a három órája lenyűgöző, a lehető legnagyobb vászonra kívánkozó, székbe szögező moziélmény.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: