szerző:
Kovács Bálint
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nemigen történt még olyan az amerikai filmiparban, mint most: a rajongók kitartó követelésének engedve készítettek egy teljesen új verziót a filmből, amelyet mindenki utált. Batman, Superman és a többi szuperhős összefogtak, hogy megmentsék a világot, de az igazán meglepő az, hogy ki lett az áldozat.

Az Igazság Ligája rendezői változata a bizonyíték arra, hogy Robin Hoodnak nem volt igaza.

Pedig Robin Hood most először nyert igazán nagyot az új Hollywoodban, ahol gonosz pénzemberek, lelketlen producerek, kegyetlen menedzserek és könyörtelen stúdióvezetők uralkodnak a szegény, elnyomott művészek felett, és csak a profit számít, nem a tehetség. Hát Zack Snyder és a tehetség hűséges rajongói most győzedelmeskedtek, halleluja: több év kitartó zsorválásával kiénekeltek a Gonosz Stúdió zsebéből 70 millió dollárt, és elkészült a nagy mű, igen, amely a négy éve a mozikba kerülő Az Igazság Ligájához képest hamisítatlanul csakis azt tartalmazza, amit a rendező szeretett volna, hogy tartalmazzon. Márpedig ilyen eddig nemigen volt a modern hollywoodi filmtörténetben.

©

Legalábbis ez a rajongók, és minden bizonnyal a rendező Zack Snyder narratívája, ami nagyon jól is hangzik: jött a filmipari Robin Hood, és megtanította kesztyűbe dudálni a stúdiókat, a nép pedig megkapta, ami jár neki, mégpedig kompromisszumok nélkül. Ha azonban az ember végignézi a négy óra két perces szuperhősfilmet, amelynek a hossza már eleve totális gátlástalanságra enged következtetni, azonnal elkezdi kapiskálni, miért is olyan szigorúak a producerek, miért is ragaszkodnak annyira az utolsó vágás jogához, és miért nem baj, ha tényleg van kontroll egyes rendezők felett. Az már más kérdés, hogy Az Igazság Ligájából speciel az a verzió is csapnivalóan rossz volt, amit a rendező ellenében hoztak össze, szóval valószínűleg egyik verzió sem igaz, sem Robin Hoodé, sem a stúdióké.

Ez egy igazi lose-lose szituáció: a kecske is rosszul járt, de a káposzta is elfogyott.

Hozzá kell tenni, Az Igazság Ligája esete alapvetően azért más, mint sok más olyan produkcióé, ahol egy keménykezű producer akar dönteni mindenről, mint a Star Wars- vagy a James Bond-filmek esetében. Itt szomorúbb a történet: Zack Snyder lánya a forgatás idején öngyilkos lett, így Snyder kiszállt a produkcióból, hogy megbirkózzon a gyásszal és a családjával lehessen, a stúdió pedig felkérte Joss Whedont (akiről egyébként már évek óta lehetett tudni, hogy megalázóan és elviselhetetlenül bánik a női beosztottaival, csak ez akkoriban senkit nem érdekelt), hogy fejezze be helyette a filmet. Viszont nem lehet azt mondani, hogy a gyártó Warner Bros. ne ugrott volna rá örömmel a helyzetre: ha már így alakult, beleírattak az eredetileg sötétebb hangvételű filmbe egy csomó humort (elnézést, inkább „humort”, látva a végeredményt), és jócskán meghúzták a játékidőt is. Micsoda dolog, lehetett mondani akkor, nem tudva, milyen lenne a végeredmény, ha ez nem történik meg.

©

A rajongók kitartó követelőzésének engedve, és nyilván a streaming felfutása miatt ugyanis végül engedett a stúdió, és Snyder újra elkészíthette a filmet, mert egy ilyen tomboló CGI-orgia esetében nem csak annyiról van szó, hogy a rendező előveszi a tekercseket, és egy vágóval újra egymás után illeszti a képkockákat. Ehelyett hihetetlen mennyiségű új trükkjelenet készült, új jeleneteket vettek fel, azaz mind az utómunka mennyisége, mind a 70 milliós költségvetés nagyjából megegyezett egy nulláról elkészített új filmével (illetve persze ennél sokkal, de sokkal olcsóbb új filmek is készülnek).

És hogy mi hiányzik belőle? Egy kis humor, meg hogy alaposan megvágják. Meg némi tehetség, mert hát nincs nagyobb önámítás annál, mint azt mondani, a nézhetetlenül rossz Batman Superman ellent vagy Az acélembert rendező Zack Snyder amúgy istenáldotta tehetség lenne, csak hát a gonosz stúdióvezetők, satöbbi, lásd, mint fent.

Az Igazság Ligája rendezői változatára két állítás is igaz: hogy sokkal jobb, mint az eredeti verzió, és hogy sokkal rosszabb, mint bármilyen jó film.

Amihez azért hozzá kell tenni a miheztartás végett, hogy az eredeti verziónál valamivel még a Szárad a festék című brit film is jobb, amelyen 10 órán és 7 percen keresztül az látható, hogy a falon szárad a festék, és amelyet azért készített el a rendezője, Charlie Lyne, hogy kiszúrjon a korhatárbizottsággal, amelynek kötelező végignéznie minden elkészült filmet. Na, tessék, máris itt egy elvitathatatlan pozitívum Az Igazság Ligája rendezői változatáról: sokkal, de sokkal jobb, mint a Szárad a festék!

©

A rajongók által haverilag csak Snyder Cutnak nevezett film pont olyan, mint bármelyik, semennyire sem innovatív, tizenkettő-egy-tucat szuperhősfilm, csak hosszabb, unalmasabb, és sokkal komolyabban veszi magát. Egyedül Flashnek (Ezra Miller) jutott pár poénos beszólás, mindenki más olyan mélyen meg van győződve saját jelentőségéről, hogy szinte behorpad a homlokuk a koncentrációtól, ami azért különösen zavaró, mert amúgy úgy játszanak, mint egy némafilm szereplői, vicsorgással kifejezve az erőkifejtést, homlokráncolással a gondolkodást, összehúzott szemekkel a gyanakvást, artikulálatlan üvöltéssel a fájdalmat és így tovább, amit viszont lehetetlen akár csak fele annyira is komolyan venni, mint ahogy ők teszik. Mindehhez pedig úgy beszélnek, mint a gyerekek, akik az óvodaudvaron Batmant és Supermant utánozzák: elmélyített hangon, rekedtesen, alighanem Nagyon Férfiasnak és Némiképp Rejtélyesnek szánva mindezt, legyen szó akár Ben Affleckről (Batman), Jason Momoáról (Aquaman) vagy Ray Fisherről (Cyborg). Csak Henry Cavillre (Superman) nem igaz mindez, mert neki egészen pontosan egy darab arckifejezése figyelhető meg az egész film alatt, név szerint a „távolba révedek, valahová a kamera mögé”, amire lehetne azt mondani, hogy üdítő változatosságot jelent, de ez nem igaz.

A filmről nem lehet több jót elmondani, mint hogy annak rendje és módja szerint felvezeti a szuperhősfilmek unásig ismert sablonjait: tény, hogy nem hemzseg dramaturgiai hibáktól, elkenésektől, marhaságoktól és a többi olyasmitől, amitől az eredeti verzió annyira rossz volt. Egy másik világból egy főgonosz érkezett a Földre, akinek semmi más vágya nincs, mint sötétségbe borítani a Földet, és hogy ezt megakadályozzák, a jó szuperhősöknek össze kell fogniuk, amihez eleinte csak keveseknek van kedve, arról már nem is beszélve, hogy egyikük halott. Természetesen a legelső perctől fogva egyértelmű, hogy végül

  • mindenki benne lesz az összefogásban,
  • a csapat nem fog semmilyen komoly veszteséget elszenvedni, maximum egy mellékszereplő lehet áldozat,
  • és végül a jók fognak diadalmaskodni.

Kockázatos állítás, de a DC-képregényfilmek konkurense, a Marvel talán azért is sikeresebb, mert ők legutóbb hajlandóak voltak némi kockázatot vállalni egyes főszereplőik halálával – hát ehhez képest Az Igazság Ligájában még azt is feltámasztják, aki már meghalt. Ebben a filmben meg sem próbál senki úgy tenni, mintha nem lenne minden tök egyértelműen lejátszva előre: a négyórás játékidőt sok mindenre használja Snyder, de arra nem, hogy az emberi döntéshelyzeteket jobban kifejtse. Elsőre a legtöbb szuperhős nemet mond arra, hogy összefogjon a többiekkel, ám ilyenkor mindig jön valaki, aki nagyjából harminc másodperc alatt mond valami olyasmit, hogy „de ez a jó döntés, a halott anyád is ezt akarná”, és akkor az illető meggondolja magát – ennyi. Nagyjából ugyanennyire közhelyesek a szuperhősök háttérsztorijai is: haragszom apámra/a népemre/a világra, de végül rájövök, hogy Helyesen Kell Cselekednem.

©

Persze egy szuperhősfilmtől hülyeség őrületesen összetett érzelmi és mentális hátteret várni, de azért amit Az Igazság Ligája felmutat, az tényleg az alapok alapja, az nagyjából egy fokkal van afölött, mintha a forgatókönyvben az szerepelne, „(ide majd érzelmek kellenek)”, és kettővel afölött, hogy „lorem ipsum dolor”. Ugyanez hatványozottan igaz a főgonoszra is, akinek konkrétan az a neve fonetikusan kiejtve, hogy Sötét Oldal, és pontosan annyi a motivációja, hogy „legyen mindenkinek rossz”. Oké, itt sem kell A hetedik pecsét Halálának nagymonológját számonkérni,

de azért ez tényleg olyan, mintha véletlenül a vázlatfüzetet vitték volna filmre.

Nagyjából ezen a szellemi szinten valósítja meg a feminizmust is a film, még átlátszik a forgatókönyv margójáról az „átírni feministára!” jegyzet. Wonder Womantől a film elején megkérdezi egy kislány, hogy egyszer majd ő is lehet-e olyan, mint ő, mire Wonder Woman belenéz a kamerába, és jelentőségteljesen belemondja, hogy „bármi lehetsz, ami csak szeretnél”, ami szép feminista üzenet is lehetne, ha amúgy a filmben nem lenne alapvető, hogy az összes amazonon, köztük Wonder Womanen is annyi ruha van, hogy az anyagából összesen nem jönne ki egy konyhai rongy sem, de Gal Gadot még az alul ágyékkötőnek, felül fétistárgynak tűnő szuperhősruháján kívül, civilben is mindig olyan mélyen kivágott felsőket kényszerül hordani fenékre feszülős bőrnadrággal, hogy alighanem matematikusok számolták ki, hogyan lehet tökéletesen tárgyiasítani őt a férfi tekintetek számára úgy, hogy a korhatárbizottság azért ne akadjon ki, miután végeztek a Szárad a festékkel. Ehhez képest már tényleg apróság, hogy a többi szuperhős minden találkozója világmegmentően komoly ügy, de ha Wonder Womannek üzen az egyik, hogy találkozni szeretne vele, akkor elsütnek egy viccet, hogy haha, úgy tűnik, randija lesz. Az említett, kérdező kislány helyében én azért elgondolkodnék, tényleg bármi lehetek-e.

De hogy akkor mire kell az a négyórás játékidő? A lassított jelenetekre.

De tényleg, Zack Snyder még azt is lassított jelenetben ábrázolja, hogy Jason Momoa zeneszóra kivonul egy házból, és üvegből viszkit iszik. Az, hogy a filmnek nagyjából a fele lassított jelenetekből áll össze, itt egyébként duplán vicces, hiszen az egyik szereplő Flash, a Villám, aki a fénysebességnél is gyorsabb; mondani se kell, hogy az ő jelenetei a leglassabbak. Szóval szép dolog a korlátlan rendezői szabadság, de itt mégiscsak egy olyan emberre lett volna szükség, aki nem tudja visszatartani a kuncogást, amikor Snyder nyolcszázhetvenedszer ismétli el azt a mondatot, hogy „ide akkor majd egy lassítást kérek”.

©

És ez még mindig a jobbik eset, mert ezek, ha legkésőbb három óra után már nagyon unalmasak is, legalább látványos jelenetek, már amennyiben valakit még 2021-ben is lenyűgöz, hogy amúgy sérthetetlen szuperlények, akiken nem fog a golyó, sem az ököl, lövik és püfölik egymást, amiről az embernek azért eszébe ötlik egy világháborús film, ahol emberek halálosan komoly képpel mondjuk fakanalakkal püföltek volna egy tankot, hátha kivételesen mégis behorpad tőle. A játékidő megbocsáthatatlanabb része az utolsó fél óra, ami már konkrétan a film vége után játszódik, és nagyon, nagyon nehéz nem azt írni róla, hogy önkielégítés, látják, nekem sem sikerült. Mert a film vége után – elnézést, spoiler lesz – még jön egy hosszú jelenet semmi másért, mint hogy megjelenhessenek a DC eddig fel nem tűnt, B-ligás szuperhősei is, valamint Jared Leto modorosságból világcsúcsokat döntögető Jokere. És hogy ez a jelenet mennyire értelmetlen, azt még Snyder sem próbálta tagadni, mert bedobta a klasszikus Bobby-trükköt: Batman csak álmodta az egészet!

Na ez az a pont, amikor bő három és háromnegyed óra után az ember belevágná a távirányítót a tévé képernyőjébe.

És őszintén szólva nem tudnék olyan érvet felhozni, hogy miért ne tegye. Legfeljebb azt, hogy egy tévé azért mégiscsak drága dolog.

A hivatalosan „Zack Snyder: Az Igazság Ligája” című film a világpremierrel egy időben, március 18-án került fel az HBO GO-ra.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!