Életemben akkor voltam a legboldogabb, amikor a leginkább a padlón voltam.
Szerelmesebb voltam, mint amiről addig el tudtam képzelni, hogy lehetséges, és két dologban voltam egészen biztos: egyrészt, hogy megtaláltam, akire egész életemben vártam, másrészt, hogy végül nem lehetek majd vele. Sosem éltem át olyan felemelő pillanatokat, mint amikor mellette voltam, és sosem éltem át olyan fájdalmat, mint amikor hosszabb ideig nem lehettem vele, vagy arra gondoltam, hogy ez az állapot lesz a jövőm. Nem tudom, hogy a boldogságtól vagy a kétségbeeséstől tolattam neki az autómmal a padkának ott, ahol normálisan mindennap kitolattam gond nélkül, hogy félig leszakadjon a karosszéria, nem tudom, melyiktől törtem el a kulcscsontomat ott, ahol mindennap könnyedén végigbringáztam, de valószínűleg a kettő elegyétől, illetve attól, amennyire kimerített ez az állapot. Képtelen voltam bármire is koncentrálni, ami nem esett bele ennek a szerelemnek a hatósugarába, és ez az élet számos területén katasztrofális következményekkel járt.
Borzalmas volt így szenvedni, de a világon semmiért nem adnám ezt a tapasztalatot. Borzalmas volt, és egyúttal örülök minden egyes pillanatának, hogy átélhettem.
Lehetne erre mindenféle spirituális bölcsességet írni, de felesleges. Ezt az egészet egyetlen szóval le lehet írni: élet. Ettől jó az élet, ha jó. Ettől a káosztól, aminek minden perce olyan tapasztalatot jelent, ami hozzánk ad valamit. Akinek van olyan szerencséje, hogy komolyabb sérülés nélkül meg tudja élni ezt a turbulenciát, azt is lehet irigyelni, nem csak azt, akinek mindig minden simán összejön.
Döbrösi Laura az Egykutya című filmben
Intercom
Hát, számomra pontosan erről szól az Egykutya című film. Valami olyasmiről, hogy ez itt fent az élet értelme. És úgy szól róla, hogy még annyira sem szirupos vagy patetikus, mint amennyire akár már az giccses, ha az ember csak leírja „az élet értelme” szókapcsolatot. Ez a film mer az élet értelméről gondolkodni, és még csak fel se háborodunk közben ennek a gesztusnak a pimaszságán.
És hát szerintem ha egy film arra késztet, hogy az ember számot vessen a saját életével, az egy jó film.
Lehet, hogy ez egyszerű szempontrendszer, de én nem várok ennél többet semmilyen művészeti alkotástól: ébresszen rá valamire a saját életemmel vagy mások életével kapcsolatban. Az Egykutya épp ezt teszi.
És épp ettől volt jó a műnek már a színpadi változata is: a színdarabot a főképp közösségi médiás mininovelláiról ismert Varga Lóránt írta, a Bakonyi Alexa színésznő által létrehozott PopUp Produkció nevű színházi műhely pedig öt éve játssza, a filmhez hasonlóan szintén Bakonyi Alexa, Tenki Dalma, Döbrösi Laura és Tóth Károly szereplésével. A hazai színházi közegben teljesen egyedülálló módon (a bevett támogatási formák nélkül, Bakonyi kreatív produceri ténykedése mellett rendező nélkül, demokratikusan) létrehozott előadásból hatalmas siker lett, és mostanra film is, amit a Mindenki című rövidfilmjéért Oscar-díjas Deák Kristóf rendezett meg. Lehet, hogy még csak ötéves, de Bakonyi Alexa gyereke végérvényesen felnőtt.
Az Egykutya című film forgatása
Facebook / Egykutya
Az Egykutya című film megtartott mindent, ami jó volt az Egykutya című színházi előadásban. Varga Lóránt mellett a forgatókönyvön Deák Kristóf Foglyok című tévéfilmjének írója, Vörös András is dolgozott, de a lényeg, a remek lehetőségeket hordozó alapállás természetesen nem változott: négy, korábban egy kollégiumi szobában lakó, de azóta egymástól már különböző okokból eltávolodott ember hosszú idő után újra találkozik, így a felszínre törhet minden feszültség, titok és különbség. Ugyanakkor nem ezen van a hangsúly, legfeljebb az utolsó tíz percben: a lényeg inkább az, hogy négy teljesen különböző életstratégiát képviselő ember kerül laboratóriumi helyzetbe.
Amit az okoz, hogy – bizonyos okokból – az egyiküknek mindenképpen szüksége van arra, hogy megtudja, miért érdemes élni. Azaz nem arra, hogy mi a jó az életben, vagy mi a boldogság kulcsa, hanem egyszerűen csak arra, hogy miért érdemes minden áldott nap kikelni az ágyból. Erre válaszolhat a csak a gyerekeinek és saját anyaságának élő nő, a gazdag és befolyásos pénzügyi tanácsadó és a világutazó, sok mindenen átment és épp ezért cinikussá keseredett művész.
És mindegyikük hülyeségeket beszél. Aztán rá kell jönnünk, hogy azok mégsem hülyeségek. Aztán meg arra, hogy nem is ez a lényeg.
Mert Varga Lóránt képes minden közhelyet új megvilágításba helyezni. Hogy csak egy példát mondjak: amikor a dúsgazdag vállalkozó leírja az életét, nyilván mindenki cöccög, hogy hát ez milyen felszínes hozzáállás – egészen a következő monológig, ami után újragondoljuk, mit is tartunk a felszínességről, és vajon tényleg igazunk van-e. Vagy ugyanígy a rendkívül felvilágosult és társadalomkritikus eszmefuttatásokról, máskor meg a gyerekvállalást érintő kérdésekről. És hogy a film tud újat vagy újszerűt mondani ezekről a finoman szólva is sokat tárgyalt témákban, az nem semmi. És hát időközben a politika is aládolgozott a történetnek, legalábbis 2025-ben sokkal többet jelent a politikusok gátlástalanságát bemutatni hivatott, kissé sokkoló metafora, mint korábban.
Jelenet a filmből
Intercom
Amit a színházban a speciális tér jelentett – mintha tényleg a többieket vendégül látó szereplő nappalijában ültünk volna –, azt Deák Kristóf sikerrel fordítja le a film nyelvére: az intimitást nem próbálja visszaadni, helyette a lendületes vágásokkal (vágó: Csillag Mano), a jó ritmusban adagolt zenével (Szőke Barna) és a jól komponált képekkel (operatőr: Tóth Levente) ér el mindig épp olyan hatást, amilyet kell: néha feszültséget teremt, néha meglep, néha ironizál, néha csak egyszerűen hangulatot fest. (Ha egy szűk színházi térbe belépő ember által keltett érzéseket nem is lehet létrehozni vásznon, a lakáson kívül kopogó cipősarkak hangját hallva a folyosót feszülten kémlelő bentiek által teremtett atmoszféra épp olyan erős.)
Hogy a négy karakter négy szélsőség, négy sarkítás, az könnyen elfogadható – bár aki szigorú hétköznapiságra vágyik, annak persze sok lehet –, de a kamera, illetve a vászon fókuszáltsága nem tesz jót ennek. A vásznon ugyanis látványosabbak és felnagyítottak a szélsőségek, így a színészi játékban többször érezni túlzásokat, mint a színház kézzelfoghatóságában. Persze végtelenül fontos és végtelenül szenvedélyes dolgokról van szó – mondom, az élet értelméről –, de épp ezért néha jobban működött volna a cseppet sem visszafogott szavak visszafogottabb közvetítése.
Intercom
Ez nem meglepő módon Döbrösi Laurát érinti a legkevésbé, hiszen ő az egyetlen szereplő, aki cseppet sem szenvedélyes, sőt. (Maradjon most homályban, mit jelent ez a „sőt”.) Döbrösi játékában az első pillanattól fogva annyi a feszültség, annyi a furcsaság, hogy lehetetlen nem vele menni minden szituációban. De nem csak ezért lenyűgöző a játéka: Döbrösi millió eszközzel reagál az őt körülvevő világra, sőt Deák Kristóf voltaképpen őt „használja” a szöveg kommentálására. Döbrösi minden kicsit is megkérdőjelezhető mondatot megkérdőjelez, kiforgat vagy kinevettet – és ezzel tulajdonképpen a nézők szócsövévé válik. Szenzációsak Döbrösi finom rezdülései, gúnyos hangsúlyai, kiszámíthatatlansága: olyan ő a „normális emberek” között, mint egy elromlott műszer, amit sokkal izgalmasabb figyelni, mint mielőtt elromlott volna.
A három másik színész együtt menetel az összeomlás felé, alig várjuk, hogy megtörténjen. Mindhárman páncélt viselnek, ami megvédi őket a külvilágtól, de csak egy ideig: Bakonyi Alexa a kiábrándult értelmiségiét, Tenki Dalma az ősanyáét, Tóth Károly a nemtörődöm macsóét. És kinek-kinek máshogy jön el a meghasonulás: az addig nagyon hangos Bakonyi Alexának hirtelen némasággal és megfontoltsággal, hogy megértsük, mit fedett el a korábbi tornádó. Tenki Dalmából egy önfeledt gyerek szabadul ki, tojáshéjként törve át a fegyelmezett anyafigura burkát, Tóth Károly pedig mintha valaki halálát nézné végig – és így is van, csak nem ember hal meg, hanem saját addigi élete.
Intercom
Jól hangzana, hogy ha meg is hal a korábbi élet egy pusztító este után – ami az Egykutya –, ez kell ahhoz, hogy főnixként újraéledjen a hamvaiból. Jól hangzana, de nem lenne igaz. Senki se tudja, mi lesz, ha összeomlik a korábbi élet. Nem biztos, hogy jóra vezet. Csak az biztos, hogy összeomlik, és ez borzasztó és felemelő tapasztalat. Hogy mi lesz utána? Senki nem tudja.
De hát, ilyen az élet.
