Krasznahorkai László a kortárs magyar próza egyik legjelentősebb megújítója, és talán az egyetlen igazán metafizikus ihletésű írója. „Mintha Kafka, Beckett és Thomas Bernhard társult volna egymással” – írta róla egyik német kritikusa.
Első regénye, a Sátántangó 1985-ben jelent meg, s a rendkívüli kritikai elismerés és olvasói érdeklődés rögtön irodalmunk egyik alapművévé avatta. A szokatlan hangvételű történet egy olyan világlátásból született, amely még nem törte ketté a világot, s épp ettől lesz tragikus, saját egzisztenciális állapotunk és történelmi helyzetünk látlelete. A történet egyszerre létfenntartó hazugságaink leleplezése és metafizikai sóvárgásunk, becsapottságunk dokumentuma.
https://hvg.hu/kultura/20251009_irodalmi-nobel-dij
Krasznahorkai további regényei is rendszerint egy olyan végpontról indulnak, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A szerző mélységesen szkeptikus történelemszemlélete elutasít mindenféle hamis messianizmust és önáltató életstratégiát, ugyanakkor fokozott érzékenységet és részvétet érez valamennyi vereséget szenvedő és vereségre ítélt ember iránt.
E költői erejű, kíméletlenül pontos víziók időről időre igazolást nyernek – minél inkább távolodunk megírásuk idejétől, annál ismerősebbnek tűnnek, mígnem hétköznapjaink megelevenedő realitásaként ismerünk rájuk.
https://hvg.hu/itthon/20251009_Volt-ahol-az-irodalmi-Nobel-dij-kihirdetese-utan-3-perccel-Krasznahorkai-muveket-raktak-a-kirakatba
Mint a legjobbaké, Krasznahorkai László művészete is a valóságba varázsolja vissza olvasóit, a reménytelenség és a mindig egy emberre szabott remény szűk mezsgyéjére, ahol a tét már – nem az irodalom.
Művei az elmúlt két évtizedben mit sem vesztettek aktualitásukból: ezt bizonyítják köteteinek újabb hazai kiadásai, sorjázó külföldi fordításai és az azok nyomán született elismerő kritikák. Fontos megemlíteni, hogy a nemzetközi kortárs filmművészet egyik legjelentősebb rendezője, Tarr Béla az utóbbi négy filmjét Krasznahorkai írásai alapján készítette, az író közreműködésével.
https://hvg.hu/kultura/20251009_krasznahorkai-laszlo-irodalmi-nobel-dij-ner-orban-viktor-bayer-zsolt
Krasznahorkai László: Vissza a gyökerekhez
Amikor 2002 októberében Kertész Imre – a magyar írók közül elsőként megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Krasznahorkai rövid, ám annál fajsúlyosabb, immár rá is érvényes sírva-vigadó köszöntőt írt az azóta megszűnt Népszabadság október 12-i számába.
Kertész Imrét 1989-ben ismertem meg Nyugat-Berlin Wannsee nevű állomásán.
Vártuk a HÉV-et, hogy a városba vigyen. Nagyon erős szél fújt, és mi nem voltunk úgy öltözve. Két ágrólszakadt magyar, vékony ballonkabátban.
– Arra van a hely, ahol Kleist lelőtte a szerelmét, és végzett magával… – mutattam magam mögé hátra.
– Arra? – kérdezte Imre, de nem a megadott irányba nézett, hanem mélyen a szemembe.
Attól a perctől fogva vagyunk barátok – s most, hogy Kertész Imrének hirtelen annyi új barátja lesz, mint amolyan régi barát, a lehető legegyszerűbb szavakkal a következőket mondhatom:
Kertész Imre különlegesen szeretetre méltó lénye fölött, a Svéd Akadémia döntését hallva, ezúttal is sírva-vigadva örvendeztem. Sírva-vigadva, mert a magyar irodalmi közélet sem nem értette meg, sem nem fogadta be ezt a különlegesen szeretetreméltó lényt. A Nobel-díj ezen nem változtathat, ezért kínos lesz látni, ahogy majd befogadja. Kertész Imre ugyanis nem kíván jóvátételt, azt hiszem. De ettől még a magyar irodalmi közéletnek ezt meg kell adnia. És el kell tűrnie, hogy Kertész Imre ezt a jóvátételt majd nem fogadja el. Mert nem egyszerű jóvátételre van szükség. Hanem arra, hogy a magyar irodalom, a magyar művészet visszatérjen a maga szabad és független gyökereihez. És ha ezt megteszi, Kertész Imrét már ott találja.
https://hvg.hu/elet/20251009_Krusovszky-Denes-Ezt-a-dijat-nem-a-szent-magyar-irodalom-kapta-hanem-Krasznahorkai-Laszlo
Nyitókép: AFP / SVD / TT / Johan Carlberg
