Honnan jött a nevük?
Igazából fogalmam sincs. Nagyon régen volt már. Azt hiszem, Chris (Chris Abrahams, a The Necks zongoristája – a szerk.) találta ki, csak úgy a semmiből.
1987 óta zenélnek együtt. Mi a titka a több évtizeden átnyúló, kifejezetten termékeny együttműködésüknek?
Amikor megalapítottuk a zenekart, elég világos elképzelésünk volt arról, mit akarunk csinálni. Tényleg egy hullámhosszon vagyunk, és mindig meglepődünk azon, hogy a roppant egyszerű alapötletünk mennyire termékeny és nyitott módon tud kibontakozni a zenealkotásban. Teljesen megbízunk egymásban.
A harmincadik albumuk jött ki októberben. Hogyan változott a zenéhez való hozzáállásuk, filozófiájuk az elmúlt közel negyven évben?
Azt hiszem, az alapvető dolog, ami mindig is érdekelt bennünket, máig ugyanaz maradt, de az eszközeink és a játékmódunk az évek során sokat bővült – ma már változatosabb módon tudjuk létrehozni a zenénket.
Mit szólnak a trance jazz meghatározáshoz, amivel a zenéjüket címkézik? Hogyan tudná a leginkább körülírni azt, amit csinálnak?
Nincs bajunk ezzel a meghatározással, de mi magunktól nem jöttünk volna elő vele. Nem igazán foglalkozunk az ilyesfajta címkékkel – egyszerűen nem így gondolkodunk a zenéről.
Tony Buck (dob), Lloyd Swanton (nagybőgő) és Chris Abrahams (zongora)
Camille Walsh
A zenéjüket hallgatva arra lehet következtetni, hogy igazi zenei mindenevők lehetnek. Milyen zenei hatások érik a zenekar tagjait a jazzen kívül? Noise, industrial, ambient, dub, klasszikus zene, avant-garde kísérleti zenék, pszichedelikus rock?
A felsorolt műfajok listája elég jól tükrözi azt, amit hallgatunk. Emellett sok különböző kultúra zenéje is hatott ránk: például az indiai klasszikus zene, a gamelán (ősi indonéz zene – a szerk.) és az afrikai tradicionális zenék, ahogy az afrobeat is.
Magyar zenészek, zeneszerzők is?
Mindannyian hallgattunk és mindegyikünkre hatott olyan magyar zeneszerzők munkássága, mint például Bartóké, természetesen, és Ligetié.
Továbbá érdekes módon mindhármunkra nagy hatással volt a magyar basszusgitáros és zeneszerző, Orszáczky Miklós (Jackie), aki az 1970-es évek elején jött Ausztráliába. Úgy tudom, Lloydnak (Lloyd Swanton, a The Necks nagybőgőse – a szerk.) tanára is volt a sydney-i konzervatóriumban, de Chris és én is játszottunk vele különféle soul-, funk- és fusion-zenekarokban a nyolcvanas és kilencvenes években.
A The Necks kísérletnek indult, nem terveztek fellépni soha. Mi változott azzal, hogy a közönség is képbe került?
Nem gondolom, hogy bármi változott volna. Addigra, mire először a közönség elé léptünk, már sokat játszottunk együtt, így a megközelítésünk eléggé kiforrott volt. Úgy dolgoztuk ki a zenénket, hogy nem volt rajtunk nyomás – nem kellett „szórakoztatónak” vagy „lenyűgözőnek” lennünk –, így egyszerűen csak játszottunk, és reméltük, hogy az emberek érteni fogják majd.
A szabad improvizációból fakadóan minden koncertjük egyszeri és megismételhetetlen esemény – nemcsak a hallgatók nem tudják, hogy mi vár rájuk, de maguk a zenekar tagjai sem. Meghatároznak azért előre néhány alapvetést, kijelölik a kereteket?
Nem, egyáltalán nem beszélünk arról, hogy mit fogunk csinálni, mielőtt elkezdünk játszani. Egy dolgot teszünk:
megvárjuk, amíg valamelyikünknek támad egy ötlete, és a másik kettő ebből az első motívumból indul ki inspirációként.
Mi befolyásolja azt, hogy milyen irányokat vesz a zenéjük egy estén?
Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a zene írja önmagát.
Hogyan állnak ellen annak, hogy a saját zenéjük hipnotikus hatása alá kerüljenek?
A játékra való koncentráció, a pillanatban való jelenlét, a figyelmes hallgatás és a szabadon áramló ötletek követése az improvizáló zenész alapvető feladatai. Azt hiszem, ezek azok a készségek, amire szükség van ahhoz, hogy valakiből jó improvizatőr legyen.
Mi a filozófia amögött, hogy soha nem akarják eljátszani ugyanazt ugyanúgy?
Minden nap más. Minden koncert más körülmények között zajlik – más a tér, más a mi hangulatunk is –,
és ha az ember valóban olyan zenét akar játszani, ami tükrözi a pillanatnyi érzéseit, akkor teljesen szabadnak kell lennie, hogy reagálni tudjon ezekre a dolgokra. Így lehet megpróbálni olyan zenét létrehozni, ami valóban illeszkedik az adott időhöz és térhez, ahol elhangzik.
The Necks
Camille Walsh
Címet adni egy elkészült lemeznek gyakran sokkal nagyobb kihívás, mint magát az albumot összehozni. Néhány kivételtől eltekintve az összes stúdióalbumuk címe egy szó.
Úgy érezzük, hogy az ilyen hosszú, fókuszált darabok esetében a cím rendkívül fontos, hiszen ez az egyetlen külső dolog, ami elárulhat valamit az albumról, magán a zenén kívül. Olyan címeket keresünk, amelyek kifejeznek valamit abból, amit olykor mi is érzünk, vagy ami megihlet minket a zenében. A címnek kell, hogy legyen valamiféle költői kicsengése is, ha úgy tetszik. Ha valaki végül előhozakodik egy címmel, egyből érezzük, hogy az rezonál-e velünk, vagy sem.
Új lemezük a Disquiet nevet kapta. Van önökben nyugtalanság mostanában? Aggódnak valamiért?
Nem – nos, manapság persze sok minden miatt lehetne aggódni –, de nem… Egyszerűen csak ez volt az a szó, amire ráhangolódtunk – talán azért, mert az „a csend ellentéte” (akárcsak a zene), és ugyanakkor ott van benne a nyugtalanság, a feszültség jelentése is. Azt hiszem, szeretjük az olyan címeket, amelyek kettős értelmet hordoznak, vagy van egy világos és egy sötétebb oldaluk is.
Mi jelent inspirációt a mai világban?
Éppen az, hogy a világunk gyorsan változik, feszültségekkel és bizonytalansággal teli hely:
számunkra az alkotás a legjobb módja annak, hogy reagáljunk rá – végső soron ez az, amit a művészek tesznek.
(A The Necks november 5-én lép fel a MOMkult színpadán, további részletek a koncertről ezen a linken.)
