Anders Thomas Jensennek (ATJ) egyszer minden összejött. A dán forgatókönyvíró-rendező összeterelte a legmenőbb helyi arcokat, Mads Mikkelsent, Ulrich Thomsent, Nikolaj Lee Kaast, Paprika Steent és Nicolas Brót, beterelte őket egy meglehetősen fekete komédiába, és zajos sikert aratott. Olyan zajosat, hogy az máig elhallatszik. Ez volt az Ádám almái 2005-ből.
Ezt megelőző filmje, a Zöld hentesek sem az a jólnevelt családi dráma volt, ami a Dogma nevű felforgató kísérlet kimúltával a dán film szinonimájává, nemzetközileg keresett árucikké vált. Emberhúst árusító hentesek voltak a hősei, és sokan voltak, akiket már a kannibalizmust bátorító hentesek ATJ lelkes hívévé tettek. Mások kivártak még egy kicsit, őket is megjutalmazta a mester valami nagyon feketével és nagyon viccessel: az Ádám almáiban a dán film húzónevei egy paplak környékén ólálkodtak, a címbeli almafa árnyékában pedig a Hitlert éltető neonáci (Thomsen) nézetei ütköztek meg az együgyűségig jólelkű pap (Mikkelsen) hitével. Bűnről és bűnhődésről, hitről és almáspitéről kevés ilyen eszement film született.

Józan emberi számítás szerint az Ádám almáinak nem lett volna szabad működnie, annyira biztosan nem, amennyire működött. Olyan poénokból volt összerakva, amelyek világmegváltó kocsmai ötletelések alkalmával zseniálisnak tűnnek, de kijózanodva, napfénynél már csak minden harmadik geg tűnik vállalhatónak. És ez a háromból egy még a jobbik eset. Máig rejtély, hogyan történt, de az Ádám almái nemhogy nem esett szét az alkotói nagyot akarás és a poénkényszer súlya alatt, de a vad túlzások igazi filmmé álltak össze a végére. Az ötletkavalkád értelmet nyert, és ha nem félnénk a nagy szavaktól, megkockáztatnánk még azt is, hogy e meglepően koherens katyvasz magáról az emberi természetről is elmondott valamit. Mindezt úgy, hogy Hitler képe lógott a neonáci falán, a pap szemén behatoló lövedék pedig gyógyító erejűnek bizonyult. Na, ezt add össze.
Igen, Anders Thomas Jensennek minden összejött 2005-ben. A forgatókönyvíróként a fél dán filmgyártásnak bedolgozó alkotó azóta több filmet is rendezett (Férfiak és csirkék, Az igazság bajnokai), és mintha ugyanaz a szilárd meggyőződés hajtotta volna minden alkalommal.
Hogy az egymásra hányt vad ötletek és a a színészei által játszott fapofák, ezek a hol erőszakos, hol debil, hol erőszakos és debil, de mégiscsak esendő és szerethető figurák majd csak kiadják a csodát, valami olyasmit, ami az Ádám almái volt.
A csapat nem sokat változott az évek során, Ulrich Thomsen esett csak ki, de Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas és Nicolas Bro maradtak mint örök visszatérők. Mikkelsenből időközben globális tényező vált – ne kerteljünk, egy igazi szupersztár lett! –, jelenléte automatikusan garantálja a nemzetközi figyelmet és a fesztiválmeghívásokat. A nemzetközi porondról hazalátogató színész számára üdítő változatosságot jelenthetett, hogy Az utolsó vikingben súlyos orvosi esetet játszhat sztárkülsejét elcsúfítva. A frizura béna, a szemüvegben sincs sok köszönet, a lúzer szettet olcsó széldzseki teszi teljessé. És a poén csak most jön. A nagy sztár egy Manfred nevű őrültet játszik, és Manfred Johnnak képzeli magát. John Lennonnak. Ha a környezete netán kételkedne ebben, az ember, aki régebben Manfred volt, de most már John, nem rest azonnal kiugrani a legközelebb eső ablakon vagy akár egy mozgásban lévő autóból.

Nikolaj Lie Kaas ugyancsak régi tagja a Jensen-bandának, ő Anker, a testvérpár földhöz ragadtabb tagja, aki nem képzeli magát Beatles-tagnak, ellenben néha bankot rabol. Így tett azelőtt is, hogy lecsukták, szabadulása után pedig szívesen magához venné az elásott vagyont. Logikus lépés, a helyében így tennénk magunk is. Csakhogy a lelőhelyet egyedül Manfred ismeri, akinek a feje épp foglalt, mert elhatalmasodott benne a John Lennon-tudat. És akkor még nem említettünk egy csomó más alakot, akik szintén nem élnének meg más műfajban, csak egy dán fekete komédia abszurd vidékein. Amivel csak azt akarjuk mondani, hogy valahol félúton helyezkednek el egy közepesen kidolgozott vicc és egy emberi lény között.
Idővel a karikatúrajelleg uralkodik el rajtuk is, a filmen is, ami csak azért kínos, mert Jensen a testvéri szeretet mindent legyőző erejéről és súlyos gyermekkori traumákról is szeretne mondani valamit. De a poénok most nem adódnak össze, nem vezetnek sehova. A filmben feltűnő többi őrült is a Beatles tagja, a pszichiátriáról szalasztott hasadt elmék között van, aki egyszerre két Beatles-tagnak képzeli magát. Erre a poénra a legbüszkébbek a filmesek: elsőre valóban nem rossz, csak kezdeni kéne vele valamit.

A bankrabló testvért játszó Nikolaj Lie Kaas nagyon más karrierívet írt le az Ádám almái óta, mint Mads Mikkelsen: maradt megbízható helyi erő, hollywoodi jelenléte szinte semmi, nem több néhány statisztaszerepnél, hazai pályán azonban egyenrangú partnere híres kollégájának. Bár Mikkelsen neve adja el a külföldi piacokon a filmet, ami Az utolsó vikingben működik, az a két színész összjátéka. Az összeszokott páros akkor is működik, amikor a poénok inkább ellenük dolgoznak. Amikor Mikkelsen másodszorra ugrik ki valahonnan, mert nem Johnnak szólították, az pont fele olyan vicces, mint amikor elsőre ugrott ki valahonnan. És Mikkelsen elég sokszor kiugrik valahonnan.
Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor is, amikor másodszorra kezd próbálni a mentálisan és zeneileg is gyenge lábakon álló Beatles, harmadszorra pedig… A kocsmai ötletelésekkor zseniálisnak gondolt poénok néha tényleg nem többek, mint a kocsmai ötletelésekkor zseniálisnak gondolt poénok.

Persze, érthető, ha a régi szép időkre való tekintettel Mikkelsen, Kaas és a többiek szívesen visszatérnek Jensenhez, de mintha senki sem merné figyelmeztetni a skandináv fekete komédia fenegyerekekét, akinek papírja is van a fenegyerekségről, hogy kezd elkényelmesedni. Az Ádám almái öröksége menti meg Az utolsó vikinget, az a jó érzés, amit a húsz évvel ezelőtti film okozott. A szép emlékek nélkül Jensen filmje nagy önbizalommal előadott kínos jófejkedés csupán.
Nyitókép: Mads Mikkelsen és Nikolaj Lie Kaas Az utolsó vikingben Fotó: Vertigo Média