Persze, nagyon menő a „szex, drogok, rock and roll” életmód, igazi legendák éltek így Ozzytól Axl Rose-ig, tényleg cool a dolog. De annak is megvan az előnye, ha valaki ilyen értelemben nem volt olyan menő, és kihagyta ezt az életszakaszt: akkor például lehet, hogy még mindig el tudja énekelni a negyven évvel ezelőtt írt számait is a színpadon.
Így tett az 1984-ben, Kaliforniában alapított The Offspring énekese, Dexter Holland is: amíg a pályatársak ittak, ő ledoktorált molekuláris biológiából, jótékonykodott, alapítványt hozott létre és néha lefut egy maratont. Így aztán amikor a 60 éves deszkás punkénekes 2025-ben Budapestre jön az együttesével, a koncert nem valami kínos múltidézés, hanem tökéletes nosztalgiabuli, gyakorlatilag lemezminőségben előadott számokkal és az arénaturnék ma már kötelező látványelemeivel.
Mert a pénteki koncerten az MVM Dome-ban – hét évvel azután, hogy legutóbb nálunk jártak – az énekes-gitáros Dexter Holland és a szintén majdnem az alapítás óta a bandában gitározó Kevin „Noodles” Wasserman, meg a fiatalabb zenészek olyan laza bulit teremtettek, amire a legjobb szó az önazonos: sem nem akarták eljátszani, hogy hatvanévesen is ugyanaz a hozzáállásuk, mint húszévesen, de nem is tűntek kiöregedett rockereknek.
Dexter és Noodles kis túlzással egy kabaréelőadást is hozzáadtak a koncerthez, bájosan komolytalan hülyéskedéssé téve a buli középrészét, olyan poénokkal, mint a kábé fél percig játszott Black Sabbath-féle Paranoid-feldolgozás, mondván, „a szám többi részét már nem tudjuk”, vagy a viccelődés a rekordméretű közönségen. (Tényleg közel telt ház volt a húszezres MVM Dome-ban, ha nem is másfélmilliárd ember volt jelen, ahogy Noodles számolta, tudtán kívül is megidézve Rákay Philip szellemét.)
Facebook / MVM Dome
Azért közel sem csak a komolytalankodásról szólt a buli: a setlist annak ellenére is inkább best of-jellegű volt, hogy elvileg a tavaly megjelent Supercharged lemez turnéján van épp az Offspring: erről csak két dalt játszottak (Looking Out for #1, Make It All Right), míg az 1994-1998 közötti aranykorból tízet. Volt zongorázós-gyászolós Gone Away telefonvakus öngyújtózással, Hey Jude a Beatlestől (erről nem egyértelmű, hogy a komolytalan vagy a komoly szegmensbe kell-e inkább sorolni), meg persze a kötelező Pretty Fly, Why Don’t You Get a Job, The Kids Aren’t All Right hármas.
És az volt a legjobb az egészben, hogy az ember egyszerre érezhette magát 1998-ban és 2025-ben is. Néha tényleg úgy tűnik, hogy a punk sosem hal meg – még a kaliforniai szörfös verziója sem.
