Öldöklő harc folyik a világban a figyelmünkért, a péntek este pedig igazi atombombával érkezett: a magyar kormány fele a Fehér Házban járt. A „szabad világ” vezetője „szűkebb civilizációnk” urával tárgyalt, mi pedig élőben követhettük, mintha mi magunk is részei lennénk a történelemnek, nem csak egyszerű halandóként a tanúi. Én meg egy újságíró vagyok, és már rég nem tudom, azért figyelem megszállottan a híreket, mert ez a munkám, vagy azért ez a munkám, mert megszállottan figyelem a híreket. Ezt a világot elhagyni mindenesetre nem könnyű, mégis így esett: pénteken este, miközben Orbán Viktor és Donald Trump egymás vállát veregették, rám adtak egy fekete maszkot, lezárták a mobiltelefonom, és beléptem egy immerzív színházba, amely nem kevesebbet ígér, mint egy alternatív univerzumot, ahol istenek küzdelmének tanúja leszek, elfeledve a külvilágot.
A péntek estém a Recirquel társulat Walk My World című előadásán telt, amely Vergilius eposza, az Aeneis első énekeinek történetének interpretációja, vagy inkább tér-idő játéka. A történet Trója ostromától követi Aeneast, aki eljut Karthágóba, ahol szerelembe esik Dido királynővel, és amikor az istenek parancsára továbbindul, Dido bánatában megöli magát.
Hirling Bálint
El kell ismerni, ez a leírás közelíti Woody Allen híres poénját a Háború és békéről: „az oroszokról szól”. Pláne, hogy az amerikai rendező nyomdokain még közelebb is jutnánk az igazsághoz, mondjuk valahogy így: a Walk My World a római mitológiáról szól. Egy olyan világról, amelyről a legtöbbünknek az érettségi óta csak annyi emléke van, hogy istenek, istenné váló halandók és félistenek sok egymásba érő történetéből álló univerzuma. Igaz, alakjai és történetei nagyon is élénken élnek velünk Ámortól Vénuszon át Nárciszig, az őket összekötő szálak azonban elhalványultak az évek során.
Pont, mint amikor egy tiszta éjszaka felnézünk az égre: a csillagokat látjuk, egyet-kettőt (amelyeket nyilván épp ezekről az istenekről neveztek el) még be is tudunk azonosítani, ahhoz azonban, hogy a csillagképek is összeálljanak a szemünk előtt, már eggyel mélyebbre kell ásnunk abban a tudásanyagban, amelyet évezredek óta őriz és amelyre azóta építkezik a nyugati civilizáció.
Nagy Attila
Így tesz a Recirquel is: újabb és újabb rétegeket pakol erre a világra, aztán belök minket az egész közepébe, és ránk bízza, mennyire mélyre vagyunk hajlandók leásni – de miben is?
In medias res, vagyis a közepébe vágva – a Vergilius eposzában alkalmazott írói technika a Walk My Worldnek is sajátossága. Bemelegítésképp ugyan lazulhatunk egy kicsit a bejárat előtti bárban, itt még rá is nézhettem volna a mobilomra, ha a stílszerűen egy szűk folyosón át elérhető, a szesztilalom titkos, ám annál dekadensebb speakeasyjeit idéző hely egy pillanat alatt nem szakított volna ki a való világból. És máris felvillant a fejemben a neonfelirat: mi az ég történik itt?
Pedig én azok közé tartozom, akik jártak már az előadás terében, tudtam, milyen díszletek várnak rám, épp csak a lényegre nem tudtam választ adni eddig: mennyire tud majd beszippantani mindaz, ami a Millenáris 6000 négyzetméteres előadóterében száznyi helyen zajlik majd?
Hirling Bálint
Például az, hogy mindjárt a bárban véget ér az előadás kényelmes része, az amikor még irányítják, mi történik veled, pont mint a hagyományos színházban. Semmi csöngetés, semmi noszogatás. Innentől rád van bízva, mikor mész tovább: megihatsz egy koktélt még, itt maradhatsz akár egész este – szólt oda mosolyogva Vági Bence, amivel persze nyilván annyit ért el, hogy gyorsan felhajtottuk azt az italt, és elindultunk befelé. És hogy megértettem, itt tényleg minden rajtam áll. A következő három órában jobban járok, ha nem is próbálok meg igazodni semmihez és senkihez, követem, amit követnem kell.
Mit is? A bejáratnál megkaptuk a tanácsot: bátran kövessünk egy szereplőt, az ő útjából kibontakozhat egy történet (meg azt is, hogy ne féljünk elszakadni a társunktól). Na de kit érdemes követni? Na de hogyan?
Molnár Zsófia
És akkor itt abba is marad a kronológia, pont ahogy egy pillanat alatt leszámoltam a kérdőjeleimmel: amint megérkeztem a térbe, valahogy minden egyértelművé vált. Például az, hogy az emberek tényleg szívesen komolyan veszik a tanácsot, így szépen végigjárhatják a Baedeker-utat csúcspontokról csúcspontokra. És hogy engem ez pont úgy zavar, mint amikor nem az istenek világában, hanem csak egy idegen helyen kalandozom: nekem le kell térnem az ösvényről, meg kell találnom a párhuzamos utcát, el kell tévednem. Nekem be kell lépnem a labirintusba, hogy kitalálhassak onnan.
Igen, ez a kockázatosabb módszer, nem azért, mert nem találom meg a kiutat, hanem azért, mert mégis ott motoszkálhat: mi van, ha nem látom meg azt, amiért idejöttem: mi van, ha nem áll össze a történet?
Oké, azt ígértem, nem lesz több kérdőjel, de nem tagadhatom azt sem: amióta először hallottam erről a produkcióról – „az előadás, amit nem lehet megnézni” –, mégiscsak ez volt A Fő Kérdés.
Hirling Bálint
És a válasz? Az istenek és a halandók világában tényleg lesz mihez visszanyúlni, akkor is, ha az előadás előtt nem vesszük elő az Aeneist. Hogy megint Vági Bencét idézzem, még a bemutató előtti sajtótájékoztatóról: mindenki álmodott már kígyót, az is, aki nem látott még kígyót. A halál, az ármány és a szenvedély és a vágyódás jól felismerhető epizódjainak megértéséhez nem kellenek szavak. Ezért persze komoly dicséret illeti a produkció nemzetközi szereplőgárdáját is, akik extra nehéz feladatot vállaltak, hiszen úgy kell pusztán a mozdulataikkal, arckifejezésükkel berántaniuk minket életük drámájába, hogy közben néha tényleg csak centik választják el őket a közönségtől.
Egyébként meg nincs semmi, ha nem áll össze a történet. Nem a történések időrendisége a fontos, a fontos az, hogy beléptem az istenek közé. Hogy egyedül, korlátok, elválasztóvonalak nélkül járhatok a világukban és mitológiájuk halandói között Trójától Karthágóig. Hogy jelekből, tárgyakból rakhatom össze, mi mozgatja őket, fedezhetem fel újra a rég elfeledett történeteket a trójai háborúról, a saját tükörképétől elvarázsolt Nárciszról, Dido tragédiájáról, Aeneas bolyongásáról. Hogy végig ott az izgalom, hogy egyszer csak belefutok – mint egy rég nem látott ismerősbe – egy istenbe, aki épp menekül, harcol, csábít, szenved, ámít. Néha azt éreztem, hogy el kell szaladnom egy térből, néha azt, hogy vissza kell mennem, volt, hogy csak álltam egy pár cipő előtt, volt, hogy felkaptam egy fotót – talán ez volt az egyetlen pillanat, ami visszarepített a saját világomba: gyerekkorom rég elfeledett epizódját idézte fel a kép.
Hirling Bálint
Az indusztriális és rendkívül részletes díszletvilág, Szirtes Edina Mókus a tér különböző részeiben eltérő, mégis egyként ható zenéje és persze az előadás magját adó, a Recirqueltől jól ismert, a cirkuszi artistaprodukciók és a tánc elemeit ötvöző cirque-danse is hozzájárul ahhoz, hogy a produkciót egynek érezzük. A mozaikszerű élmény mégis olyan, mint egy intenzíven átélt álom, ahol semminek nincs eleje és vége, ott, abban a pillanatban mégis minden valahogy teljesen rendbenlévőnek tűnik, még az is, hogy az egyik pillanatban még Ámor bárjában vagyunk, a másikban a faló nyújtja fémtestét felénk. Ahogy az is teljesen rendbenlévő volt, hogy a társam néha felbukkan (őt azért megismerem a fekete álarc mögött is), aztán, ahogy az álomban, el is tűnik.
És mesélhetnék még arról, milyen sajátos érzés öt centiről figyelni, ahogy egy táncos a testével mondja el a tragédiáját, milyen ötletekbe futhat bele, aki figyelmesen nézi a díszleteket, és milyen lenyűgöző a darab fináléja, az egyetlen olyan alkalom, amit minden néző lát. De nem mesélek. Mert ez a cikk nem a Walk My Worldről szól, azt mindenki számára más élmény lesz. Ez a cikk rólam szól.
Amikor három óra után vége lett, és elindultunk vissza a bár felé, akkor jutott csak eszembe, hogy mindeközben Donald Trump és Orbán Viktor vajon mire jutott egymással. Aztán elhessegettem: ezek csak földi halandók, ha az égre nézek, továbbra sem ők jutnak majd eszembe.
Nagy Attila
Nyitóképünk: Ámor és Minotaurusz jelenete. Fotó: Molnár Zsófia
