Belső tér
Annak, hogy egyre tovább élünk, ára van, 2050-re jelentősen meg fog ugrani a neurodegeneratív betegségekkel diagnosztizáltak száma, ami hatalmas terhet jelent majd mind az egészségügyi, mind a szociális rendszereknek, a személyes tragédiákról pedig ne is beszéljünk. Azt, hogy milyen érzés látni, hogy az egyik legfontosabb ember, akinek annyi minden köszönhettél, már csak testben van itt, a magyar származású tudós, Dékány Gyula is megtapasztalta, édesanyja ugyanis élete utolsó éveiben Alzheimer-kórral küzdött. Dékány mindeközben azon dolgozott, hogy megalkosson egy szert, amivel fel lehet venni a harcot a szellemi képességek hanyatlása ellen.
Róla szól Vízkelety Márton második egészestés dokumentumfilmje, a Belső tér. A kamera ott volt, amikor Dékány Gyula felkereste Sajókazát, ahol felnőtt, amikor Németországban óriási áttörést értek el a csapatával, amikor Portugáliába ment egyeztetni a munkájuk finanszírozásáról, vagy hosszú idő után hazatért családjához Ausztráliába. Mindeközben megismerjük, hogyan gondolkodik egy tudós, aki az egyik legégetőbb egészségügyi kérdésre keres megoldást. Megtudjuk, hogy szerinte nincs különbség a baktérium és az ember között, tulajdonképpen mind kémiai rendszerek vagyunk, az életnek alapvetően nincsen értelme, azt nekünk kell megteremteni álmokkal, célokkal és tervekkel, hogy az illúzió a valóság része, hogy ő hisz a mesterséges intelligenciával való szimbiózisban.
És úgy tűnik, nincsen siker áldozatok nélkül. Hiába volt a családja a fő motivációja, a lányával való viszonya megsínylette azt, hogy a munka ennyire fontos volt számára.
Minden élni akar
Anna Kurkurina ukrán súlyemelő, influenszer és állatvédő aktivista. Már kisgyerekként próbált segíteni az állatoknak, és nagy álma teljesült azzal, hogy később egy állatkertben egy oroszlánt bíztak a gondjaira. A szeretet, amit más élőlények iránt érez, nem változott felnőttkorára sem, a sport azonban megváltoztatta az egykor szégyenlős, csendes gyereket. Először csak hobbi szinten foglalkozott súlyemeléssel, és már negyven felett járt, amikor többszörös világbajnok lett több rekorddal. A ma már 59 éves Kurkurina azóta sem hagyott fel a sporttal, sőt. Tetyana Dorodnicka és Andrii Lytvynenko közös dokumentumfilmjében látjuk, ahogyan csoportos órát tart, és ahogyan egy cerebrális parézissel diagnosztizált fiúnak segít abban, hogy maga is versenyzővé váljon.
Ebben pedig az sem akadályozza meg, hogy időközben megkezdődött Ukrajna orosz inváziója, és mentoráltja egy időre Moldovába menekül családjával, ahogyan akkor sem hagyja cserben a háború miatt bajba jutott állatokat, amikor az orvosok már kórházba küldenék, és injekciókat kell kapnia, hogy ne legyen nagyobb baj. Ha kell, egy felrobbantott gát miatt elárasztott településen veti a vízbe magát vagy rövidnadrágban csúszik le egy tetőn, hogy a hátrahagyott kutyáknak és macskáknak segítsen. Az sem jelenthet akadályt, hogy csupán néhány kilométerre vannak az orosz csapatok, és hiába szólal meg már negyedszerre a sziréna pár órán belül, nem vonul be az óvóhelyre, mert nem hagyhatja magára a védenceit.
Mintha kötélből lennének az idegei, pedig ez nagyon más, mint amikor gyerekként háborúsdit játszott a többiekkel. Arról nem is beszélve, hogy nagyon érzékeny mások szenvedésére, saját állítása szerint a vitiligója azután alakult ki, hogy szinte traumatizálta egy állatkínzás látvány. A személyes megpróbáltatás részeként az invázió kezdete után a rákban szenvedő édesanyját is el kellett engednie. De az élet megy tovább, romok között pár hetes kölyökkutyák és -macskák szuszognak, idős emberek várják, hogy megkapják gyógyszereiket, neki pedig feladata van: ő egy példakép.
Szerződés kilenc hónapra
Ketevan Vashagashvili dokumentumfilm-rendező társadalmi és emberi jogi témákkal foglalkozik. Több mint tíz éve forgatott filmet egy fiatal anyáról, aki kislányával az utcán volt kénytelen élni. Úgy tűnik, életük később jobbra fordult, van tető a fejük felett, Zhana dolgozik, az azóta kamasszá cseperedett Elene pedig jól tanul az iskolában, és az anya és lánya közötti kapcsolat nem is lehetne szorosabb. Zhana sejti is, hogy nem tudja gyermeke előtt titokban tartani, hogy harmadjára is béranyaságra vállalkozik, és kórházba kell mennie, de mégis megpróbálja, mert – indokolja meg döntését – lánya nem szereti látni, ha szenved.
Márpedig Zhana szenved, még harminc éves sincs, és minden gyermeket, akit a szíve alatt hordott, császárral kellett világra hozni. A bajt pedig csak tetézi, hogy a legújabb baba azelőtt születik meg, mielőtt hivatalos szerződést kötne az őt béranyasággal megbízó férfival. De ott van a gyermeke, akit nehéz helyzete ellenére esze ágában sem volt árvaházba adni a születése után. Elene az, aki majd megvalósítja az ő álmait is, és úgy tűnik, ebből nem enged, miközben ismét ott lebeg a fejük felett annak a veszélye, hogy az utcára kerülnek. De ki lesz az, aki a nagyobb áldozatot hozza majd? Ki az, aki enged? Mit ér meg a jobb élet reménye? És kinyílik-e valaha a világ anyának és lányának?
Amerika alulnézetből
„Én vagyok a testet öltött frusztráció” – jelenti ki magáról a kiskamasz Mikal, az Amerika alulnézetből főszereplője. Mi más is lehetne, hiszen egy lepukkant szálló egylégterű szobájában él szüleivel a lakhatási válsággal sújtott Egyesült Államokban, a több mint 34 millió szegény hazájában, ahol minden tizedik gyereknek legalább az egyik szülője alkoholproblémákkal küzd. Monica Strømdahl első egészestés filmje három éven át forgott az alkoholista és mentális beteg anya, a viselkedészavaros fiú és a szintén alkoholfüggő, de a dolgait még valamelyest kézben tartó apa családi tűzfészkében, ahol a rögtönzött konyha a motelszoba közepén van, az ételmaradékos edényeket pedig a fürdőkádban mossák el. Nem csoda, hogy egymás idegeire mennek, hiszen senkinek sincs rendes élettere: a szülők ágyát Mikal lakrészétől csak egy függöny választja el.
„Húzd el a függönyt, és akkor nem is létezik” – mondja férjének Tonya, akit fia kizárólag a keresztnevén szólít. Persze ettől még a gyerek mindent hall, mindent lát és mindent érez – sokszor pedig ő az egyetlen személy otthon, aki tudatánál van. Mikal érzékeny, jóindulatú és tehetséges fiú lenne, de parentifikált gyerekként folyton részeg szülei helyett kell gondolkodnia, cselekednie és kárt mentenie. A fiú a szüntelen piálást kéri számon szülein, ők pedig a gyerek romló jegyeit és iskolai problémáit firtatják. Verbális agresszió és gyengédség, „kussoljál” és „szeretlek” magától értetődő természetességgel váltja egymást otthonukban, ahol a gyerek számára az egyetlen megbízható érzelmi kapaszkodót (szó szerint) a család macskája jelenti.
Kétféle alulnézetből is szemlélhetjük Amerikát ebben a díjnyertes dokumentumfilmben: a hajléktalanságtól csak egy hajszálnyira lévő ember és a felnőttek világában magát navigáló gyerek perspektívájából. A háttérben az amerikai álom elérhetetlensége és a jobbra törekvés örök késztetése feszül egymásnak, egy megdöbbentő tragédia hatására azonban Mikaléknak talán lehetőségük nyílik újratervezni az életüket.
Trailer | Flophouse America | Monica Strømdahl
Highlights Visions du Réel International Film Festival Nyon 56th edition 4-13.4.2025 www.visionsdureel.ch
Mestersége: a propaganda
A korábban nem publikált interjúk, családi felvételek és propagandafilmek felhasználásával készült Mestersége: a propaganda című alkotás Jan Teunissen holland filmrendező felemelkedésének és bukásának történetét meséli el. Mi késztette arra az első holland hangosfilmet jegyző, elképesztően vagyonos családból származó rendezőt, hogy a náci rezsim fogaskerekévé váljon? Miként formálta a különböző zsánerekben, más és más korosztályok számára készített propagandafilmjeivel hollandok tömegeinek világképét? Hogyan magyarázza saját szerepét a vészkorszak üldöztetéseiben? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Luuk Bouwman három díjjal kitüntetett dokumentumfilmje.
A már a háború előtt is ismert Teunissent opportunizmusa a holland náci párt tagjai közé vezette: csakhamar az NSB propaganda- és filmosztályának vezetője, majd hatalomra kerülésük után a Nemzeti Filmtanács elnöke is lett – a középszerű rendezőből így a holland filmvilág legbefolyásosabb embere vált. Nemcsak a filmiparban volt élet és halál ura: közvetve, a propagandafilmjei által alakította a hollandok törzsi tudatát, szétszórva a sovinizmus, az idegengyűlölet és az antiszemitizmus magvait.
A propaganda célja volt egyebek mellett, hogy a hollandokat militarizálja, felsőbbrendűségüket hirdesse, és ellenséges érzéseket alakítson ki bennük az angolok irányában; a zsidók dehumanizáló megjelenítésével pedig előkészítette a terepet kollektív jogfosztásukhoz. Teunissen filmcézársága alatt még a „degenerált művészet” fogalmának bevésésére is készült propagandafilm, ami a kortárs művészeket vádolta „aberrált dolgok népszerűsítésével”, pusztán a művészetük által. A legmegdöbbentőbb talán mégis az a gyereknek készült, már-már Disney-stílusban megvalósított rajzfilm volt, amelyben a Judacus nevű, kaftános orrszarvú titkos mesterkedéseivel az állatok birodalmának békéjére tör – a hollandok gyűlöletre kondicionálását ezzel már a gyermeki tudatban megkezdve.
The Propagandist, trailer
a film by Luuk Bouwman Using previously unpublished interviews, family films and propaganda films, THE PROPAGANDIST tells the story of the rise and fall of Dutch filmmaker Jan Teunissen (1898-1975). As head of the Department of Film of the Dutch Nazi Party and SS, he became the most powerful man in the Dutch film industry during World War II.
Meredith Monk: Egy élet darabjai
A hatvanas–hetvenes évek férfiak uralta New York-i kulturális életében Meredith Monknak nőként keményen meg kellett küzdenie azért, hogy zeneszerzőként és előadóként is komolyan vegyék és elismerjék cseppet sem konvencionális művészetét. Zenét, színházat és táncművészetet ötvöző, úttörő szellemiségű performanszaival, valamint sajátos énektechnikájával a korai kritikák kíméletlenül elbántak ugyan, kortársa, Philip Glass azonban úgy vélekedett róla: „Mindannyiunk közül ő volt – és ma is ő – a kivételes tehetség.”
„A hangban karakter van, a hangban tájképek vannak” – vallja Monk, aki egész pályafutása során a zene alapvetően testi jellegét hirdette: hangszerként használta énekhangját, felismerhető szavak közlése nélkül, mégis hihetetlenül erős kifejezőkészséggel. Előadásai egyesek szerint bebizonyítják, hogy érthető nyelv és verbalitás hiányában is lehet mélyen kapcsolódni a zenéhez. Interdiszciplinaritást és intermedialitást megvalósító munkáiban gyakran a női élet szakaszaira és történelmi traumákra reflektált, de az AIDS-járványra és emberi jogi kérdésekre is igyekezett felhívni a figyelmet.
Billy Shebar filmje performansz-felvételek, interjúrészletek, fotók, videók, naplóbejegyzések és álmok felidézésével rajzolja meg egy rendkívül sokoldalú, vizionárius alkotó portréját – alkotótársai mellett olyan művészek szólalnak meg benne Monk hatásáról és jelentőségéről, mint David Byrne vagy Björk. A dokumentumfilmben a 82 éves művésznek saját halandóságával is szembe kell néznie: láthatjuk, ahogy óvatosan egy új generációra bízza mesterművét, az Atlas című operáját. Hat évtizeden át Monk maga rendezte és adta elő minden zenés színházi munkáját – most pedig meg kell tanulnia elengedni őket. De vajon előadhatók-e egyedülálló és egyedi művei nélküle?
Trailer Monk in Pieces
Uploaded by Cinephil Docs on 2025-10-03.
A 22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál részletes programja itt érhető el.
