Sátántangó (1994)
Tarr Béla monumentális, több mint három évig forgatott, hét és fél órás filmje már a formájával, a lassú történetmeséléssel is bemutatja azt a világvége-hangulatot, amelyet Krasznahorkai László megírt első regényében. Mint Tarr mesélte, ő a regényt annak idején egy éjszaka alatt olvasta el, és rögtön tudta, hogy remekmű. Az alkotás egy kis közösség széthullását, az ördög csábító és kényszerítő erejét mutatja be, miközben nézőt a legfelkavaróbb élmények átélésére kényszeríti.
A legismertebb és legnagyobb filmes internetes adatbázison, az IMDB-n a Sátántagó 8,2/10 ponton, egy másik nagy filmes oldalon, a Rotten Tomatoes-on 100%-on (kritikai) és 82 %-on (közönség) áll.
Werckmeister harmóniák (2000)
Szintén Krasznahorkai-mű, Az ellenállás melankóliája alapján készült a Werckmeister-harmóniák. A címben szereplő 17. századi német orgonista az isteni rendnek megfelelő harmóniát akarta megteremteni a zenében, és így az emberi lélekben is. A film ugyanakkor egy időtlen, szinte posztapokaliptikusan nyomasztó hangulatú kisvárost mutat be, ahol a békésnek amúgy sem nevezhető rend felborul, gyilkos indulatok szabadulnak el, a pokoli káosznak minden és mindenki áldozatául esik. Az első tíz percét sok szakmabeli minden idők legszebb egysnittes felvételének tartja. A vágás nélküli jelenetben a főszereplő Valuska egy vidéki, talponálló kocsma vendégeivel játszatja el a félelmetes és felfoghatatlan alkonyt, a teljes napfogyatkozást. A jelenet egyszerre komikus és megrendítő.
IMDB: 7,9; Rotten Tomatoes: 98% és 90%.
Kárhozat (1986)
Az első Krasznahorkai-Tarr film (ami tulajdonképpen egy „melléktermék”: a Sátántangóra ugyanis először nem tudtak pénzt szerezni, ezért csinálták meg addig is a Kárhozatot). Az elmagányosodás, a reménytelenség, a kárhozatba zuhanás sajátos feldolgozása. A nyomasztó érzést csak növelik a hosszú snittek, a fekete-fehér tónus és az állandó eső. A számos elismerést aratott alkotásban egy lepusztult bányászvárosban vágyakozik egy férfi egy bárénekesnő után, de ez csak a felszín. Nem a történet ugyanis a lényeg, hanem az állapot, az idő. Tarr szerint ugyanis „egy falfelület is történet, meg az is egy történet, hogy a söröskorsó ott áll az ablakban, és ez legalább olyan fontos, mint a sztori. Mindig a sztori ellen dolgoztunk, és lényegében ’tájfilmet’ akartunk csinálni, ahol a tájnak, a külvilágnak ugyanolyan fontos szerepe van, mint a sztorinak.”
IMDB: 7,6/10; RT: 94% és 83%.
Panelkapcsolat (1982)
Tarr harmadik filmje (ami a szociografikus korszakának záró epizódja) az emberi kapcsolatok reménytelenségéről szól. Főszereplője egy válságba jutott, lakótelepi lakásban élő házaspár (Koltai Róbert és Pogány Judit, akik akkor már a valóságban is házaspár voltak), akik megpróbálnak kimászni ebből a válságból – ám hiába. Michael Atkinson a Village Voice-ban úgy írta le a filmet, mint „egy munkásosztálybeli házasság könyörtelen és keserű portréja, amely szertefoszlik a kommunista korszakbeli szegénység, a férfiak alkalmatlansága és az állandó depresszió miatt”.
IMDB: 7,1; RT: 100% és 79%.
A londoni férfi (2007)
Az utolsó előtti Tarr-film Georges Simenon regényéből készült, Krasznahorkai László forgatókönyve alapján. Ezt már külföldön forgatták, három éven keresztül. Meghívták a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is. Férfi főszereplője egy kikötői pályaudvaron dolgozó, elmagányosodott váltóőr, aki egy gyilkosság véletlen szemtanújaként alapvető morális problémákkal szembesül. A rendezőt persze a regényben a bűnügyi szálnál jobban izgatták a létezés alapkérdései, az emberi méltóság és a magány problémája.
IMDB: 7,1; RT: 62% és 61%.
