Milyen lehet úgy élni, hogy tudod, bármikor elveszítheted a gyerekedet?
Ez a brutális és a maga teljességében alighanem felfoghatatlan kérdés csak a huszonegyedik században hangzik olyan távolinak; a tizenhatodik század végén, amikor a Hamnet című, nyolc Oscarra jelölt film játszódik, még kérdés sem volt, csak a napi tapasztalat. „Te három gyerekedet veszítetted el. Mit éreztél?” – kérdezi a filmben az egyik kislány az idősebb nőt csaknem olyan természetességgel, mintha az esküvőjéről vagy egy ház felépítéséről kérdezné.
Merőben szokatlan film a Hamnet, mert az ehhez a témához tartozó részei igazán jók – csak épp a történet elvileg nem erről szól. Amiről viszont szólni akar, az olyan rettenetes színvonalú, hogy hiába teszi ki a film jóval kisebbik részét, így is tönkreteszi az élményt, amit a Hamnet okozhatott volna, ha megmarad annál, amiben kiváló. Csak hát nem amiatt készült el, hanem épp azért, hogy eljuthasson a szörnyen elrontott részeihez.
UIP-Duna Film
Lehetne egyébként spoiler is, hogy miről is van szó (bár regényadaptáció, Maggie O’Farrell azonos című könyve magyarul is elérhető), hiszen a film egyébként szimpatikusan lassan adagolja az információkat, még addig is jó másfél órának kell eltelnie, mire egyáltalán kimondják a főhős nevét. De a cím is elég egyértelművé teszi, miről lesz szó, pláne, hogy még az első képkocka előtt megmagyarázza egy felirat, hogy a Hamnet és a Hamlet valójában ugyanaz a szó.
Igen, a Hamnet William Shakespeare-ről szól, csak épp a felesége, Anne Hathaway szemszögéből, és onnantól indul el nyaktörő sebességgel lefele a lejtőn, amikor ez egyértelművé válik.
(Legalábbis szerintem: a nyolc Oscar-jelölés, a két Golden Globe és a további csaknem hetven díj egy ici-picit azért talán sejteti, hogy mások máshogy gondolják, szóval ne feledjék, ahogy minden filmkritika, ez is csak egy ember véleményét tükrözi.)
A film addig igazán magával ragadó, amíg szinte semmi köze ahhoz, amit egy földi halandó Shakespeare-ről tud. (Szinte, mert itt-ott elhangzanak azért részletek a műveiből, de ezek csak jópofa utalások például a gyerekek játéka közben. Illetve mert sok minden a valós életrajzból táplálkozik, csak épp a legtöbben nem a bárd magánéletét, hanem a műveit ismerik.) A Hamnet addig egy szokatlanul szép film a szerelemről, szeretetről és családról; szokatlanul, írom, mert szinte példátlan egy filmben olyan párkapcsolatot látni, amelyben mindkét fél mélyen és őszintén szereti a másikat, mindenben egyetértenek, mindketten azon dolgoznak, hogy a másiknak a lehető legjobb legyen, valós összhang van köztük, így aztán semmiféle érdekellentét nem alakul ki köztük. Ha kell, védelmezik egymást, és ha kell, ha nem kell, támogatják a másikat. Persze, hiszen az ilyesmi semmiféle konfliktusra nem ad okot, konfliktus nélkül pedig általában nincs film.
UIP-Duna Film
A regényt író Maggie O’Farrell és az azt filmre vivő Chloé Zhao (a Nomádok földje rendezője) ugyanakkor kihasználja, hogy van konfliktus épp elég enélkül is, lásd az 1596-os év meglehetősen fejletlen gyermekgyógyászatát és az Angliában tomboló pestist, és tedd egymás mellé a kettőt. Nem kell szerelmi perpatvar, hogy meglegyen a feszültség. Így tehát a bő kétórás Hamnet első másfél órája egy
különleges, költői szépségű szerelmesfilm egy, a természettel szimbiózisban élő, vidéki családról, egy boszorkány lányának csúfolt nőről és egy tehetségét az isten háta mögött kamatoztatni nem tudó férfiról.
Nem történnek nagyon különleges dolgok, de Zhao és operatőre, Łukasz Żal misztikus, már-már mágikus realistának ható, balladai történetet kerekítenek abból a nem nagyon különlegesből. A bíbor ruhás, a zöld erdőben, két roppant gyökér közt vajúdó nő képe, a szinte társállatként tartott sólyom temetése, de akár az első, almás rekeszek közti szeretkezés képsorai is képzőművészeti igényességűek és hosszú ideig a nézővel maradnak. Amilyen hangulatuk van ezeknek a képeknek, épp olyan az egész film atmoszférája is: szinte a természet is szereplővé lép elő, hiszen Agnes, a feleség a gyógynövények szakértője. Sőt valamiféle látó, jós is, és épp ez adja a feszültséget házastársi perpatvarok helyett:
meggyőződése, hogy két gyermeke áll majd a halálos ágyánál, ám második terhességéről kiderül, hogy ikreket vár. Akkor mi lesz a harmadik gyerekkel? És ki a harmadik?
A halál szelének érintése, az egymással különleges kapcsolatot fenntartó ikergyerekek viszonyulása a veszélyhez szintén egészen különleges jelenetekben bontakozik ki. Ha itt lenne vége a filmnek egy teljesen mindegy, milyen nevű, egyszerű, vidéki házaspárról, illetve esetleg még megmaradnának azok a részek, ahol az addigra már a messzi városban élő apa lelkifurdalást, az anya pedig haragot, vagy talán többet is érez, amiért a férfi nem ért haza időben a bajban, akkor a Hamnet egy különleges, kiváló film lenne.
Focus Features
De nem itt ér véget, hanem gyakorlatilag itt kezdődik.
Már ott gyülekezni kezdenek a fellegek a jó ízlés felett, amikor Zhao konkrétan úgy ábrázolja, hogy egy gyerek a halál előszobájába kerül, hogy ténylegesen egy sötét függönnyel elválasztott előszobában néz szembe egy sötét, feketén tátongó helyiséggel. De ez még semmi azokhoz a túlzásokhoz képest, mint amikor a bánatában az öngyilkosságon gondolkodó, addig abszolút hétköznapi nyelvet beszélő Shakespeare kiáll egy híd szélére, és beleszavalja a kamerába a „lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés” kezdetű, mélyen költői monológot. Vagy amikor egy haldokló kinyújtja a kezét, mire több tucatnyi, szeretettől eltelt, melegen mosolygó ember nyújtja ki felé a karját. Vagy amikor Shakespeare, aki a film szerint saját traumája miatt, gyászfeldolgozásként írta meg a Hamletet, ül a színpad mögött, saját mondatait hallgatja, és premier plánban zokog, könnyezik és jajveszékel.
Olyan szintű giccs ez, amire nem készített fel a film eleje, és amire nem is tudott volna kellően felkészíteni a világon semmi.
És hiába jó színész Paul Mescal és kivételes tehetség Jessie Buckley, a film első háromnegyedében nincs igazán alkalmuk különlegeset mutatniuk, a végén pedig ők is torkig süllyednek a giccsbe.
Focus Features
De a giccs csak leíró fogalom. Mivel filmről van szó, nagyobb baj, hogy hogyan éri el a rendező a giccset: a lehető legprimitívebb eszközökkel (mint amilyen a könnyekben való fürdőzés), a lehető legprimitívebb metaforákkal (mint amikor tucatnyian fogják meg a kinyújtott kezet), a lehető legízléstelenebb és legbutább módszerekkel (mint a halált jelentő sötét szobával ijedt arccal szembenéző gyermek, aki még kimosolyog az édesanyjára, aki erre a szívére teszi a kezét). Nem bíz a világon semmit a nézőre, hanem bunkósbottal akarja a fejébe verni, hogy most pedig sírni kell, most pedig meg kell hatódni. A jó rendező úgy éri ezt el, hogy észre se vegyük. A rossz rendező megmutatja, és felkér bennünket, hogy legyünk szívesek utánozni.
Pedig Chloé Zhao elvileg nem rossz rendező, mert azt is megmutatja, hogy tud alkotni szépet, arányosat, megindítót, különlegeset is. De mégis: lehet-e máshogyan nevezni valakit, aki gátlástalanabbul dagonyázik az ízléstelen könnyfakasztás sártengerében, mint vasárnap délutáni bulvárműsor a kereskedelmi tévék alantasabbik felében?
