Túl sok kiskutya, még több ember – a Primus első budapesti koncertjén jártunk
Nem volt hiány bolondozásban, önfeledt jammelésben és egész testet átmozgató basszusfutamokban a kultikus zenekar első önálló magyarországi fellépésén. Ott voltunk, látni nem láttunk, de legalább végigtáncoltuk.
– hangzik fel a legnagyobb dicséretet és elismerést jelző skandálás (Primus sucks) már a koncertet megelőző pillanatokban, és aztán még sokszor az este folyamán. A belsős poénból – első fellépéseiken a frontember így konferálta fel magukat – szállóigévé vált jelmondat jól tükrözi a zenekar semmit igazán komolyan nem vevő, szüntelenül (ön)ironizáló természetét, amelyben rajongóik is partnerek. Merthogy a világ egyik legjobb basszusgitárosának bandájáról beszélünk, ami fennállásának 42-ik évében végre eljutott a magyar fővárosba is egy önálló koncerttel (eddig csak egyetlen egyszer léptek fel hazánkban, 2011-ben a soproni Volt Fesztiválon).
A Primust valószínűleg sokkal többen ismerik, mint ahányan tudnak róla: amellett, hogy a ‘90-es évek egyik leginnovatívabb alternatív metal formációjáról van szó, popkulturális hatásuk is megkérdőjelezhetetlen, hiszen ők követték el a South Park fülbemászó főcímdalát, amelynek egészen biztosan bérelt helye van a milleniál generációhoz tartozók agyának hallóközpontjában.
A basszusgitáros-énekes Les Claypool védjegyének számító rajzfilmfigurás orrhang és komikus hanglejtés, megspékelve egy kis ál-déli akcentussal nemcsak az abszurd animációs sorozat világához illett magától értetődő módon: ugyanez a szürreális történetmesélés és képtelen humor a Primus-dalok sajátja is, szóljanak azok egyszerű melósokról vagy középszerű autóversenyzőkről (az autószerelő-dinasztiába született Claypool a befutás előtt ácsként kereste a kenyerét), mitikus halakról és magányos halászokról, alfahím kandúrokról vagy Winona Ryder (?) nagy barna hódjáról…
A bolondozás mellett ugyanakkor bekúszik a keserű társadalomkritika (American Life), a háborúellenes (Too Many Puppies) és a környezetvédő (Southbound Pachyderm) tematika is – minderre hallhattunk is példát kedd este a Barba Negra nagytermében.
Les Claypool
HVG / Cabrera Martin
A helyszín már fél órával a hivatalos koncertkezdés előtt is kétharmadrészt tömve volt, esélytelennek látszott átverekedni magunkat az embertömegen, és kivetítő híján bele kellett nyugodjak, hogy a magam 163 centijével csak a kollégám képein fogom látni a zenekart. A csepeli bulihelyszínen nálamnál gyakrabban szórakozóknak is az volt a benyomása, hogy ennyire sok embert nem láttak még itt. A tömeg mintha a kiszolgáló személyzetet is váratlanul érte volna: fél órát kellett sorban állni, míg sikerült hűsítő innivalóhoz jutni a rekkenő hőségben.
Fél 8-kor aztán a Those Damned Blue Collar Tweekers lüktető dübörgésével egycsapásra beindult az ütemes fej- és lábmozgás. Az első pár szám után a frontember jellegzetes orgánumán köszöntötte a budapesti közönségét ezen „a kellemes nyári estén”. Szinte azonnal elkezdte keresni a közönségben Borlai Gergőt, aki majdnem a Primus dobosa lett, amikor két évvel ezelőtt versenyt hirdettek a zenekarból végleg távozó Tim Alexander pótlására. A castingot ugyan a jelenlegi felállást erősítő John Hoffman nyerte meg, de a több mint 5000 jelentkező közül a legjobb tizenkettőbe jutott be a magyar dobos, aki többek között Charlie-val, Presser Gáborral és a European Mantrával zenél.
John Hoffman dobos
HVG / Cabrera Martin
Claypool egyébként nemrég azt nyilatkozta róla, hogy lenyűgözte őket Borlai játéka, és hogy tulajdonképpen ő volt a legjobb zenész, de a befutó Hoffmannal erősebb kapcsolatot éreztek. Érdekesség, hogy Claypool annak idején ugyanígy lett majdnem a Metallica basszusgitárosa: gimis barátja, Kirk Hammett megkereste, hogy nem volna-e kedve beszállni Cliff Burton helyére. Claypool elment a meghallgatásra, bár nem sok affinitása volt a trash metal stílusú játékhoz. A melót nem kapta meg, James Hetfield később azt mondta róla, hogy „túl jó volt” a feladatra, és hogy neki inkább „a saját dolgát kellene csinálnia”.
A jó tanácsot megfogadva Claypool a kísérletezést választotta a metal hagyományos megközelítése helyett, a Primusszal pedig a funk metal egyik, ha nem a legfurcsább képviselőjévé nőtték ki magukat.
Kezdve azzal, hogy a rockzenék tradicionálisan gitárközpontú koncepcióját félretéve saját hangszerét állította a rivaldafénybe, úttörő játékával pedig felszabadította a basszusgitárt a ritmusszekció háttérben megbúvó szerepköréből. Az eredmény: egy olyan zene, amire az ember nem tudja eldönteni, hogy bólogasson vagy táncoljon.
Larry LaLonde gitáros, a trió harmadik tagja
HVG / Cabrera Martin
Szerencsére mindkettőre bőven volt lehetőségünk a szünettel együtt több mint kétórás koncert alatt, amin a legtöbb szám az első három, kilencvenes évek eleji albumukról került ki, igaz, olyan elnyújtott, szétjammelt vagy épp rövidebbre szabott és egymásba átfolyatott verziókban, ahogy eddig még biztosan nem hallhattuk őket. A spontán kialakuló improvizációk legviccesebbje viszont kétség kívül az volt, amikor a közönség Primus sucks-skandálására rögtönöztek egy dalkezdeményt, amibe az est főhőse dilisen vokálozva és leszarozva a bandáját maga is bekapcsolódott.
A legnagyobb mozgolódást kiváltó slágereket (My Name Is Mud, Jerry Was a Race Car Driver), amelyekre a közönség addig visszafogottabb tagjai is teljesen eleresztették magukat (és hajukat), a végére hagyták, a visszatapsolás után pedig még egy jó hosszúra nyújtott szám erejéig örvendeztették meg a hallgatóságot. Ha maradt is bennünk hiányérzet, akkor azt az Antipop album teljes mellőzése vagy a Tommy the Cat elmaradása okozta, de ne legyünk telhetetlenek, talán a következő budapesti látogatásukra nem kell még egyszer ennyit várni.
A Primus koncertje a Barba Negrában 2026. augusztus 4-én
HVG / Cabrera Martin
Szubjektív időérzékelésem a tisztességes játékidő ellenére is rövidnek érezte az estét, de mentségükre szóljon, hogy embert próbáló feladat két órán át összpontosítani és igazi klasszishoz méltóan játszani a perzselő hőkupola alatt. Azt, hogy ugyanannyira szenvedtek ők is a színpadon, mint mi a nézőtéren, kiválóan illusztrálja az alábbi, Les Claypool firkájával ellátott setlist, amelyen a frontember basszusgitárjával egy koporsóban állva (fekve?) ábrázolta önmagát: „ha meg is halok a hőkimerüléstől… készen állok!”
Primus-koncert setlist
Facebook / Vizi József
Végezetül még egy dolgot fontos megemlíteni: a helyszín hangzását illetően már-már budapesti néphagyománynak számít lehúzni a Barba Negrát. Kedd este a Primust hallgatva avatott fülek társaságában, hangtechnikus és zenész ismerőseim egybehangzó véleménye alapján kijelenthető, hogy nem kell tovább ódzkodnunk ettől a koncerthelyszíntől a hangosítás miatt. Több helyen is álltunk az este folyamán, távolabb és közelebb is a színpadhoz, és mindenhonnan kiváló volt a hangzás.
A koncerten játszott dalok listája:
Those Damned Blue-Collar Tweekers
Last Salmon Man
Groundhog's Day
The Ol' Grizz
Jilly's on Smack
Frizzle Fry
(szünet)
Too Many Puppies
Duchess and the Proverbial Mind Spread
American Life
Over the Falls
The Ol' Diamondback Sturgeon (Fisherman's Chronicles, Part 3)
Negyedszázadnyi adósságot törlesztett magyarországi rajongótáborának Maynard James Keenan és Billy Howerdel zenekara, hétfői Budapest Parkos koncertjük pedig minden várakozásunkat felülmúlta.