A Primus szar, a Primus szar
– hangzik fel a legnagyobb dicséretet és elismerést jelző skandálás (Primus sucks) már a koncertet megelőző pillanatokban, és aztán még sokszor az este folyamán. A belsős poénból – első fellépéseiken a frontember így konferálta fel magukat – szállóigévé vált jelmondat jól tükrözi a zenekar semmit igazán komolyan nem vevő, szüntelenül (ön)ironizáló természetét, amelyben rajongóik is partnerek. Merthogy a világ egyik legjobb basszusgitárosának bandájáról beszélünk, ami fennállásának 42-ik évében végre eljutott a magyar fővárosba is egy önálló koncerttel (eddig csak egyetlen egyszer léptek fel hazánkban, 2011-ben a soproni Volt Fesztiválon).
A Primust valószínűleg sokkal többen ismerik, mint ahányan tudnak róla: amellett, hogy a ‘90-es évek egyik leginnovatívabb alternatív metal formációjáról van szó, popkulturális hatásuk is megkérdőjelezhetetlen, hiszen ők követték el a South Park fülbemászó főcímdalát, amelynek egészen biztosan bérelt helye van a milleniál generációhoz tartozók agyának hallóközpontjában.
https://www.youtube.com/watch?v=mQ3X3LbS_VU
A basszusgitáros-énekes Les Claypool védjegyének számító rajzfilmfigurás orrhang és komikus hanglejtés, megspékelve egy kis ál-déli akcentussal nemcsak az abszurd animációs sorozat világához illett magától értetődő módon: ugyanez a szürreális történetmesélés és képtelen humor a Primus-dalok sajátja is, szóljanak azok egyszerű melósokról vagy középszerű autóversenyzőkről (az autószerelő-dinasztiába született Claypool a befutás előtt ácsként kereste a kenyerét), mitikus halakról és magányos halászokról, alfahím kandúrokról vagy Winona Ryder (?) nagy barna hódjáról…
A bolondozás mellett ugyanakkor bekúszik a keserű társadalomkritika (American Life), a háborúellenes (Too Many Puppies) és a környezetvédő (Southbound Pachyderm) tematika is – minderre hallhattunk is példát kedd este a Barba Negra nagytermében.
Les Claypool
HVG / Cabrera Martin
A helyszín már fél órával a hivatalos koncertkezdés előtt is kétharmadrészt tömve volt, esélytelennek látszott átverekedni magunkat az embertömegen, és kivetítő híján bele kellett nyugodjak, hogy a magam 163 centijével csak a kollégám képein fogom látni a zenekart. A csepeli bulihelyszínen nálamnál gyakrabban szórakozóknak is az volt a benyomása, hogy ennyire sok embert nem láttak még itt. A tömeg mintha a kiszolgáló személyzetet is váratlanul érte volna: fél órát kellett sorban állni, míg sikerült hűsítő innivalóhoz jutni a rekkenő hőségben.
Fél 8-kor aztán a Those Damned Blue Collar Tweekers lüktető dübörgésével egycsapásra beindult az ütemes fej- és lábmozgás. Az első pár szám után a frontember jellegzetes orgánumán köszöntötte a budapesti közönségét ezen „a kellemes nyári estén”. Szinte azonnal elkezdte keresni a közönségben Borlai Gergőt, aki majdnem a Primus dobosa lett, amikor két évvel ezelőtt versenyt hirdettek a zenekarból végleg távozó Tim Alexander pótlására. A castingot ugyan a jelenlegi felállást erősítő John Hoffman nyerte meg, de a több mint 5000 jelentkező közül a legjobb tizenkettőbe jutott be a magyar dobos, aki többek között Charlie-val, Presser Gáborral és a European Mantrával zenél.
John Hoffman dobos
HVG / Cabrera Martin
Claypool egyébként nemrég azt nyilatkozta róla, hogy lenyűgözte őket Borlai játéka, és hogy tulajdonképpen ő volt a legjobb zenész, de a befutó Hoffmannal erősebb kapcsolatot éreztek. Érdekesség, hogy Claypool annak idején ugyanígy lett majdnem a Metallica basszusgitárosa: gimis barátja, Kirk Hammett megkereste, hogy nem volna-e kedve beszállni Cliff Burton helyére. Claypool elment a meghallgatásra, bár nem sok affinitása volt a trash metal stílusú játékhoz. A melót nem kapta meg, James Hetfield később azt mondta róla, hogy „túl jó volt” a feladatra, és hogy neki inkább „a saját dolgát kellene csinálnia”.
A jó tanácsot megfogadva Claypool a kísérletezést választotta a metal hagyományos megközelítése helyett, a Primusszal pedig a funk metal egyik, ha nem a legfurcsább képviselőjévé nőtték ki magukat.
Kezdve azzal, hogy a rockzenék tradicionálisan gitárközpontú koncepcióját félretéve saját hangszerét állította a rivaldafénybe, úttörő játékával pedig felszabadította a basszusgitárt a ritmusszekció háttérben megbúvó szerepköréből. Az eredmény: egy olyan zene, amire az ember nem tudja eldönteni, hogy bólogasson vagy táncoljon.
Larry LaLonde gitáros, a trió harmadik tagja
HVG / Cabrera Martin
Szerencsére mindkettőre bőven volt lehetőségünk a szünettel együtt több mint kétórás koncert alatt, amin a legtöbb szám az első három, kilencvenes évek eleji albumukról került ki, igaz, olyan elnyújtott, szétjammelt vagy épp rövidebbre szabott és egymásba átfolyatott verziókban, ahogy eddig még biztosan nem hallhattuk őket. A spontán kialakuló improvizációk legviccesebbje viszont kétség kívül az volt, amikor a közönség Primus sucks-skandálására rögtönöztek egy dalkezdeményt, amibe az est főhőse dilisen vokálozva és leszarozva a bandáját maga is bekapcsolódott.
A legnagyobb mozgolódást kiváltó slágereket (My Name Is Mud, Jerry Was a Race Car Driver), amelyekre a közönség addig visszafogottabb tagjai is teljesen eleresztették magukat (és hajukat), a végére hagyták, a visszatapsolás után pedig még egy jó hosszúra nyújtott szám erejéig örvendeztették meg a hallgatóságot. Ha maradt is bennünk hiányérzet, akkor azt az Antipop album teljes mellőzése vagy a Tommy the Cat elmaradása okozta, de ne legyünk telhetetlenek, talán a következő budapesti látogatásukra nem kell még egyszer ennyit várni.
A Primus koncertje a Barba Negrában 2026. augusztus 4-én
HVG / Cabrera Martin
Szubjektív időérzékelésem a tisztességes játékidő ellenére is rövidnek érezte az estét, de mentségükre szóljon, hogy embert próbáló feladat két órán át összpontosítani és igazi klasszishoz méltóan játszani a perzselő hőkupola alatt. Azt, hogy ugyanannyira szenvedtek ők is a színpadon, mint mi a nézőtéren, kiválóan illusztrálja az alábbi, Les Claypool firkájával ellátott setlist, amelyen a frontember basszusgitárjával egy koporsóban állva (fekve?) ábrázolta önmagát: „ha meg is halok a hőkimerüléstől… készen állok!”
Primus-koncert setlist
Facebook / Vizi József
Végezetül még egy dolgot fontos megemlíteni: a helyszín hangzását illetően már-már budapesti néphagyománynak számít lehúzni a Barba Negrát. Kedd este a Primust hallgatva avatott fülek társaságában, hangtechnikus és zenész ismerőseim egybehangzó véleménye alapján kijelenthető, hogy nem kell tovább ódzkodnunk ettől a koncerthelyszíntől a hangosítás miatt. Több helyen is álltunk az este folyamán, távolabb és közelebb is a színpadhoz, és mindenhonnan kiváló volt a hangzás.
A koncerten játszott dalok listája:
- Those Damned Blue-Collar Tweekers
- Last Salmon Man
- Groundhog's Day
- The Ol' Grizz
- Jilly's on Smack
- Frizzle Fry
(szünet)
- Too Many Puppies
- Duchess and the Proverbial Mind Spread
- American Life
- Over the Falls
- The Ol' Diamondback Sturgeon (Fisherman's Chronicles, Part 3)
- Welcome to This World
- My Name Is Mud
- Jerry Was a Race Car Driver
(ráadás)
- Southbound Pachyderm
https://hvg.hu/kultura/20260616_a-perfect-circle-maynard-james-keenan-budapest-park-koncert
