Hová menjünk vacsorázni? Klassz, a nevéhez méltó
Az első benyomás az eklektika: itt igazából semmi nem passzol, a tapéta harsányan indás-virágos, a lámpák...
Az első benyomás az eklektika: itt igazából semmi nem passzol, a tapéta harsányan indás-virágos, a lámpák indusztriálisan óriásiak, emellett a tipikus éttermi székek és kör alakú asztalok puritánul egyszerűek, ahogy egyszerű a terítés is. Az összhatás mégis elegánsan franciás, Matisse képeit idézi. Az összhatást talán az cél vezérli, hogy a jó értelemben vett bizarr kavalkád emlékezetes hátteret nyújtson az étkezéshez.
Az étteremben nincs asztalfoglalás, ide a vendég csak betér az utcáról, eszik egy jót és már megy is tovább. Teltház van, mikor érkezünk, de hamarosan kerül egy asztal és megkapjuk az étlapot is. A kiszolgálás kedves és gyors, nem vagyunk halálra kényeztetve, de nem is hanyagolnak minket. Az ételek is hamar érkeznek.
Az étlap - ahogy a nagy könyvben meg van írva – rövid, de rendszeresen változik a szezon friss alapanyagainak megfelelően. Vannak azért egzotikus tételek is, mint például az avokádó a citromos avokádó leveshez, amelyet látva biztosak lehetünk, hogy azért utazott pár ezer kilométert, mielőtt az asztalunkra került, de ennyi globalizációs luxust talán még megengedhetünk magunknak.
A főételek választéka sincs túlméretezve, de látszódik az igyekezet, hogy lehetőleg mindenki megtalálja a neki való fogást. Biztos, hogy a főétel front az, ahol a séf megmutathatja, mit tud, így kerül cukkinis-uborkás spagetti a lazacfilé mellé, édesköményes levendulamártás pedig a báránycsülök köré adagolva. A végeredmény minden általunk választott ételnél meggyőző volt.
A tálalás nincs túlkomplikálva, az ételek látványa nem tolakszik az ízek elé, ez nem is passzolna a hely jellegéhez, elvégre ide egy jót enni jön a vendég, nem csodálkozni akar a tányérra nézve.
A salátákon azonban bőven lenne még turbózni való, a jégsalátát meg ki kellene tiltani a világ összes konyhájából. Tény, hogy sokáig eláll a hűtőben, de alacsony a vitamintartalma, kevés benne a rost, ráadásul ízetlen.
Folyamatos zümmögés veszi körbe embert, mert bár étteremben vagyunk, a vendégek jó része ide nem enni, hanem társadalmi életet élni jár. És természetesen nem tolakodóan, de kötelező jelleggel szól a zene is a háttérben.
A borválaszték nem véletlenül lenyűgöző, hiszen az étterem hátsó traktusában a belváros egyik legtovább nyitva tartó borboltja található. A desszertek finomak, de mereven ragaszkodnak az egyszerűséghez. Ezen a fronton semmi eget rengető élményt nem vártunk, nem is kaptunk, bár néha még teli hassal is jó valami meglepően finomat kóstolni a végén.
Anthony Bourdain a bisztró konyha nagy ismerője (maga is sokáig húzta az igát különböző konyhákban, míg aztán felcsapott gasztro-gonzó újságírónak) azt állítja, hogy a bisztrókonyha akkor jó, ha az ételek egyszerűek, gyorsan kerülnek az asztalra és finomak. És ezeknek az elveknek az étterem megfelelt. A Klassz összességében remek választás, olyan hely, ahova az ember újra és újra vissza akar térni, mert tudja, mire számíthat.
