Rájöttem, hogy a politológusoknál csak a sportszakértők tudnak utólag mindenben okosabbak lenni.
Kész, vége, feladom, tényleg a francért csináltam meg azt a PhD-t a Pallasz Athéné intézetben? A Zsolti gyerek is csak röhög rajtam miatta a hátam mögött. Meg miért is agyalok itt a mélyenszántó politikai összefüggéseken? Senki olyan briliáns okfejtéssel nem mutatta ki, hogy egy csomó ország tulajdonképpen csak a hazai belpolitikai balhék eltakarására használja fel a vébészereplést. De persze semmi visszhang, még a nyavalyás Politológiai Ismeretterjesztő Füzetekbe is úgy kell belekönyörögnöm a cikket, a Facebook-on a sajátomon kívül egy nyomorult lájkot sem kapott. Gyöngyöt a disznók elé… (Ráadásul itt a Darázsban is lepisszegtek, amikor részleteket kezdtem belőle felolvasni a német-brazil alatt, és még Zsolti sem védett meg.)
Pedig esküszöm, rajtam nem múlik. Érzem, hogy folyamatosan fejlődök. Ma már nincs olyan téma, aminek megvitatásakor ne tudnám egy többszörösen összetett mondatba beleszőni a „paradigmaváltás”, „narratíva”, „tematizál” kifejezéseket, nem is beszélve a „pszeudo-” előtag gyakori használatáról. Érzem, már csak kicsi kell hozzá, hogy képes legyek elérni annak a kollégának a szintjét, aki egyszer a köztévé riporterének egyik kérdésére azt mondta, „erre két válasz létezik, vagy igen, vagy nem, mindkettő mellett nagyon meggyőzően tudnék érvelni”.
Bármikor levezetem, hogy miért jósoltam volna meg választókerületre pontosan előzetesen az eddigi két választás eredményét. (A helyhatóságiról majd október 6-án kérdezzenek) Azt, hogy miért bukott meg Mesterházy Attila, és, hogy mi miatt nem lett miniszterelnök Bajnai Gordon. Csak azért nem kezdem el bizonygatni, számos jeles értelmiségihez hasonlóan, hogy én már 1989 június 16-án tudtam, hogy Orbán Viktor 25 évvel később jobbos-populista jegyeket felmutató miniszterelnök lesz, mert, ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb valószínűséggel a haverjaimmal fociztam a beszéd közben az általános iskolám murvás pályáján, és egyáltalán nem érdekelt Orbán Viktor. (Bár ki tudja, ettől függetlenül valamikor még megírhatom később. Konjunktúrája van most az ilyen visszaemlékezéseknek, talán még honort is fizetnének érte valahol…)
De mindez a tudás semmi ahhoz képest, amilyen meggyőző erővel érvelnek egyes sportújságírók: ők már a vébé előtt látták, hogy a brazilok gyengék, bénák, beleszaladnak a késbe. Hogy Hulk nem oda való, hogy Freddel gyenge lesz a támadósor, hogy Dante már a Konföderációs Kupán is rosszul tolódott, különben is, az az egész csak egy operett torna volt, pont az jelezte, hogy mennyire gyengék a brazilok, hogy megnyerték. Hogy Scolari világ életében egy gyenge edző volt, akinek legfeljebb a Martonvásár ificsapatánál lenne helye egy normális országban. (Kedvencem: azért rossz edző, mert elment 13 millió euróért egy évre Üzbegisztánba edzősködni.) Kész, ezzel valóban nem tudok konkurálni a saját szakmámban sem. Át kellene képeznem magam sportújságírónak, akkor én is biztosan tudnék ilyen nagyon okosakat írni, és még többen is olvasnák.
Csak azt az egyet kérem, ne a tegnapi argentin-hollanddal kelljen kezdenem. Arról egy pontosvessző sem jutna az eszembe. Még ha a PhD-m és egy remek ösztöndíjlehetőség múlna rajta, akkor sem. Az előbb megkérdeztem Zsoltit, ő is csak nézett maga elé, majd csak annyit mondott, reméli, hogy a hátralévő két meccs nem lesz ilyen gyenge, mert még a forgalom is visszaesett.
Befogadóotthonban kezdte „intézetis” életét annak a gyermekvédelmis férfinak az élettársa, akit azért tartóztattak le, mert a gyanú szerint prostitúcióra kényszerített több lányt is, akiket a munkája során ismert meg. Az ugyancsak őrizetbe vett nő volt nevelőjével, Laluska Erzsébettel beszélgettünk.
Ráadásul az elmúlt évekkel ellentétben a környező országokban is sokkal jobban érdekelte az embereket, hogy mi történik Magyarországon a Pride-dal.
Mindenre gondoltak azok a csalók, akik a videónkban megszólaló áldozatokat átverték.
Kapu Tibor első magyar űrhajósként léphetett a Nemzetközi Űrállomás fedélzetére.
