"Bruges-be kell mennem. - Az meg hol van? - Belgiumban." - Az USA se tudta pontosan, hogy kiket akarnak legyőzni. És ráfizettek. Kocka, a filmkritikus szerint ennek az az oka, hogy a belgák általában jobban bírják a hegyi szakaszokat, ahogy az a Szarul állnak a dolgok című filmből is kiderülhetett.
„- Amerikai vagy? - Igen, de ne vesd a szememre” – hangzik el az In Bruges című filmben (magyarul a vállalhatatlan Erőszakik címen futott). Márpedig, dehogynem. Olyan pofátlanul hatásvadász trailert csináltak a belgák elleni nyolcaddöntő elé, hogy annak csak örülni lehetett, amikor a kölyökképű De Bruyne bevágta az első gólt. Persze, majdnem arcomra fagyott a mosoly a hosszabbítás utolsó perceiben, amikor az amerikaiak a szépítés után majdnem kiegyenlítettek, de most már csak felfogja Howard meg a letswinthisgame-et hashtagelő Fehér Ház is, hogy van egy számukra felfoghatatlanul szürreális kis ország, ahol több mindent is jobban csinálnak (a focit például), mint ők.
Most így aludva egyet a történtekre, bizton állítható, hogy a belga-amerikai meccs igazi instant klasszikus volt, hosszabbítással, drámával, nagy történetekkel, heves reakciókkal. Olyan volt utána lefeküdni (igen, végignéztem, és nem aludtam bele), mint amikor kicsit szédelegve kibotorkálok a moziteremből, és még percekig nehezen tájékozódom a valóságban, meg másnap is csak a látottakon töröm a fejem.
Az egész úgy kezdődött, hogy jött az a bizonyos trailer, amitől a hányinger kerülgetett. „Senki se gondolta volna, hogy továbbjuthatunk ebből a csoportból, de most mégis itt vagyunk” – hangzik el az „érzelemdús” felvezetőben. Nem tudom, nem túlzás ez egy kicsit? A teljesen amatőr módon menedzselt, ezer sebből vérző Ghána, a csúcsformától messze elmaradó C. Ronaldóval felálló Portugália? Na, azért egy kicsit túl van spilázva, nem? Aztán amikor elkezdtek szállingózni a tweetek Rihannától, Justin Timberlake-től, vagy amikor megláttam a családjával együtt „szurkoló” Tom Hanks-t, akkor a sok hamisságtól már tényleg felfordult a gyomrom. Ezt a csapatot, Howarddal, Dempsey-vel együtt holnap már el is felejtik a „soccer-lázban” égő USA-ban.
Nem tudom, mennyit tudnak a belgákról Amerikában, de talán az még ott is megvan, hogy ők adták a világnak minden idők legfurább rajzfilmjét, a Hupikék Törpikéket, meg gondolom ők is nagy élvezettel bontanak fel egy-egy Chimay-t. Elég, ha ebben a témakörben a Monty Python zseniális szkeccsét idézzük fel, amiben a legpejoratívebb jelzőt keresik a belgákra. Az egyik válasz szerint: „ne mondjunk rájuk semmit, csak vegyük semmibe őket.”
Kedves Rihanna, Kobe Bryant, tisztelt Obama, Clinton, Biden, nem jött össze, és igen, ezek ellen a belgák ellen nem. Game over. Ahogy az egyik tweet találóan fogalmazott: Harry herceg összetörte az álmokat. A pirospozsgás Harry herceg, azaz Kevin De Bruyne ennek a meccsnek a hőse, nem az agyonlőtt, túlsztárolt Tim Howard. De ne feledkezzünk meg a gólja után a kamerába „je t’aime maman”-t kiáltó Lukakuról sem.
Két hét Belgium? Veled? Kizárt!
Belgium szürreális ország: rekordideig nem volt kormányuk, az ország egyik fő jelképe egy apró, pisilő szobor, a lakosság egyik fele nem igazán érti, mit mond a másik és a többi. A világ nem nagyon tud mit kezdeni a belgákkal. Csak hogy újra az In Bruges-t idézzem: „- Brugesbe kell mennem. – Az meg hol van? – Belgiumban. – Minek utazik valaki Belgiumba?”
Korábban, amikor még az azóta - érthetetlen okokból- megszűnt, forradalmi hangvételű Dramatorgia című lap szerkesztőségében dolgoztam, külön tematikus számot szenteltünk a belga filmeknek (mondanom sem kell, amerikai szuperprodukciókkal elvből nem foglalkoztunk.) Az én kedvenc belga filmem a Szarul állnak a dolgok volt, amely egy alkoholista családban felnövő kamasz fiú történetét meséli el, úgy hogy az egész film atmoszférája és minden szereplője egyszerre ocsmány és szeretnivalóan humoros.
Akkor a szerkesztőség többi tagjával ki is próbáltuk mindkét, a filmben szereplő versenyt: a meztelenül biciklizést, és a Franciaország helyett egy lakókocsiban lezavart Tour De France-t. Ez utóbbinak az a lényege, hogy csakúgy, mint a három hétig tartó rendes versenyben, itt is vannak keményebb hegyi és könnyebb, de sprintbefutós szakaszok. Csakhogy itt a nehézséget nem az emelkedők, hanem az elfogyasztandó alkoholmennyiség jelenti. Egy hegyi menet itt sok rövidet és nehéz barna söröket, míg egy hosszabb, laposabb szakasz világos söröket jelent. A sárga trikót viselő győztes büszkesége azonban legalább akkora, mint a párizsi dobogó tejére felálló bringásé. Most megfogadtuk újra, ha a belgák megnyerik a vb-t, akkor megint megrendezzük a meztelen bicikliversenyt (a Tour de France július 5-én már elkezdődik). Addig is, mint eddig, minden belga gólnál felnyitunk egy üveg Delirium Tremens-t.
Szóval hál’isten jöhetnek itt a profin összevágott, nagy költségvetésű filmjeikkel az amerikaiak, Howardból nem lesz hollywoodi hős, és nem készül erről a csapatról olyan film, mint a Csoda a jégen, de Klinsmann - egyébként izgalmas- karaktere sem kap majd külön filmet, és nem fog tajtékozva ordibálni a vásznon, mint Al Pacino a Minden héten háborúban.
Ha már Klinsmann, csak egy múltbéli apró adalék a tegnapi történésekhez. 20 évvel ezelőtt, az USA-ban rendezett 1994-es világbajnokság nyolcaddöntőjében, Belgium mérkőzött Németországgal. A németek 3-2-re nyertek, Klinsmann gyönyörű gólt lőtt. A belgák azonban nem kaptak meg egy jogos tizenegyest 3-1-nél, így érthető, hogy az akkor még játékosként a kispadon ülő Marc Wilmots is dühösen őrjöngött a társaival együtt. Tegnap este Klinsmann őrjöngött, és Wilmots dicsőült meg. Kettejük sztorijából kellene inkább filmet forgatni.
Öt évtizede Steven Spielberg A cápával megteremtette, két évre rá barátja, George Lucas a Csillagok háborújával megerősítette a nyári bombasiker intézményét. A vakáció idején korábban olyan filmeket mutattak be, amelyektől nem vártak kirobbanó eredményt.
A világ valaha élt leggazdagabb emberének nevét Nyugat-Afrikán kívül szinte senki nem hallotta, de mi a helyzet a többiekkel?
