Közel negyed évszázaddal azután, hogy utoljára bővült a téli olimpiák programja – akkor szkeletont emelték vissza, amelyben 1928-ban és 1948-ban egy-egy alkalommal már rendeztek versenyeket –, a milánó-cortinai játékokon ismét új, síhegymászásnak, síalpinizmusnak, esetleg túrasízésnek (angolul ski mountaneering, becenevén skimo) nevezett sportággal ismerkedhet meg a közönség.
Többféle versenyszáma létezik, az olimpiára a sprint került be, amely meglehetősen könnyen fogyaszthatónak tűnik, a 19 nő és 18 férfi versenyző egyéni futamai ugyanis mindössze három-négy perc alatt lezajlanak majd, vegyes váltóban pedig a csapat mindkét tagja két-két alkalommal teljesíti a pályát – egy nagyjából fél órán át zajlik majd. A döntőbe jutáshoz két selejtezőt kell megnyerni – azaz a szabályoknak megfelelően a lehető leggyorsabban teljesíteni a pályát.
A síhegymászás gyökerei a történelem előtti időkre nyúlnak vissza, akkorra, amikor az ember megvetette a lábát a mai Skandinávia és az Alpok területén. A szükség hívta életre, a közlekedésé, később pedig hadászati jelentősége volt. Nem véletlen, hogy a sportág egyik közvetlen elődjének a biatlon (sílövészet) létrejöttét is inspiráló katonai síőrjárat (military patrol), amely az első, 1924-es téli olimpián hivatalos versenyszám volt, és bemutató versenyeket három továbbin tartottak belőle.
De mit is kell csinálni?
Az alpinizmushoz szükséges állóképességet és a lesikláshoz elengedhetetlen precizitást vegyítő sportág versenyei az olimpián három szakaszból állnak majd. Az elsőben az indulók síléceken másznak meg egy meredek emelkedőt.
A versenyzők egy síalpinista versenyen
AFP / NurPhoto / Martin Silva Cosentino
Hogy a lécek ne csússzanak meg, speciális felületű anyagot erősítenek rájuk. Ezt a magyar síhegymászók csak fókának nevezik, az angolban a skin (bőr) elnevezés honosodott meg, s mindkettő a sportág múltjában gyökerezik. Eredetileg ugyanis fókák vagy más állatok szőrös bőrét használták erre a célra úgy kikészítve, hogy a fölfelé haladást segítsék, hátrafelé pedig tapadjanak. Manapság már szintetikus anyagból készülnek.
Az első emelkedő után egy még meredekebb kaptató következik, amely előtt a versenyzők lecsatolják és a hátukra veszik a léceiket, majd gyalogosan haladnak tovább. Amint felérnek, újra a lécekre állnak, és a kitűzött kapukat megkerülve lesiklanak a hegyről.
A lécek ebben a sportágban könnyebbek, mint az alpesisíben használtak, inkább a sífutókéhoz hasonlítanak. Mászás közben lehetővé teszik, hogy a sarok felemelkedjen – akárcsak a sífutók esetében –, lesiklásnál pedig rögzíthető.
Ki a jó?
Bár az alpesi területekkel is rendelkező országokban hosszú ideje űzik már a sportágat, és 2002 óta világbajnokságot is rendeztek a képviselőinek, független nemzetközi szövetsége csak 2008-ban alakult. Az olimpia programjára az olasz szervezők javasolták, miután sikerrel mutatkozott be a hat évvel ezelőtti ifjúsági játékokon.
Nem véletlen, hogy az olaszok választása éppen erre a sportágra esett: kifejezetten erősek benne. Az eddig megrendezett vb-ken a sportolóik összesített eredményei alapján hétszer ők, háromszor a franciák és ugyancsak háromszor a svájciak nyertek. Rajtuk kívül csupán egyetlen nemzet végzett dobogós helyen: tavaly a kínaiak.
Egy kínai síalpinista
AFP / Jeff Pachoud
Hogy a sportágnak hosszú távon is lesz-e helye a téli olimpiák programjában, az kérdés. Lehetséges, hogy ugyanaz történik majd vele, mint a karatéval, amely a tokiói, vagy a breaktánccal, amely a párizsi játékokon szerepelt, aztán ejtették.
Az mindenesetre nem mutat jól, hogy a csupán maroknyi ország versenyzői indulnak éremesélyekkel, s mindössze 14 ország képviselteti magát, azok közül is csupán három Európán kívüli (Ausztrália, Egyesült Államok, Kína). Ugyanezek az érvek hangzanak el, amikor az északi összetett sorsáról vitáznak, igaz, az a nézőket is kevéssé érdekli.
Hogy a síhegymászás mekkora közönséget képes megmozgatni, az majd a hét második felében derül ki. Az egyéni számokat csütörtökön, a váltót szombaton tartják majd.
Nyitókép: Síalpinizmus világbajnokság. Fotó: AFP / Gabriel Monnet
