A forró ősz eddig elmaradt. Se gyújtogató csőcselék, se roma-magyargárdista összecsapások. Nincsenek sztrájkok, békések a szociális tüntetések. Szóharc és érdektelen cirkusz az évtizede leértékelt ünnep. A tavasszal nekihevült politika ma egyszerűen unalmas. A szocialisták elhalnak. A fiatal demokraták nem születnek meg. A többiek nincsenek. A választó mintha letett volna arról, hogy életének fontos részévé avassa a politikát.
Vajon billentheti-e az intézményi rendszert jelentősen más irányba a 2010-ben hivatalba lépő új kormány? Mekkora lesz a politikai, a gazdasági és a jogi mozgástere ahhoz, hogy újrarendezze a központi állam és az önkormányzatok intézményes és pénzügyi viszonyát? Mennyit tud változtatni a gazdasági kényszerpályán, mennyire tudja fenntartható növekedési pályára tolni a válság utáni gazdaságot? Lengyel László kérdéseire majd csak a jövőre felálló kormány tudja megadni a választ.
Most, hogy közeleg a hatalomhoz, a Fidesznek nehéz döntéseket kell hoznia. Az első döntés lesz valószínűleg a legnehezebb: ki hozza a stratégiai politikai döntéseket? Hajlandó-e Orbán Viktor a hatalom megosztására? Dönteni kell, milyen körülmények között hajtsa végre az új kormány az elitváltást, hol húzza meg a büntetéssel fenyegetettek körét, és milyen módon, kik finanszírozzák az új hatalmat.
Magyarországon húsz év alatt nem alakult '89-es klub, kör. Se civil szervezet, se kormány nem hozott létre kitüntetést a Kádár-kori ellenzékiség, a '89-es rendszerváltásban való részvétel jutalmazására. Nem lepleznek le emléktáblát a monori kempingben, a '85-ös ellenzéki találkozó színhelyén, se a Szép Ilona vagy a Szerb vendéglő falán, ahol a második találkozó illegális előkészítése folyt. Nincs, és nem is lesz ’89-es érdemrend, majd csak harminc év múlva, amikor már senki se él közülük. Jobb is így.
Ki van nagyobb válságban: a bal- vagy a jobboldal? A baloldali világfelfogásból fogyott ki a szusz Észak-Amerikától Kínáig, Latin-Amerikától Európáig, Indiától Ausztráliáig, vagy a jobboldal vergődik? Melyik oldalnak van több esélye arra, hogy globális válaszokat találjon olyan globális kérdésekre, mint a béke, a fenntartható környezet, az új munkamegosztás fejlett és fejlődő országok között, vagy az életformák változtatása. A helyzet Magyarországon annyival súlyosabb, hogy itt még a kivárásra sem lehet játszani.
A szocialisták jéghegynek ütközött hajóján lázadás tört ki. No, nem nagyon nagy, nem nagyon komoly, afféle pánik-lázadás. Nem azért próbálkozott a Hagyó-féle budapesti, a volt Mozaik-csoport és a Gyurcsány-árvák alkalmi koalíciója a vezetés megbuktatásával, hogy megmentsék a hajót, vagy szervezzék az utasok mentését, hanem hogy mindenkinél előbb jussanak a mentőcsónakokhoz.
A korrupció kivégezte a választók előtt a hét éve kormányzó szocialistákat és liberálisokat. Nincs az a (volt) szocialista vagy liberális szavazó, aki ne tudná sorolni sajátjai korrupt üzleteit, legyenek azok miniszterek vagy polgármesterek. A korrupció elleni érvelés a Jobbiknak kedvezett: egyszerre tudta ütni a kormányon lévőket és a Fideszt. A társadalom már a válság előtt is érzékeny volt a korrupcióra, de a válság különösen érzékennyé tette a kisembert: miért én szenvedek, miért tőlem vonnak el, amikor a politikai elit nemcsak tehet a válságról, hanem még meg is gazdagodott közben?
A szocialisták megoldhatatlannak látszó feladata, hogy pártjuknak egyszerre kell politikát, ideológiát, új vezetőket, miniszterelnök-jelöltet, arculatot, értelmiségi hátteret, médiahálózatot találniuk. És ehhez nemcsak Gyurcsánytól és árnyékától, de a központosított hatalmi gépezet stílusától és rendszerétől, a központi és helyi korrupciós hálótól is meg kellene szabadulniuk.
Gyurcsány Ferenc nyomtalanul eltűnt. Hívei nem zokognak, ellenfelei csak szónoklatokban emlegetik, de nem gondolnak rá. Korábban vele keltek és feküdtek, próbálták kitalálni, hogy aznap mivel áll elő, hogyan határozza meg az életüket, életünket – ma se tücske, se bogara senkinek. Vajon más vezető politikusok képesek lesznek-e valami maradandót maguk mögött hagyni?
Feltéve, hogy fajsúlyos, egyben a Fidesszel konszenzust kereső Bajnai-kormány áll fel, az ellenzéknek is érdeke lesz, hogy folyamatosan egyezkedjen, többek között a 2010-es költségvetés, a Valutaalappal és az EU-val kötött hitelszerződések ügyében. Ellenkező esetben a várható jövő évi választási győzelmük után rájuk szakadhat az ég, nemzetközileg elszigetelődhetnek.
Az elmúlt tíz napot a rémület és a tanácstalanság jellemezte. A kisemberek körében fölrémlett az államcsőd, a bankzárlat, minden kisebb-nagyobb megtakarítás elveszítésének réme. Sokan a bankba futottak, hogy hazavigyék forintjaikat, mások euróra váltottak, és mindenki „hiteles” híreket gyűjtött szomszédaitól, munkatársaitól: mit tegyek, mit tegyünk? Jövő tavaszig kitart az IMF-hitel, addig nem lesz államcsőd.
A hét végén a magyar vezetés – a kormányfő és az ellenzék vezére egymástól függetlenül, de egybehangzóan – kelet-európai mentőcsomagot kezdeményezett, és megbukott. A bukás következményeit megtapasztalhatjuk a következő napokban és hetekben. Az elutasítás okaival most kell szembenéznünk.
Hitelek nélkül a kelet-európai gazdasági vérkeringés leáll, a vállalatok berogynak, elmarad az export, és a romló kilátások megrendítik a nemzeti valutákat. A régió képtelen kimenteni saját magát. Az EU-nak még nincs önálló pénzalapja és a nemzeti csomagok pénzügyileg protekcionisták. Az IMF-nek egyelőre elfogyott a kihelyezhető forrása. Kelet-Európa, így Magyarország is, euróra szomjazik.
A válságkezelés nem politikai tekintélyelvűséget és centralizációt, ellenkezőleg, demokráciát és decentralizációt követel. Van elég munka, jut mindenkinek. Improvizáció és médiapolitizálás nem segít. Soha többé ne döntsenek rólunk nélkülünk.
Remény és aggódás együtt jogos 2009 februárjának elején. Obama lendületesen nekifogott a külpolitikai kapcsolatok átértékelésének, miközben belpolitikáját a demokraták protekcionista nyomása veszélyes irányba fordíthatja. Ez Magyarország helyzetét is tovább rontaná. Tőzsdei körökben máris terjed a következő fekete humor: What is the capital of Hungary? - $50.
Az újabb nacionalista hullám taraja már a balti és a balkáni országok partjait mossa. Tüntetés Rigában, Vilniusban és Szófiában, aggodalom a társadalmi robbanástól Romániában. Európa tragédiája, hogy a mintaországok, a „balti tigrisek”, a balkáni feltörekvők, sőt, az euróövezetből Írország és Spanyolország kerültek leginkább veszélybe. A válság kezelése azonban nem pusztán gazdasági/pénzügyi technika, hanem társadalmi/erkölcsi dialógus is.
Gyurcsány Ferenc nem George Brown, a magyar helyzet nem azonos a brittel. Gyurcsány hiteltelen rossz tanuló, Brown nem az. Brown betesz a gazdaságba, élénkíti a fogyasztást, nem törődik a hiánnyal. Gyurcsánynak ki kell vennie, meg kell szorítania, és még lejjebb kell vinnie a hiányt. A brit ellenzék szembemegy a Brown csomaggal. Orbán inkább kivár, nem aggódik: az elvonások, a reálgazdasági válság 2009 tavaszán megsemmisíthetik a maradék kormányzati népszerűséget.
Obamát, a magyar politikusokkal ellentétben, láthatólag nem zavarja, hogy nála tapasztaltabb, okosabb emberekkel ül együtt. Ellenkezőleg, ezért választja őket. Gyengébbeket, butábbakat, soha vissza nem szólókat könnyű választani. „Mindent nekem kell csinálnom”, „csak én értek hozzá”, „nélkülem itt nem menne semmi” – ezek a nagy magyar kormányosok, a nélkülözhetetlenek mondásai.
Meghalt Hetényi István. Volt tervhivatali államtitkár, pénzügyminiszter, egyetemi tanár, egy nem európai országban európai polgár. Kérlek, túlozni fogsz, tudom, de mégse annyira, mint szoktál – mondta halálát biztosan tudva, félrehajtott fejjel, mosolyogva említve saját nekrológját.
Hogyan lehet kellő tartalommal kitölteni a Magyarországnak felajánlott mentőcsomagot, mielőtt bezúdul a reálgazdasági recesszió? A kormányzati előjelek nem túlságosan biztatóak. De ennél is szomorúbb a nem értés, a nem tudás, az egymásra nem gondolás: a társadalom szellemi válsága.