Nyolcvankilenc arra adott lehetőséget Magyarországnak, hogy kitalálja új alakját. S mivel ez az alak görbére és satnyára sikerült, s a népesség többsége a régi alakhoz vonzódik – nyolcvankilencesnek lenni nem nagy mulatság. Nem volt az 1918-as októbristának, tudta ezt Jászi, se 1945-ös demokratának, leírta Bibó, se ’56-os forradalmárnak, elmondták sokan. Ha ’56 megünneplése botrányokat, álforradalmi kitöréseket tudott okozni, ’89 még erre se képes. Érdektelen és hiteltelen – hősei halottabbak, mint Xerxes katonái.

Keletnémetek várják a határnyitást 1989-ben © MTI

A magyar társadalom még „nyolcvankilences élethazugságában” is bizonytalan: azt a mítoszt vallja-e, hogy ellenállt a kommunista diktatúrának, vagy inkább, hogy ’89 vetett véget a jó világnak. Egyszerre vallja mindkettőt. Ott is volt, meg nem is, jó is volt, meg nem is – ki tud itt kiigazodni. S mivel a rendszerváltó elit valamennyi ága egyszer már hatalomra került, és sikeresen le is járatta magát, a ’89 előtti és alatti helytállás, jellem és tisztesség nehezen, vagy el se fogadható. Ugyan mivé lettek „ezek”, mit csináltak a fejünk felett és ellenünkben „ők”! Csak azért álltak ellen, vagy tettek úgy, mintha ellenállnának, hogy átvehessék a hatalmat, a zsíros koncot. Cinikus gazemberek, akik összejátszottak ellenállásukban, majd kiegyeztek a hatalomátadásban az akkori hatalommal. Ki tudná elhitetni ezzel a – joggal – gyanakvó társadalommal, hogy az ellenzékiek őszinte, tisztességes és bátor emberek voltak, hogy közülük senki nem számított és számíthatott a rendszerváltásra, a hatalomra jutásra, busás jutalomra, annál inkább kirúgásra, útlevél megvonásra, rendőri zaklatásra? Ki tudná bizonyítani, hogy Csurka, Für, Csoóri rendes, gondolkodó valódi ellenállók voltak? Ki hinné, hogy a demokratikus ellenzékiek az ellenállás szellemi és erkölcsi szimbólumai?

Ha lenne ’89-es érdemrend – Kossuth-címer a trikolóron -, a rendszerváltó nyolc csoport irányítóinak mellére tűzhetnénk. Szabad-e hallgatni Kisről, Kenediről, Kőszegről, Konrádról, Tamásról, Rajkról, Tölgyessyről és a többiekről 1989 kapcsán? El kell-e enyésznie a Beszélő, a Hírmondó, a Demokrata, az Égtájak közt, a Bibó emlékkönyv szerkesztői, nyomdászai és szerzői érdemeinek, a monori ellenzéki konferencia szervezői és résztvevői nevének, a peremre szorítottaknak, akik példát mutattak szellemi és erkölcsi integritásból? Fedje történeti homály a határon túli magyarokért őszintén kiálló, a népfőiskolákat szervező, a Bethlen Alapítványért és a Hitelért küzdő, Monorra és Lakitelekre menő Csoóri, Lezsák, Bíró, Kis Gy. Csaba, Szabad, az ellenzéki kerekasztalt képviselő Sólyom tetteit? Vajon nem érdemelnek-e ’89-es érdemrendet azok az ötvenhatosok, akik ellen tudtak állni évtizedeken keresztül, akik mindent megtettek, hogy együttműködésre késztessék az ellenzéki mozgalmakat, megszervezzék Monort, az Ötvenhatos emlékkonferenciát és Nagy Imre újratemetését?

S gondoljunk bármit a mai Fidesz vezetőkről, nem jár-e érdemérem a szakkollégiumi mozgalmat szervező, az utcai tüntetéseket Budapesttől Prágáig vállaló, a fiataloknak örök példát mutató, „nyolcvankilences ifjaknak” Kövérnek és Orbánnak, Fodornak és Deutschnak, Szájernak és Ádernek? Megfeledkezhetünk-e azokról a reformközgazdászokról, akik folyamatosan együttműködtek az ellenzékkel, kritikusan írtak és beszéltek a rendszer s programokat a válság ellen, legyen az Bauer Tamás vagy Szalai Erzsébet, Laki Mihály vagy Juhász Pál, Bokros Lajos vagy Matolcsy György? És a demokratikus emigrációról, amelynek képviselői fenntartották a szabad szó, a világ felé nyitás nagy lehetőségét?

Nem próbáltak-e ajtót és ablakot nyitni a szabad szó és sajtó felé a „régi” Mozgó Világ, a Tiszatáj, a Medvetánc, a Századvég szerkesztői, a Fiatalok József Attila Körének vezetői, a nyilvánosság reformjának írói, a Nyilvánosság Klub alapítói, Berkovitstól Györgytől Kulin Ferencig, Szilágyi Ákostól Alexa Károlyig, Gálik Mihálytól Szekfü Andrásig, Kocsis Györgyitől Hirschler Richárdig, Babus Endrétől Farkas Zoltánig? S végül, de nem utolsó sorban, jár a ’89-es érdemrend azoknak a reformkommunistáknak, Nyers Rezsőnek és Pozsgay Imrének, Bihari Mihálynak és Király Zoltánnak, a reformkörös vezetőknek, akik nemcsak mindent megtettek a rendszer átalakításáért, de el is vitték az országot a rendszerváltás küszöbére, hogy ott, tisztességes kiegyezők, mint Németh Miklós, Horn Gyula, Horváth István és mások átengedjenek minket egy másik világba.

Elszalasztottuk a lehetőséget, hogy az európai Magyarország, a vezető reformország képét megformáljuk és fenntartsuk. A Magyarország-befőtt megromlott és megbüdösödött, senki se akarja kikanalazni. Különben is, egy tartás és szellem nélküli, korrupt és szétesett állam ne adjon kitüntetést. Egy elnémult civil társadalom aligha 1989-ben találja meg önálló hangját. Az ellenzékiek, a rendszerváltók nemcsak egymással, de önmagukkal se szeretnének találkozni. Dante mondja a Pokol VII. bugyrában: „Mint vitorla, mely dagadtan állott, / hanyatt terül, ha árboca lecsuklott…”

Lengyel László