Lengyel László: Bukás és várakozás

A Gyurcsány-párt és -kormány mélybe rántotta Szili Katalint és magasba emelte Orbán Viktort. Egyértelmű vétószavazás, negatív reakció. A pécsi szocialista bukás oka kétharmad részt az elmúlt öt-hat év országos kormányzati teljesítménye, harmadrészt a pécsi gyenge önkormányzati tevékenység. Szili elhatárolódása a Gyurcsány-korszaktól és Gyurcsánytól, érzelmi, középutas politizálása, és az Olajfa-kísérlet nem számítottak.

Balra, szociális, nemzeti és keresztény megbékítő irányba nem lehetett menni – ott a Fidesz frontja és a Bajnai-csomag álltak kétfelől. Középen nem volt kivel, és nem volt mire összefogni – nincs közép. A Fidesz országos és helyi teljesítménye nemigen játszott közre. Egyszerűen ők az ellenfél, a tagadás megtestesítői – ennyi elég volt.

A pécsi bukás megmutatta, hogy milyen kicsi az MSZP mozgástere, hogy mennyire nincs SZDSZ és MDF, és mekkora erőt mozgat az egyszerű elutasítás 2009 májusában a Fidesz javára. A pécsi választás jó előválasztás volt, mindent kihozott a helyzetből, amit lehetett. A Fideszben megerősítette Orbánt és stratégiáját: nincs alku, nincs beszéd, csak a győzelem számít. Mindennek megvan a maga ideje: a választásokat egy politikával kell megnyerni, az országot egy másik politikával kormányozni. A válság megoldhatatlan – bukjanak bele. Nekünk elegendő egyetlen szó: nem! A kormányzásért aggódjunk a megnyert választások után. E politikai krédónak ki kell tartania egy évig.

Hallom, hogy az MSZP egyik fele a „most haljunk meg, hogy 2010 őszén feltámadhassunk” jelszavával az előrehozott választásokat szeretné, másik fele viszont „ez még Gyurcsány és a gyurcsányizmus halála, jó válságkezeléssel egy év alatt magunkhoz térhetünk” szavaival biztatja magát. Valójában nincs igazi választási lehetőségük. Az MSZP bármit tesz, a válság előidézőjének és gyenge kezelőjének népszerűtlen szerepébe szorult. Ismét ő az ancien régime és a visszahúzás ördögi figurája, akár ’89 őszén. A népnek nem reformosdi, nem gúzsban táncolás, hanem szakítás és változás kell: ugrás az újba, az ismeretlenbe.

Ha nem lenne tartós válság a világban és így nálunk is, ha elegendő lenne gyors kampánnyal nyerni, és egyetlen kegyetlen, de sikeres kormányzati operációval az országot új fejlődési pályára lökni, ha nem kellene aprólékos gonddal, egyezkedve és alkudozva, hétről-hétre, hónapról-hónapra válságot kezelni, a válság világára berendezkedni, ha nem lenne a világ és a belföld szereplőivel való kiegyezés a feladat, akkor 2010 után Orbán és Fidesze berendezkedhetne két vagy három ciklusra. Ha nem „munkalovakra” (work-horse), hanem „díszlovakra” (show horse) lenne szükség. Ha Orbán nem öreg konzervatív forradalmár, politikai nagypapa, hanem fiatal modernizátor lenne, ha a „nem, nem, soha” kiáltással feltámasztott vágyak és álmok – nem engedünk a bérből, nyugdíjból, juttatásból, adócsökkentésből –, teljesíthetőek volnának, ha a világ húsz évvel fiatalabb és nem ilyen barázdált arcú, varázstalan lenne, akkor Orbán konszolidálna, ahogy valaha Bethlen István és Kádár János. Ha a Fidesz által diktált életforma-ideál és az egész orbánizmus nem lenne régimódi, Obama és vízözön előtti. Ha…

A szocialisták reményei reménytelenségükben vannak. Semmi jóra nem számíthatnak a tízes években. Lehet, hogy ugyanolyan gettóba kerülnek, mint a kilencvenes évek elején. Az alapoktól kell építkezniük. Nagy tanulság a nyolcvanas évekből: először magunkat kell felszabadítanunk, hogy másokat felszabadíthassunk.

Lengyel László