Bár a legtöbb fajta képes vonyítani, a modern fajták már nem használják ezt a hangadást az eredeti funkciója szerint – derült ki egyebek mellett abból a vizsgálatból, amelyben az ELTE Etológia Tanszék kutatói a kutyák farkasvonyításra adott reakcióit vizsgálták.

Az ELTE hétfői közleménye szerint a kutatók arra keresték a választ, hogy vajon fajtánként eltér-e a kutyák vonyítási hajlandósága, és ha igen, szerepet játszik-e az adott fajta farkasokhoz való genetikai közelsége, az egyed kora és neme. A kutatás eredményeit a Communications Biology folyóiratban közölték hétfőn.

A vonyítás a farkasok legjellegzetesebb hangadása. Azonban nem csak a farkasok vonyítanak, a kutyafélék családjának több tagjánál is előfordul ez a hangtípus. A farkasok például arra használják, hogy fajtársaikkal nagy távolságokon keresztül kommunikáljanak, kijelöljék a territóriumuk határait, és hogy válaszvonyítással osszák meg egymással a helyzetüket.

Háziasított rokonaiknál, a kutyáknál, sokkal komplikáltabbnak tűnik a vonyítás használata. Míg bizonyos fajták, mint a farkashoz nagyon hasonlító szánhúzók, gyakran vonyítanak akár indokolatlan hangokra is (például sziréna, harang, zene), addig más kutyák egyszer sem mutatják ezt a viselkedést az életük során.

Kiderült, hogy a kutyák meg tudják mutatni az embernek, amit akarnak, a malacok viszont nem

A családi kedvencként tartott kutyák és törpemalacok viselkedését összehasonlítva arra jutottak az ELTE etológusai, hogy az ember figyelmének egy számukra kívánatos dologra irányítása nem egy általános képesség a háziasított állatok körében: míg a kutyák igen, a malacok nem rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek ehhez a képességhez szükségesek.

Az ELTE Etológia Tanszék kutatói, hogy választ kapjanak arra a kérdésre, hogy hajlamosabbak-e bizonyos fajták vonyítani, megvizsgálták, hogy hogyan reagálnak családi kutyák a farkasvonyításra. Mintegy 68 kutyát teszteltek le, amelyek a fajtájuk alapján különböző genetikai távolságra állnak a farkastól.

„Eredményeink alapján azok a fajták, amik genetikailag közelebbi rokonságban állnak a farkassal, úgynevezett ősi fajták, gyakrabban válaszolnak vonyítással a farkasoknak, míg a genetikailag távolabb álló fajták – őket modern fajtáknak hívjuk –, inkább ugatással reagálnak. Vagyis úgy tűnik, hogy bár a legtöbb fajta képes vonyítani, a modern fajták már nem használják ezt a hangadást az eredeti funkciója szerint. Ennek az lehet az oka, hogy a modern fajták kialakítása során már eltérőbb volt a kutyák szociális környezete, mint az ősi fajtáknál, és már nem volt szükség a nagy távolságú kommunikációt szolgáló hangtípusra” – idézték a közleményben Lehoczki Fannit, az ELTE Etológia Tanszékének Neuroetológiai kutatócsoportjának kutatóját, a kutatás főszerzőjét.

„Az eredmények azt is sugallják, hogy azok a fajták, amik többet vonyítottak, több stresszjelzést is mutattak a vizsgálat során. Azt feltételezzük, hogy az ősi fajták jobban »értik« a farkasok vonyítását, mint a modern fajták. A teszthelyzetben az ősi fajták egy idegen falka territóriumán érezhették magukat, ami stresszt váltott ki belőlük, és így, a farkasokhoz hasonlóan, vonyítással jelezték jelenlétüket a vonyító falkának, hogy így elkerülhető legyen egy esetleges találkozás, ami igen veszélyes lehetne a kutyának” – foglalta össze a közleményben Faragó Tamás, az Etológia Tanszék szenior kutatója, a kutatás szerzője.

„Érdekes módon, a fajták közti különbség a vonyításban csak idősebb kutyáknál figyelhető meg, ami mögött valamiféle korral együtt járó személyiségbeli változás, vagy esetleg tapasztalat hatása állhat. Feltételezésünk szerint a vonyítás, ami stresszjelzésekkel is társult a tesztünk során, félelem jele lehet, és így az idősebb kutyák félősebbek voltak a jelen helyzetben, amit korábban különböző tanulmányok már leírtak. Azonban ennek megerősítése további vizsgálatokat igényel” – fűzte hozzá.

Egy kutatás szerint nem csak a kutya fajtáján múlhat, hogy az mennyire agresszív

Számos tényező és jellemző játszhat szerepet abban, hogy egy kutya mennyire agresszív, derült ki a São Pauló-i Egyetem kutatásából. Ezek között van a kutya és a gazdája közötti kapcsolat is.

A kutatók fajta és a kor mellett egyéb faktorok hatását is megvizsgálták a vonyításra, mint a nem és az ivari státusz, amelyek számos aspektusát befolyásolják a kutyák viselkedésének.

„Az eredményeink alapján a hím nemi hormonok valahogyan érintettek a vonyításban, ugyanis míg az ivaros és ivartalanított nőstények közt nem találtunk különbséget, a hímeknél igen: az ivartalanított kanok, amiknél tesztoszteron már nem termelődik, hosszabban vonyítottak, mint az ivaros kanok. Mivel az irodalom alapján az ivartalan kanok félősebbek, ez az eredményünk egybevághat a feltételezésünkkel, miszerint a vonyítás a vizsgált szituációban a félelem jele lehet, vagyis a kutyák válasza a farkasvonyításra: Félek, kérlek, ne gyere közelebb!” – magyarázta Lehoczki Fanni.

A közlemény szerint ez volt az első kutatás, amelyben az etológusok célzottan a kutyák vonyító viselkedését vizsgálták. Az eredmények alátámasztják a feltételezést, miszerint a háziasítás megváltoztatta a kutyák hangrepertoárját, és a különböző funkciókra való szelekció hatással volt arra, hogy a fajták hogyan dolgozzák fel és használják ezt az ősi kommunikációs formát.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.