Okai és következményei is vannak annak, hogy egyetlen paradigmát követve már csak néhány techóriás végzi a mesterséges intelligenciával (AI) kapcsolatos kutatások zömét. Ezeket tárja fel Az AI birodalma (The Empire of AI) című, magyarul a HVG gondozásában megjelenő könyvében Karen Hao. A szerző a fejlesztésekben élenjáró OpenAI céget előtérbe helyezve, de nem pusztán az ellentmondásos Sam Altman által vezetett vállalatra fókuszálva több mint 250 interjút készített, hogy részletes képet mutasson az AI-iparról, valamint azokról a hatásokról, melyeket a technológiai újítás kivált.
A Hongkongban élő egyesült államokbeli újságíró könyve elsősorban azzal tűnik ki az AI-ról szóló, tömegével megjelenő művek sorából, hogy elkötelezetten a valóságot kutatja. A szerző nem rest chilei környezetvédőkkel beszélni, akik a kaliforniai nagyvállalatok energiaigényes adatközpontjai ellen küzdenek az USA által az utóbbi évtizedekben a gazdaságpolitikai próbababa szerepére kárhoztatott dél-amerikai országban. Megszólít venezuelai és kenyai munkásokat is, akik a legalantasabb adatfeldolgozó munkával, centekért tisztítják meg az AI számára nélkülözhetetlen adatokat.
Hao kellemetlen kérdéseket feszeget, és nem hagyja magát lenyűgözni az állítólag a világ szolgálatába állított algoritmusoktól.
A technológiai újságírás területén színvonalas riportjaival nevet szerzett újságíró a „birodalom” kifejezés révén véli megragadhatónak a vállalatóriások tevékenységét. Azt állítja, hogy az európai gyarmatosítás korának gyakorlataira lehet ismerni az OpenAI, a Google és a Microsoft eljárásaiban, amelyekkel erőforrásokat foglalnak el és fordítanak a maguk javára, miközben az érintett területek lakói nincstelenné válnak, és tehetetlenek a rájuk zúdult szerencsétlenséggel szemben.
Noha a metafora lehetőséget ad számára, hogy világszintű folyamatokat elemezzen, látni a keretezés korlátait is. Az AI ipara nem meghódítja a globális Dél országait, hanem a világgazdasági szereposztás szerint használja ki ezeknek az államoknak a munkásait, közvetítőcégeken keresztül. Ugyanez a logika kezeskedik arról, hogy az előzetes tőkefelhalmozásnak betudhatóan az innováció a globális Északon jöjjön létre, nyerjen elismerést és jusson a tudás formájára. Az egyik AI-guru ki is fecsegi a könyvben, hogy a piac csak a lúzereknek való, a monopóliumra kell törekedni. Ám ez nem ellentétes a kapitalizmussal – hanem belőle következik.
Hao legélesebb fegyverét, az AI kutatásával kapcsolatos illúziók rombolását a Szilícium-völgy vezetőiről szóló leírásokban villogtatja igazán. Barátságtalan képet fest egy fehérek alkotta, szinte kizárólag férfiak dominálta világról, amelynek elitje extrém külsőségekben leli örömét: fegyvergyűjtemény, sportautók, a ketamin fogyasztása. Nő és színes bőrű tehetség itt legfeljebb epizódszerepet kaphat. A főszerepet az AI igézetébe került megszállott tudósra, a kiszámíthatatlan zsenire és a magánéleti problémákkal küzdő manipulátorra osztották, akik azonban nyomban túllendülnek aggályaikon és feledik nehézségeiket, amikor arról van szó, hogy forprofit céggé gyúrhatják át a nonprofit vállalkozásukat. Hao szerint a technológiai ipar a gyakorlatához megfelelő ideológiát választott. Az a szemlélet, amely a „várható érték” jegyében szemet huny a jelen visszásságai felett, lehetőséget teremt a mind szertelenebb meggazdagodásra morális vívódások nélkül.
A könyvben egymás mellé kerülnek a globális Dél munkásai a Szilícium-völgy dolgozóival. Karen Hao újra és újra arra figyelmeztet: ne csábuljunk el a San Franciscó-i cégóriások székhelyének szemkápráztató látványától, amelyek tőszomszédságában szegénynegyedek vannak. Az egykori ipari épületből kialakított, brazil formatervezők által megálmodott bútorokkal berendezett épületek dolgozóinak valójában kevés ráhatásuk van a munkájukra. Az elbocsátások előzetes egyeztetés nélkül zajlanak, s mind gyakoribbá válnak, ahogy a ChatGPT és más alkalmazások hasznosságát illetően kételyek merülnek fel. A rendszertelenül összehívott vezetőségi gyűléseken a beosztottak letorkolása nem kirívó esemény. A Szilícium-völgy dolgozói Sam Altman elbocsátásáról és a cég élére való visszahelyezéséről – amely események a könyv narratív keretét adják – szintúgy a médiából értesülnek, mint a lépések okait találgató újságolvasók. Ugyanígy történik a legközelebbi munkatársaikkal is, akiknek a menesztéséről a legtöbbször csupán az árulkodik, hogy nem érkezik válasz a munkahelyi e-mail-címükről.
A mesterséges intelligencia biztonságos felhasználásáért felelős egység figyelmeztetéseit rendre figyelmen kívül hagyják a termékek előállításáért és a kutatásért felelős részlegek. Az AI hallucinációi, a cég alkalmazásainak rasszista megnyilvánulásai, a copyright kötelmei alól kibújó „copyleft” mozgalmak által „közkinccsé tett” könyvtárak bekebelezése után az internet legsötétebb bugyraiból kimentett adatok manipulációi erre vezethetők vissza. Karen Hao azonban érzékelteti, hogy a földrajzi távolságok dacára a chilei Santiago és San Francisco, Kenya és Kalifornia ugyanahhoz a világhoz tartoznak: bár más és más feladatot róttak ki rájuk, a világszintű tőkefelhalmozás mechanizmusának helyszínei, így elválaszthatatlanok egymástól.
Hao könyvéből következik, hogy az AI-ról alkotott uralkodó nézet a kapitalizmus által áramvonalasított elképzelésekbe illik. E szerint a felfogás szerint a nyelv prediktív, számszerűsíthető, a statisztika karámjába zárható. Nincs helye annak, ami zavaró, ami a váratlant, az előre nem láthatót érlelheti magában. A nyelv simára csiszolásáról van szó a célnak megfelelően. A célt pedig egy szűk elit határozza meg, amely az AI-kutatás kezdete óta a támogatók kegyét keresi. Az állami érdek (védelmi beruházások) és a tőkének való kitettség következménye, hogy szinte egyetlen eljárás, a gépi mélytanulást elősegítő, mind nagyobb adattömegeket és számítási képességet kívánó skálázhatóság uralkodott el az AI-kutatásban. Hao erős kételyeket támaszt azt illetően, hogy a mesterséges intelligencia a gondolkodás és kreativitás imitálásán túl bír-e értékelhető képességgel. Azt sugallja, hogy pusztán a megelőző betanítások eredményét látjuk visszaköszönni.
Könyvbemutató Budapesten
Karen Hao november 10-én tart előadást az ELTE Lágymányosi Campusának Gömb Aulájában. A könyvbemutató után panelbeszélgetést is tartunk az újságíróval. Ezt kötetlen beszélgetés és dedikálás követi – ám ez utóbbira igen limitáltak a férőhelyek, mindössze 70 fő számára lesz elérhető. További részleteket az esemény weboldalán talál, ahol a jegy is megvásárolható.
Nem a jövőt kell kémlelni: a figyelmünket a jelen problémáinak kell szentelnünk – Karen Hao ezt a fő üzenetet közvetíti az olvasónak. Az AI-tól nem azért kell félnünk, mert el fogja venni a munkánkat. Arra a jelenségre kell összpontosítanunk, miért teheti meg a főnök, hogy már most azzal fenyegetőzik, hogy az AI-jal végezteti el a munkát – hozzon az bármilyen silány eredményt is. Hao könyvének következtetése pozitív: szerveződéssel megálljt lehet parancsolni az édesvízkészleteket tönkretevő adatközpontoknak, az AI észszerű felhasználásával, az érintettek széles körű bevonásával teremtő, a valós szükségletekre felelő mesterséges intelligencia hozható létre. Még nem késő az AI-t a magunk javára fordítani, hogy csak azt a bérmunkát vegye el tőlünk, amely amúgy is értéktelen volt.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
