Sz. Ferenc történetét csak hézagosan ismerjük. Sz. Ferenc bűnöző, gyilkosság elkövetése miatt ítélték el tizenkét évvel ezelőtt, mert a vád szerint három másik társával szabályosan kivégezték kábítószer-kereskedelemmel és pénzváltással foglalkozó főnöküket. Sz. Ferenc tíz év után szabadult, Facebook-profilja szerint jelenleg a Ferencvárosi Torna Clubnál dolgozik, tehát K. Gábor alkalmazottja. K. Gábor föltehetőleg ezt nem fogja elismerni, de ez esetben számot kéne adnia arról, hogy Sz. Ferenc miért fotózkodik sűrűn a klubház látogatóktól elzárt részein nyakában a klub által kiállított igazolvánnyal, többnyire a Fradi Security formaruhájában.

Mindez azért vált érdekessé, mert Sz. Ferenc tegnap megjelent a Lendvay utcai pártház védői között, bár az nem valószínű, hogy a későbbiekben róla nevezik el – még ha átmenetileg is – a Fiumei utat.

Azonban Sz. Ferenc föltűnése a székháznál alighanem új fejezetet nyit a kormány elleni tüntetők és kormánypártiak kommunikációjában, noha annak színvonala eddig sem volt emelkedettnek nevezhető, mint ahogy azt Sz. Miklós Zsolt debreceni szurkoló és korábbi fideszes képviselőjelölt, illetve az általa „buzinak kinéző, kisbarátomként” aposztrofált egyetemista párbeszédéből már megtapasztalhattuk. Igaz, legalább nem ütötte le, vagy rúgta hasba, mint H. Árpád nemközszereplő a terepjárója előtt átsuhanó középkorú házaspárt.

X. bácsi történetét egyáltalán nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy mi indította arra, hogy sósavat követeljen a demonstrálók képébe, és saját kezűleg próbálja befogni az egyikük száját. A fölvételek alapján ő sem egy rokonszenves ember, de ismétlem, nem tudjuk, mi áll a háttérben: családi megpróbáltatások, vagy komolyan úgy hiszi, hogy a nemzetközi kommunista összeesküvés egy újabb megnyilvánulása az akció?

Teljesen tisztában vagyunk viszont B. András és M. János előéletével. Az előbbi egykori pártállami oldalkocsi csődítette az ellentüntetőket – így X. bácsit is – a székház elé, hogy akadályozzák meg a törvénytelen foglalást, noha máskor a szent célok érdekében való erőszakos föllépés nincsen ellenére. Míg az utóbbi által vezetett minisztérium szintén a jogszabályok be nem tartása miatt akadt ki. Az Amnesty Internationalnek címzett (hogy miért nekik, az rejtély) közleményükben úgy fogalmaznak, hogy „nem a demokrácia és a szólásszabadság eszköze az, amikor egy legitimáció nélküli csoportosulás egy társadalmi és szavazói támogatással bíró párt működését és tekintélyét, valamint a magyar jogszabályokat sértő lépést tesz”, továbbá a tárca „aggasztónak és elfogadhatatlannak tartja azt, ha egy nemzetközi jogvédő szervezet olyan csoportosulást támogat, amely szándékosan vét a törvények ellen".

Van ebben igazság.

A székházba behatolókat felelősségre lehetne vonni, és igen széles az a paletta, hogy mi alapján, szabálysértési alakzatoktól a garázdaságon át egészen brutális tényállások is szóba jöhetnek, de tippeket adni nem szeretnék. Adott esetben csak az igazságszolgáltatás nagyvonalúságán múlik, hogy minek minősíti a cselekedetüket. Egy képviseleti demokráciában nem szokott a diákcsínyek közé tartozni, ha egy törvényesen működő párt központját megszállják, gondoljunk csak arra, hogy mi lenne fordított esetben: ha Sz. Ferenc készülne áttörni fiatal aktivistákon, hogy bejusson a Milla vagy az LMP főhadiszállására. Azt hiszem, a többség rendőrért kiáltana. Ám a tüntetőket nem följelentés és intézkedés várta, hanem S. Gabriella és K. Máté aprósüteménnyel. (Bár megoszlanak a vélemények, hogy melyik a kellemesebb.)

Ez sem véletlen.

Ugyanis az ténykérdés, illetőleg az igazságszolgáltatás döntésének kérdése, hogy mi a jogszerű, az viszont, hogy a jogszerű eljárások kinek az érdekében történnek, az erő vagy közmegegyezés kérdése. Ahogy X. bácsi meg lehet győződve arról, hogy a tiltakozók valamiféle háttérhatalom érdekében teszik, amit tesznek, másoknak is lehet olyan érzésük, hogy a hatalom nem őket szolgálja, nem részesei a szabályok kialakításának, csupán elszenvedői azoknak. Minél több mindent akar szabályozni a jogalkotó a szimpla adásvételi viszonyoktól életmód-vezetésen át a véleménynyilvánítás különböző formáiig, annál nagyobb az esélye annak, hogy egyre többen érzik úgy, hogy puszta létüknél fogva kirekesztődnek a közösségből.

Az alkotmányozó felelőssége éppen az, hogy minél kevesebben érezhessék úgy, hogy kirekesztődnek az államból, hogy lehetőség szerint mindenki közös kompromisszumként tekintsen az államélet alapját jelentő szabályokra – ellenkező esetben fölbomlik az állam.

Magyarország ezen a lélektani ponton már régen átesett, csak a tehetetlenség, a megszokás, a külső kényszer tartja egyben az állami rendet. Kérdés, meddig. Egy ennyire szétesett országban kétszer is meg kell gondolni, hogy mikor lép föl valaki az állam teljes kényszerítő erejével. Ezért nem reszkírozták meg, hogy rendőrökkel hurcoltassák el a tüntetőket, mert jó páran föltehették volna a kérdést – amelyet föl kell tennünk nekünk is –: ugyan miféle törvényes rend az, amelyik Sz. Ferencet, Sz. Miklós Zsoltot, H. Árpádot, B. András uszító lapját, és leginkább S. Lajost védi azokkal szemben, akik egyelőre még semmi mást nem tettek, mint belenőttek ebbe a rendszerbe?

A demonstrálók egyébként alaposan körülnéztek a székházban, és az egyik szemetesben a következőt találták: